Börzsönyi Erika, Személyes Történelem Sztorigyűjtó, forrás: Fortepan

Börzsönyi Erika készülő novellakötetéből ajándékozta meg a Személyes Történelem oldalát visszaemlékezéseivel.


Régi telek emlékezete

A keskeny utat, szinte csak ösvényt Nagyapó vágta ásóval, lapáttal a majd méteres hófalba, amely a házunkat az utcától elválasztotta.

A kicsi lány karjait széttárva állt a letaposott havon, két karja épp, hogy elérte a sima, hideg felületet. Kesztyűit, hogy a többihez hasonlóan el ne hagyja őket, hozzájuk varrt szalaggal fűzték át kabátja akasztóján, és azok a télikabát ujjain átvezetve most lazán lógtak lefelé. A kislány csupasz kezeit a hófalon végighúzva ment kifelé, az utcára. A kesztyűt lehúzni szigorúan tilos volt, hiszen tudvalevő, hogy az ember lánya a kezén meg a lábán át fázik meg a legkönnyebben. De a tiltás legalább annyira erős volt, mint a kívánság, hogy ellene tegyen.

Ötéves önmagamnak, aki egykor voltam, erről sem egyezett meg a felnőttekével a véleménye. Ám ahányszor próbáltam mindhiába hangot adni ennek a véleményemnek, mindig letorkolltak. Így aztán, ahogy sikerült nehezen rájönnöm, csak a felnőtteknek lehet igaza nálunk, már voltam olyan bölcs, és elhallgattam előlük saját meggyőződésemet.

Bent a házban Anyu felhúzta kezeimre a piros, egyujjas kesztyűt, fejemre az angóra pilótasapkát és nyakam köré tekerte a piros sálat. Csak így engedett ki a hidegbe. Lelkemre kötötte, hogy ne menjek messze!

Akkoriban, az ötvenes évek végén a mi falunkban még nyugodtan ki lehetett engedni egy gyereket egyedül is az udvarra vagy az utcára is akár. Alig volt átmenő autóforgalom, csak gyalogosok, szánkót húzó felnőttek, s néha lovas kocsik jártak arra.

Az én gyönyörű, piros sálamat és a kesztyűt Anyu kötötte. A már kinőtt pulóvereket, miegymást szépen lefejtettük együtt, közben remekül lehetett mesélni, beszélgetni. Előbb motring készült a lefejtett fonalból, feltartott kezeken oda-vissza csévélődött az anyag, majd ebből lazán, gondosan gombolyagot tekertek. Engem sosem kértek meg, hogy tartsam a kezeimet, mert unalmas volt és hosszadalmas, ritkán bírtam ennyi ideig nyugton maradni. A munkának ez a része számomra még fárasztó volt.

Már felnőttként roppant módon elcsodálkoztam, amikor kiderült, hogy gombolyagokat és motringokat készen is lehet kapni, méghozzá minden színben!

Néha megengedték, hogy a különböző színű gombolyagokkal játsszak, rendezgessem őket a nagy, fonott kosárban.

Leginkább barna, szürke, fekete és kék fonalak voltak, mintha az összes többi szín szabadságra ment volna akkoriban, az ötvenes évek Magyarországán.

Egyetlenegy gombolyag piros fonál volt csupán, abból készült az én piros, egyujjas kesztyűm és a sál, alig több mint két estén, miközben szüleim a rádióban magyar nótát hallgattak, vagy valamilyen sportközvetítést. Egy izgatott bácsi kiabált: „gól….góóóóól!”

És: „Hajrá, magyarok!”

Ezalatt én a babáimmal játszottam a finom meleget árasztó cserépkályha előtt, csak néha nézve fel szüleimre, akiknek szemében – félelemmel vegyes csodálkozással – könnyeket fedeztem fel.

Kérdésemre Apu azt mondta, Szepesi Gyuri bácsi focimeccset közvetít, győztek a magyarok.

A történet elején otthagytuk ötéves önmagamat a hóba vágott ösvényen, félúton a ház és az utca között. Kiballagtam az utcára, és a hegy irányába néztem. Ott láttam, látszólag az út végén – valójában az út csak elkanyarodott – a templomot, mely számomra hatalmasnak tűnt, és a távolság házunktól óriásinak.

Ötven év múltán egy álom röpített vissza abba a rég letűnt korba, a hóba és fagyba, amikor kezeim majd odafagytak a jéghez, és kíváncsian kinyújtott nyelvem hozzáragadt a kapukilincshez.

Az álom plasztikus volt, teli színekkel-fényekkel és hangokkal, érzésekkel. Otthonos volt az álmom, olyan, amiből nem szívesen ébred a valóságra az ember.

Később az álom nyomán már ébren emlékeztem, hisz rengeteg gyermekkori élményt őriz emlékezetem, csak hívószavak kellenek, és máris sorjáznak a képek.

Tél

Kisiskolás voltam, a hatvanas évek elején. Foga volt még akkor a télnek, az utcákat letaposott hó és jég borította, ami aztán hetekig nem olvadt el.

Emlékszem, hogy szerettem volna korcsolyázni! Álmomban szálltam a jégen, utánam lebegett, úszott piros sálam.

A valóságban gyenge, beteges kislány voltam, a korcsolyázásról éppenséggel csak álmodhattam. Nem volt korcsolyacipőm, és szüleimnek pénze sem akadt volna ilyen luxuscélokra.

Máig élő emlék, amikor egy hideg téli délutánon megszöktem otthonról a nagyobb gyerekekkel, el, messze, a falu túlsó végébe, a hegy alá.

Nagy, befagyott víztükör volt a korcsolyapálya, a vasúton túl, azon korcsolyáztak a többiek. Sokáig csak néztem őket vágyakozva, majd rávettek, hogy én is próbáljam ki. Felcsatoltam hát a kölcsön kapott ormótlan nagy korcsolyát műanyag hócipőmre. De nem szálltam a jégen, mint ahogy vágytam volna, hanem inkább csak botorkáltam, majd amikor valaki bátorítólag meglökött, elterültem a jégen. Kicsúsztak alólam a lábaim, s én rémülettel vettem észre, hogy a drága hócipő talpa levált! De senki nem segíthetett rajtam.

Kétségbeesetten feküdtem ott, s szégyenem csak tovább fokozódott, amikor észrevettem, hogy a nagy ijedtségben elindult lefelé nadrágom szárán egy langyos, majd egyre hűlő patak, amit eltüntetni sem tudtam.

Szégyenfolt rajtam.

Meg kellett várnom, míg a többiek befejezik a hancúrozást, közben egyre jobban kihűlt, majd keményre fagyott sötétkék mackónadrágom.

Már majdnem sötét volt, mire a szomszéd gyerekek hazaértek velem. Én vacogva kuporogtam a szánkón, és nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb, elszenvedni a hideget, vagy majd szembenézni szüleim haragjával és szidásával? A tönkrement hócipő, a vizes nadrág, az engedetlenség, hogy megszöktem és sokáig odavoltam. Ez mind együtt beláthatatlan következményekkel jártak.

Szüleim aggódtak értem és dühösek voltak rám. Büntetésem többhetes szobafogság lett.

Megbetegedtem, a kaland számomra tüdőgyulladással zárult, így a büntetés végrehajtását gyógyulásom utánra kellett halasztani.

Sokáig az ablakból nézhettem csak a hópelyhek táncát, a hógolyózó és szánkózó gyerekeket. Lázasan, köhögve gubbasztottam a dunna alatt, s az sem vigasztalt különösebben, hogy ilyenkor mindenki türelmesebb, engedékenyebb volt velem. Míg osztálytársaim bebugyolálva baktattak az iskola felé reggelente, én a dunna alól az orromat sem dugtam ki.

Színezhettem kedvenc mesekönyveim fekete-fehér illusztrációit, szederbefőttet kaptam, melyet különben csak ünnepélyes alkalmakra tartogattak, és mézes hársfateát.

És Apu mesélt nekem! Ilyenkor nem bántak szűkösen a meseadaggal sem.

Apukám néha odaült mellém, és elénekelte azt a dalt, ami vigasz volt mindkettőnknek, de meg is könnyeztük. „Valaki vár, ha a hazamész. És átölel két puha kéz…”Az ő gyönyörű, bársonyos baritonján még sokkal szebben szólt, mint amikor a rádióban énekelte egy idegen bácsi.

Fájt a torkom. Mintha összefolytak volna a hideg, gyötrelmes telek, amikor saját köhögésemtől képtelen voltam aludni, és biztosan felébresztettem vele a többieket is. Ilyenkor a lázverte, köhögésmarta éjszakákon csak két segítőtársam volt: a Negro cukorka és kedvenc kanalas orvosságom. A Fagifort nem szerettem, borzadtam az ízétől is.

De az ERIGON sypszilonrup, ahogy betűztem áhítattal a dobozán, az finom is volt, és segített is.

Aztán meggyógyultam, és csatlakoztam a házunk előtt bandukoló gyerekekhez. Az élet ment tovább.

Szánkó

Az alsós iskola messze volt tőlünk, sokat kellett gyalogolni a falu hosszú főutcáján végig, majd a templom mellett balra, hogy aztán az a másik út majd belefusson az iskola utcájába. Egyedül mentem, nem volt, aki elkísérjen. Anyunak meg Nagymamának rengeteg dolga volt, ők nem jöhettek velem.

Apu azt a telet szanatóriumban töltötte, ahová csak leveleket lehetett neki írni, meglátogatni nem tudtuk, mert nagyon sokba került volna a vonatjegy. Rettenetesen hiányzott nekem!

Ha Anyu levelet írt neki, megengedte, hogy levele végére kis csillagokat rajzoljak, és melléjük írjam a frissen tanult betűvetés tudományát gyakorolva: csomagolt puszi, röviden csom. Pusz.

Nővéreim, az ikrek már a másik iskolába jártak, ahová a nagyok, ötödiktől nyolcadikig. Így aztán reggelenként egyedül ballagtam kis hátitáskámmal.

De a téli délutánok, amikor korán sötétedett, már nem voltak túl barátságosak! Ha a többiektől valamiért lemaradtam, és egyedül kellett hazamennem, bizony sokszor elfogott a félelem.

Így aztán érthető, hogy ünnepszámba ment, amikor Nagyapó elém jött a szánkóval. Zsebében forró, hajában sült krumplit hozott nekem, melyet kesztyűs kezembe szorítva dugtam a zsebembe.

– Gyí paci! – rikkantottam, és ő elindult hazafelé velem. Akkortájt már nyolcvanas éveiben járt, de szép szál, erős férfi lévén meg sem kottyant neki a szánkó, rajta velem, húzása. Csizmás lábai alatt csikorgott a hó, s mint a mesebeli paripa, csakhamar hazaröpített.

Alig vártam az estéket, amikor a finom meleg konyhán körülültük az asztalt, Nagymama mézes-mákos kukoricával kínált, és hozzá mese dukált, a szánról meg a farkasokról, melyet Jókai Mór írt meg regényben, hogy aztán a téli estéken Nagyapó nekünk felolvassa, elmesélje.

Nagyapó kilencvenkét évet élt. 1877-ben született, mint Ady Endre, nagy idők tanúja volt akaratlanul is.

Alighanem az ő halálával kezdődött az én felnőtté válásom, de az már egy másik történet.

Tejút

Az aprócska kislány kezében lóbálja a háromliteres bádog tejeskannát. Egyedül van a téli alkonyatban, a behavazott utca járdáján. Léptei koppannak, ahogy halad, itt-ott megcsúszik a jégbordákon. Nem szeret csúszkálni, a tél nem a kedvenc évszaka.

A sötétségből halvány fényköröket hasítanak csak ki az ötven méterenként elhelyezett villanyoszlopok tetején a lámpák.

Körtől körig fut, ott megáll, figyeli a hópelyhek kavargását a lámpa fénykörében.

Fél. Tudja, hogy néha ismeretlen, vad, kóbor kutyák jönnek utána, és ilyenkor senki nem jár az utcán, hogy megvédje őt. Mégis mennie kell: ez az ő feladata mindennap. Elmenni Sanyi bácsiékhoz a tejért. Teheneik vannak, mindennap frissen fejt tejet visz haza tőlük, amit Anya felforral, és csak azután szabad inni belőle.

Az ő gyerekmértékéhez képest messze van az a ház, ahonnan a tejet hordja. A Mátra aljában megbújó hosszú falu télen nagyon csendes.

Amikor Róza elindul otthonról, kilép a szép vaskapun. Ilyen kevés van a faluban, szereti is nagyon, és büszke rá. Kőkerítés, kőház, vaskapu – tudja, ezek nem mindennapos dolgok. Nagymamáék sokat mesélnek róla, meg a másik világról, amelyben a háború előtt éltek, a messzi Budapesten.

Elindul a főutcán, szemben a templom és a hegy a kőbányával, de most nem kell olyan messzire mennie, csak a Kápolna-sorig. Ott befordul, s végigmegy a kápolna mellett induló utcán, ami kifut a falu szélére, egyenesen a szántóföldekig. Az utolsó ház a Sanyi bácsiéké.

Tudja, hogy a távolban felsejlő szelídebb, lankásabb hegyek a Cserhát nevet viselik. Apu sokszor mesél neki a környezetükről, hegyekről, folyókról, madarakról és a csillagokról.

Már nagylány, ismeri a faluban az utcák nevét, ez itt a Kápolna sor, persze ez nem a valódi, hivatalos neve, de minek azt tudni, mikor senki sem használja?

Talán Lenin út? Ki van ugyan a táblára írva, hogy a leveleket oda címezzék, de mindenki tudja, hogy az Kápolna sor.

Nevét a Felszabadulás úton álló kis kápolnáról kapta, amelyben a lourdes-i szűzanya szobra áll az oltárnál. Az asszonyok, akik rendben tartják, mindig kerítenek virágot meg gyertyát.

Nagyon szép kis kápolna ám! A bejárati ajtó többnyire zárva van, de a nagy rézkilincs melletti két, tenyérnyi, színes üvegezett kisablakon, ha lábujjhegyre áll, be tud kukucskálni. És elrebegni a fohászt, hogy a szép, kék ruhás néni vigyázzon rá, védje meg őt a kóbor kutyáktól, míg végigmegy az ő utcáján oda, meg aztán vissza, amikor a karját a tejjel teli kanna már lehúzza.

1964 csikorgó hideg januárjában vagyunk. Róza már majdnem tízéves, számára az élet titkokkal és félelmekkel teli birodalom. Sokat van egyedül, magányában mesebeli lényekkel és történésekkel népesíti be képzelete az olyankor nagyon is sivár valóságot.

Ott áll a kicsi lány az egyik lámpa fénykörében, tán félúton a biztonságos meleg istálló, a tehenek jóságos, buta tekintete és a sajtárba csordogáló tejsugár és az otthona között, amikor meghallja a kutyaugatást.

Mögötte loholnak a kutyák.

Nincs menekvés, hiába kiabál, hogy segítsenek, senki nem jár az utcán, az emberek bezárkóztak a házaikba már régen. Pedig nincs még este, csak ilyenkor korán sötétedik.

A kanna üres, tudna éppenséggel futni vagy védekezni vele, de négy kutyával szemben esélye sincs. Ezt tudja, és a félelemtől amúgy is megdermed. Ahogy közelednek, úgy érzi, az egyre fokozódó félelem is bekeríti, nemcsak a körülötte szűkülő körben oldalgó, éhes állatok.

Ekkor megérzi, hogy mackónadrágjában elindul lefelé egy kis patak. Elönti őt a szégyen és a rettenet.

Elkeseredettségében már sír is, és közben beszél a kutyákhoz, hogy szánják meg őt!

De a kutyák éhesek, nem nagyon törődnek a síró kislány kérésével.

Akkor jön a mentőötlet: a sarokba szorított Róza felmászik a beton villanyoszlop fokain a biztonságot jelentő magasságba, egészen a harmadik betonvályúig, ahol már nem érhetik el hócipős lábát sem a lent csaholó, dühös kutyák.

Kétségbeesetten öleli az oszlop hideg oldalát, lábát megveti, ám közben a kannát elejti, s az csörrenve esik le a fagyott földre.

Hirtelen szétnéz, és észrevesz valami különöset: más innen a magasból a világ!

Látja a házak kéményéből felszálló füstöt, az udvarokon a farakásokat, a világosságot az ablakokban. És az embereket.

Lassan megnyugszik.

Lent a kutyák is abbahagyják körtáncukat, más préda után néznek.

Ekkor jön a megmentő: egy ember, aki észreveszi az oszlopon kucorgó gyereket.

Szólongatja, s kiderül, épp a Sanyi bácsiék szomszédja.

Róza lejön, nadrágján a már megfagyott szégyenfolttal. Kezében a behorpadt tejeskannával a felnőtt és a gyerek együtt mennek tovább.

Sanyi bácsi felesége éppen feji Violát, Róza kedvenc tehenét. Kicsit várnia kell, ami nincs ellenére. Ül a jó melegben, a barmok melegében, bögre tejet nyomtak a kezébe, és ő elmeséli kalandját a villanyoszloppal meg a kutyákkal.

Érzi, ez egy jó történet lesz, talán még nevetnek is rajta, amikor otthon elmeséli! És elmarad a szidás meg a számonkérés.

Nem sejti még, hogy épp 45 év telik majd el, mire egy fagyos téli reggelen egy másik hosszú utcán, kóbor kutyák látványa fogja előhívni az emlékképet a kutyákról, a tejútról és az ő csodálatos megmeneküléséről.

Az egykori gyermek mára különbékét kötött a kutyákkal is. Inkább szövetségesei, cinkosai lettek, mióta Róza rájött, hogy mennyi közös vonás van a kutya- és az emberlétben.

Tagged on: