Részlet Mayer Antal: “Én már választottam hazát…”című könyvéből

Egy magántörténelemben mindaz, ami a 20. században egy magyarországi, majd vajdasági német családot sújthatott: két világháború, asszimiláció, disszimiláció, a család kettészakadása ideológiák mentén, kollektív bűnösség elvének alkalmazása, népirtás, elűzés, menekülés, majd a semmiből történő újrakezdés.

A teljes bejegyzés az Ad Librum kiadó oldalán olvasható.

Interjú Naszvadi Józseffel Proliregény című könyve kapcsán

Naszvadi József, a Proliregény szerzője mesél arról, hogy lehet kiválogatni, mi kerüljön végül az emlékirat lapjaira, illetve szerinte szükséges-e egyeztetni a benne szereplőkkel.

Hiába gondolom, hogy a Proliregény nem szokványos emlékirat, valójában mégis csak az. Igazából korrajznak szántam, csak egy kicsit személyesre sikerült. Persze attól még lehet korrajz, attól függően, ki az, aki belekerült és miért. A szövegben személyesen érintettek többsége már nem él, de a személyiségét tiszteletben kell tartani. Őszintén szólva csak arra ügyeltem, senkit ne sértsek meg sem életében, sem holtában. Egyeztetésre nem is gondoltam.

Mindenki életének legfontosabb része az első néhány évtized. Akkorra már megteremtette az egzisztenciáját, elvégezte az iskoláit, rendszerint családot is alapított. Mondhatnám, elkezdte az élet nehezebbik részét, ezért tűnik olyan “sűrűnek” az én első huszonnégy évem is. És bíztam a holnaputánban. Nekem a holnapután munkát jelentett, nehéz fizikai munkát, amiről csak annyit írtam, amennyit érdemes. Ahhoz is hosszú évtizedeknek kellett eltelni, hogy nem “csak úgy nekiültem és írtam”, hanem évekig hordtam magamban az emlékek emlékeit, amíg megszületett a szándék. A többi ott van leírva a könyvben, aminek a terjedelme írás közben eszembe sem jutott.

A teljes interjút a Könyv Guru portálon olvashatja.

Kerekes Anna sváb családtörténete a Kossuth rádió Könyvkínáló rovatában

A Kossuth rádió Fülszöveg című műsorának Könyvkínáló rovatában Illényi Balázs újságíró, szerkesztő adott nemrégiben interjút Kerekes Anna a Személyes Történelem Kiadónál megjelent Megszépítés nélkül ‒ Egy sváb család hányattatásai című könyve kapcsán.

A Könyv Guru portálon a szerzővel korábban készült interjú itt olvasható.

Interjú Kerekes Annával a sváb családtörténetéről

Élete legértékesebb éveit élte át a családtörténet írása közben Kerekes Anna, aki sváb felmenői és saját tragikus (kitelepítéssel, málenkij robottal tarkított) sorsát írta meg Megszépítés nélkül – Egy sváb család hányattatásai című kötetében. A Könyv Guruval készült interjúban a szerző mesél arról is, milyen fájdalmas vagy kényes részeket hagyott ki a kötetből.

A 80. évhez közeledve az ember bölcsebb lesz. Igyekeztem a sok kis apró történetet érzelemmentesen leírni, az önsajnálatot lehetőleg mellőzni. Engem a felnőttek életútja „gyötört meg”: Anyukáé, aki csak 8 évig volt boldog, Nagymamáé, aki fiatal férjét 3 évi házasság után veszítette el, Jokié, akinek 10 évi boldogság adatott meg. Nagytata, a büszke eleki sváb Németországban meghasonlott, és magyarnak tartotta magát. Több mint 70 év telt el azóta, és én úgy látom, hogy a szüleim, a nagyszüleim minden tagja hős volt, a hősi tett az volt, hogy átélték ezeket az éveket.“

A teljes interjút a Könyv Guru portálon olvashatja.

Megjelent a Gyökerek és szárnyak

A Nemes házaspár, Péter és Tünde évek óta kitartóan kutatják családjuk és felmenőik múltját, őseik származását és tetteit, szüleik példáját, családi örökségüket. De azt is igyekeznek feltárni, hogy ők maguk milyen közegből, milyen nehézségek és örömök közepette indultak önálló, majd közös útjukra; mit őriztek meg szüleik életéből. Ebből a fáradságos, elkötelezett tevékenységből született ez a kötet.

Megjelent Kerekes Anna Megszépítés nélkül – Egy sváb család hányattatásai című könyve

Megjelent Kerekes Anna Megszépítés nélkül – Egy sváb család hányattatásai című könyve az Ad Librum kiadói csoport tagja, a Személyes Történelem Kiadó gondozásában. A szerző egy magyarországi sváb család generációkon átívelő történetét meséli el, olyan hétköznapi emberekét, akik átéltek két világháborút, ukrajnai kényszermunkát és németországi kitelepítést.

Kerekes Anna szívszorító őszinteséggel vall arról, milyen volt gyerekként megélni a háború utáni éveket az eleki Zselléreken, szülei elhurcolását málenkij robotra, majd nagyszüleivel való kitelepítésüket a németországi Schwetzingenbe, ahol a helyiek ungarische Zigeunernek, vagyis magyar cigányoknak nevezték el őket.

Amikor a vasútállomástól teherautóval átszállítottak minket a batyuinkkal a tiszti kaszinóba, a schwetzingeni emberek megdöbbenve nézték a bő szoknyás nőket, a csizmás, kalapos férfiakat és a taknyos, piszkos gyerekeket. Ekkor neveztek el minket ungarische Zigeunernek…”

A visszaemlékezésből kiderül az is, hogyan alakult a család sorsa a Magyarországra való visszatérést követően.

A Személyes Történelem Kiadó adta közre Kanyó András Egy kirúgott hírszerző emlékei. Miként szippantott be az ÁVH, fedésben Londonban és a Kádár-interjú igaz története címmel, melyben az egykori hírszerző és újságíró most először tárja fel élete történetét.

Szintén a kiadónál jelent meg Kajsza Tibor Katonakönyv című memoárja, melyben az író a Magyar Néphadsereg katonájaként az 1957 és 1959 között szerzett katonaélményeit eleveníti fel.

Sztorigyűjtő ~ Megrendítő napló 1944–45 teléről

Csikós Józsefnét, lánykori nevén Nagy Katalint mindenki Kató néniként ismerte. Hajlott hátú, vékony, apró öregasszony volt, akit – bár meggyötört az élet –, soha egy panaszszót sem lehetett tőle hallani, egészen haláláig megőrizte derűjét és hitét. A háború alatt naplót írt a fiának, Csikós Istvánnak, akit 1944. december 11-én vittek el leventének. Ő maga férjével 1944 karácsonyán hagyta el otthonát, és kezdte meg hetekig tartó menekülését a megszállók elől ‒ erről a viszontagságos időszakról szólnak megrázó sorai.

 

Menekülésünk

December 24. Csendesen kezdődik a nap, csak itt-ott szakítja meg egy belövés a vasárnapi csendet. Én a kora délelőtti órákban már útra készen állok Kőbányára, hogy a következő szent karácsonyt odahaza kis otthonomban tölthessem el.

Kató néni naplója
Kató néni naplója

Délután 3-ig férjem szüleinél voltam, megbeszélésünkhöz híven eddig vártam, hogy férjem értem jön, de miután eddig meddő volt a várakozás, elindultam, mert régi szokásomhoz híven a szentestét kis otthonomban szeretem eltölteni.

A szomszédból áthallatszik a gyerekek öröme, többször át is jöttek értem, de szomorúságommal nem akartam ünneprontó lenni. A szentestét egyedül töltöttem, rád gondolva, kicsi fiam a messzi távolban, kérve Istent, hogy segítsen meg téged sok száz és száz magyar testvérünkkel együtt. Nem tudom, milyen volt a te szentestéd, melyet életedben először távol töltöttél tőlem, minden bizonnyal rám gondolva, aki nálad nélkül olyan elhagyatott.

Kilenc óra után megjött apu tele aggodalommal, és rá akart bírni, hogy még akkor induljunk el Budára, később látta az én nyugodtságomat, és beletörődött, hogy maradunk. Éjfél felé én lepihentem a konyhában, de apu reggelig le se hunyta a szemét. Fél 3-kor reggel felkeltett, hogy öltözzek. A belövések erősödtek, ezért el kellett mennünk. Akkor már 25-ét írtunk, de sajnos semmiféle közlekedési eszköz nem volt, így én visszamentem. Ő sírva vált meg tőlem, és erősen megígértette velem, hogy a délelőtti órákban követem. Délelőtt rövid időre megindult a HÉV, de alig érte el az óramutató a 10-et, minden elcsendesedett, az utcák elnéptelenedtek, és a harci zaj mind erősebb lett. Búsan elbúcsúztam az összes jó szomszédtól s elindultam. Nem tudtam még akkor azt, hogy hosszú időre búcsút vettem szeretett kicsi otthonomtól, melyhez minden idegszálammal az utolsókig ragaszkodtam.

Fél 1, én búsan gyalogolok Buda felé, a hangulat feszült, alig egy-két ember a járókelő, az orosz nyomás mind erősebb. 3 óra és a Radeczki elé értem, itt nagy a zűrzavar, 32 holttest fedi az udvar bejáratát, kocsik hosszú sora, minden menekülésre készen.

Sok keresés után rátaláltam apura, aki sírva könyörgött, menjek velük, mert én még mindig a maradás mellett döntöttem. Ma is fülembe csengenek zokogástól elfúló szavai: „Értsd meg, itt nem maradhatsz!” És elindult egy bús karaván ki a havas országútra. Sokáig folytak a könnyeim. Akkor még nem tudtam, hogy mire leülök e bús sorokat leírni, egyedül leszek és elhagyatott a szeretteimtől.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor megindult a bús menet, de sötét este borult ránk, amikor az első pihenőt tartottuk, mert kocsik és autók hosszú sora kígyózott az országúton. Újra elindult a karaván. Mi egymás mellett szorongtunk apuval a bakon dideregve, mert sajnos öltözékünk nem meneküléshez való volt. Az éjszakai órákban újból megállt a menet, és leszállva a kocsiról gyalog indultunk el, szótlanul egymás mellett sok más szomorú társunkkal, mert a szegény állatok nem bírták a rájuk rakott terhet. Egy jó órai gyaloglás után betértünk egy vendéglőbe, ahol katona katona mellett feküdt, alig volt annyi hely, hogy egymás mellett megálljunk, mégis fedél volt a fejünk felett. És itt virradt ránk 26-a, karácsony másnapja.

Apu elment a magunkkal hozott kis élelemért, ami egy kis darab szalonnából, egy fél kenyérből és egy fél rúd mákos kalácsból állott. Az éhségünk nagy volt, az élelem kevés, de azért elosztva sok embertársunkkal együtt fogyasztottuk el, és itt álltunk karácsony másnapján üres és fázós kezekkel és lábakkal.

Hatalmas német teherautók állottak az úton, és ezekre szálltunk fel. Lassan megindulva minden órában tíz lépést mentünk előre, mert az utak el voltak torlaszolva. Így múlt el felettünk karácsony másnapja, és mi még mindig itt vagyunk az esztergomi országúton. Ez a második éjszaka, amit távol töltök kicsi otthonomtól. Fázom a szabad ég alatt, egy német teherautón egymás mellett ülve sok szomorú magyar testvérünkkel. Apu minden takarót rám terít, a fogaim összeverődnek a hidegtől, apu pedig valósággal remeg, az éjszaka pedig ólomcsizmát húzott: nehezen múlik el felettünk. Senki sem alszik, és nehezen kezd világosodni, senki sem tudja, hány óra, csak azt tudjuk, hogy 27-e van és új napot kezdünk.

11 óra felé kicsit kisüt a nap. Kicsit gyötör az éhség, de inkább egy kis meleg ital után vágyom, de ez csak vágy marad. Lemászunk az autókról, hogy járkálással mozgásba hozzuk elgémberedett tagjainkat. Itt találkoztunk Szalaiékkal, én nagyon megörültem, hogy végre asszonytársaság is lesz. A tudomásunkra hozták, hogy az asszonyok és a gyerekek menjenek fel a dobogókői szállóba, és ott kapunk majd meleg ételt. Hát nem tudom, hányan voltunk, de az út felfelé csak úgy feketedett a néptől, és én már akkor aputól mindenféle batyut elvettem, és rogyadozó térdekkel vittem, mert ő alig tudott járni. Gizike a segítségemre volt, így mi egy kis társasággal körülbelül fél óra gyalogolás után odaértünk, de sajnos semmi jó nem várt ránk, csak kongó hideg termek, és ételről szó sincs, szegény katonáink pedig reggel óta harcban vannak, mert az orosz már itt van a nyomunkban. Már halottunk is van, itt földelték el az egyik erdő szélén, még fejfa se jutott szegénynek.

Itt fenn töltöttünk el körülbelül két órát, szegény apu elment, hogy majd szerez kenyeret, és amikor fölszólítottak mindenkit, hogy újból menjünk vissza a kocsikhoz, én még mindig kétségbeesve kerestem, de sajnos nyoma veszett. Egyedüli örömöm és vigaszom Szalaiék voltak, így mégsem voltam egyedül. Hosszú gyaloglás után odaértünk a mi német teherautónkhoz, és a német örömmel üdvözölt, de embertársainknál nem valami nagy fogadásban részesültünk, ami igen elszomorított, mert itt, ahol már úgy látszik, még a Jóisten is megfeledkezett rólunk, szomorú magyarokról; itt, ahol legjobban kellene az összetartás és a megértés, csak a viszálykodást tapasztalja az ember.

Alig ültünk a teherautón egy negyedóráig, mindenki fel lett szólítva, hogy szálljon le, mert innen csak gyalog mehetünk tovább. Két kenyérzsák a nyakamban, kapaszkodom a gyülekezőhelyre, s már minden batyut letettem, mert nem volt erőm tovább vinni. Már újból sötét este lett, amikor rátaláltunk egymásra, és apu az egyik kenyérzsákot újból fölvette, és itt került rám egy báránybekecs, és egy még most is meglevő férfi télikabát – ez mégis enyhített a fázásomon egy kicsit.

Az esztergomi országút pedig szomorú látványt nyújtott, a benzin patakokban folyt, itt minden volt társzekerekkel: élelem, bakancs és ruha, lovak, szekerek és rengeteg batyu és bőrönd. Aki eddig elhozta, innen már csak egy kis kézipoggyásszal indult útnak, mert innentől már csak a puszta életét menthette mindenki. Szakaszokra osztva német vezetés alatt indult el sok száz és száz magyar a havas sötét éjszakába. Amerre mentünk, az utat mindenfelé menekülésre emlékeztető holmik borították, mindenki szabadulni igyekezett felesleges dolgaitól. Mi meg egy-két darabbal gazdagítottuk a magunkét, ami egy pokrócból meg egy kabátból állott. Egy nehéz feladat várt ránk, nőkre, mert amit rendes körülmények között nem tudtunk volna megtenni, itt minden meglevő kis erőnkre szükség volt. Egész éjszaka gyalogoltunk, az orosz puskaropogás szolgáltatta hozzá az ütemet. Meredek hegyek és mély vízmosások árkain keresztül jutottunk el holtfáradtan egy zúzmarás erdő tisztására. Itt virradt ránk 28-a. Napok óta nem tudtuk az időpontot, csak annyit, hogy nappal vagy éjszaka van.

Megpihentünk, amíg a férfiak elmentek terepszemlét tartani, mert igen közel volt az orosz. Itt találkoztunk a Rudival, szegény napok óta velünk szenvedett. Én már sajnos majdnem mezítlábra kerültem: a hegyes vidék, a napok óta tartó gyaloglás levette a lábaimról vékony kis cipőimet, és itt 200 pengőért hozzájutottam egy pár 42-es bakancshoz, ami egy kicsit enyhített már agyonfázott lábaimon. Innentől kezdve kitartóan együtt maradtunk Gizikével. A férfiak felfegyverkezve mindenütt a biztonságunkra vigyáztak. Hozzájutottunk a napok óta nélkülözött vízhez, és már nemigen tudtuk, éhesek vagyunk-e, szomjasak-e vagy álmosak. Gondolataim pedig sokszor hazaszálltak, vajon mi van velük, akiktől azzal a tudattal váltam el: „Holnap visszajövök.” Hány szomorú holnap múlt el már azóta, és én még mindig a bizonytalan jövő előtt állok!

Innen délután mentünk tovább, Rudi is velünk maradt. Elérkeztünk egy veszélyes ponthoz, ahol csak egyenként juthattunk át, és sajnos az utolsó szakasz orosz kézre jutott. A szomorú menet így erősen megfogyva indult tovább a zúzmarás fák szegélyezte utakon. Ekkor már mindenki nehezen emelte lábait, és ha a menet megállt, rögtön lefeküdtünk a havas úton, és elnyomott az álmosság, alig tudott apu sokszor felrázni, de menni kellett.

Ekkor feltűnt a távolban egy orosz tank. Pillanatok alatt kétfelé vált a menet, és a kétoldalt szegélyezett erdőbe menekült mindenki, csak a fegyveres férfiak maradtak elöl, de Isten kegyelmes volt hozzánk, elkerült a veszély, és mi újból megindultunk a hegyen fel, majd újból le. A késő éjszakai órákban értünk oda, ahol már lentről hallatszott az orosz „hejde-hejde”. Nagy csendben vonultunk le a faluig, de sajnos olyan erős volt az orosz nyomás, hogy a mi katonáink kevésnek bizonyultak, és ezért vissza kellett vonulnunk a hegy tetejére. Itt a zúzmarás fák közt a havas hegy tetején pihentünk le, de a hidegtől nem bírtam elaludni. Apu talán egy picit aludt, de másnap reggel nem tudott már lábra állni, oly éhes volt. Még akadt a kenyérzsákban egy doboz konzerv és akadt egy kis gyertya is, és azon megmelegítettük, az egyik társunk adott egy szelet kenyeret, ezt erővel megetettem apuval. Ez már 29-én volt, így töltöttük el a házassági évfordulónkat sok könny és szomorúság közt. Apu sírva ette meg, mert én nem ettem belőle, de én váltig erősítettem, hogy nem vagyok éhes. Könnyei belefolytak az ételbe, és a házasságunk óta először történt meg, hogy nálam nélkül evett meg valamit, én pedig csak ittam. Egy kis pohár vízért 1 pengőt adtam, mert ekkor már a fákról a zúzmarát ettük meg és a havat, ahol tiszta volt. Reggelre hatalmas német erő jött a segítségünkre, és megtámadták a falut. Szegény Rudi itt maradt el tőlünk, puskát nyomtak a kezébe és ment a német és a magyar csapatokkal. Többé már nem láttam.

Délután már hozták fel ide a tisztásra a sebesülteket. Szegény katonák itt fekszenek köztünk segítség nélkül, és az orosz mind sűrűbben küldi ide a népek közé a csomagjait. Már nem tudjuk, hová meneküljünk, és már jön a felszabadítás, újból előttünk az út, már mindenkin valami fásultság vesz erőt, és fejhorgasztva bandukol a hazátlan szomorú csapat.

Egy kis patakhoz érve a katonák bajonéttel felverték a jeget, mindenki egy darabot vett, és ezzel enyhítettük szomjúságunkat. Hosszú menet kígyózott végig fáradtan az erdei úton, amíg ránk borult a sötétség. Hosszú gyalogolás után újból megállt a menet, és itt ránk törtek a partizánok. A mi fegyveres embereink rögtön szembeszálltak velük, mi pedig a végtelen nagy erdőségben lelapulva vártuk a menekvést, ami nemsokára bekövetkezett. Aztán másfél óra pihenés után tudtunkra adták, hogy el kell szakadnunk a férfiaktól. Én sírva néztem apura, a válás gondolata majd megőrjített, ő pedig szembeszállva mindenkivel kijelentette, hogy utolsó leheletéig együtt maradunk. És elindult a menet.

Alig egyórai gyaloglás rettenetes hegyoldalakon, ahonnan csak négykézláb jutottunk le. Az orosz erősen lőtte a terepet, a lövedékek süvítve csaptak be hol jobbról, hol balról, és a következő órában elvesztettük egymást. Még egy órával ezelőtt azt gondoltuk, belehalunk, ha válni kell, én összetett kezekkel könyörögtem, ne hagyj el minket, és most itt állunk teljesen egyedül, nem tudva, merre sodorta a sors. Mi pedig egynéhány gyáva magyarral barangolunk az éjszakában, így lett sok száz meg száz magyarból egy szomorú tíztagú csoport. Széttépett bennünket az idő, a megpróbáltatás és az orosz ágyúdörgés. Ekkor már a halál gondolatától sem irtóztam, hiszen itt állok teljesen egyedül a vaksötét éjszakában, és még azt sem tudom, kicsi fiam, merre jársz, élsz-e még.

Sok-sok bandukolás után láttunk egy kis tanyafélét, ide fordítottuk lépteinket, abban a reményben, hogy végre fedél alá jutunk. Ekkor már csak négyen voltunk: két alig 17 éves fiú, Gizike és én. Az egyik épület egy kis kastélyszerű épület volt, itt elutasítottak bennünket, ellenben feljebb ott állott egy kis ház, ide rögtön bebocsájtást nyertünk, és öt napi gyaloglás után december 30-án reggel fél 5-kor jutottunk először fedél alá. Ezen az úton ismerkedtem meg először az éhség kínzó fogalmával. Öt nap éhesen és szomjasan.

December 30. Ekkor tudtuk meg, hogy Piliscsabán vagyunk. Utunkon először akadtunk irgalmas lelkekre, akik azonnal raktak tüzet és kaptunk egy csésze meleg kávét. Utána megmosdottunk és lefeküdtünk először annyi idő óta ágyba, de sajnos nem sokáig pihentünk, mert 11 óra felé felkeltettek bennünket, mert ott volt az orosz. Nagy volt a riadalom. Minden nálunk levő kis értéket és pénzt iparkodtunk eltüntetni, és ekkor ért megint egy másik fájdalmas csapás: meg kellett válnom attól az öt darab levelezőlaptól, amit te, drága kicsi fiam, írtál. Sírva tettem a tűzre, hisz naponta elolvastam őket, s most már ez sem lesz.

De ide nem jöttek be, én pedig nem bírtam a lábaimra állni, oly gyenge voltam, és csak feküdtem vasárnap reggelig. Nem mondom, megkínáltak egy kis ennivalóval, de sajnos oly nagy volt az éhségem, hogy ez csak egy csepp volt a tengerben, de hálásak voltunk ezért is.

Innen 31-én indultunk új erővel útnak, már csak ketten. S amerre mentünk, mindenütt orosszal álltunk szembe. Róttuk az országutat, velünk szembe jöttek orosz tankok és szekerek, de senki se törődött velünk, így gyalogoltunk sok-sok kilométert. Piliscsaba, Tinnye, Leányfalu, Dorog – itt megállított egy orosz. Az idő már estefelé hajlott, és amerre eljöttünk, mindenütt üres falvak és a harc nyomai. Útközben találkoztunk egy szomorú menettel, férfiak és nők, oroszok kísérték őket, és sok olyan arcot láttunk köztük, akik még a hegyek közt velünk voltak, én pedig csak aput kerestem köztük, de hiába. Itt az orosz adott enni, és mi nem mertünk vele ellenkezni. Itt kezdődött csak az igazi kálváriánk, de nem hiába fohászkodtam annyit Istenhez, megmentett az orosz horda karmaiból, igaz, sok könny folyt addig végig hideg és fagytól kiszítt arcomon. De ma, amikor már itt ülök nyugodtan egy falusi ház asztalánál, borzadva gondolok vissza szörnyű kálváriánkra. Szörnyű Szilveszter esténk volt, emlék egy egész életre.

Este kikerültünk az utcára, újból fedél nélkül. Sírva indultunk útnak orosz kísérettel. Fogolyként átadtak egy sváb háznál, éjfélkor jöttek értünk és felvezettek egy kapitány elé, aki 1000 pengőt ajánlott fel, de cserébe ott kell töltenem az éjszakát. Összetett kezekkel könyörögtem neki, sírva borultam az asztalra, és azt hittem, nálamnál nincs szerencsétlenebb. Nem tudom, mi szállta meg, egy órai sírás után rám nézett szomorú nagy szemekkel, arcon csókolt, és azt mondta oroszul, hogy menjek, az ajtóra mutatva. Kijövet rátok gondoltam: vajon merre vagytok? Nincs senkim, ilyen szerencsétlen nincs több, mint én! Sírva értem le, és felvitték Gizikét, én pedig nyitott szemekkel feküdtem a szalmán, figyeltem a felettem hangzó zajokat, féltettem Gizikét, aki reggel 3 órakor jött le szomorúan, két hatalmas pofonnal volt gazdagabb, de különben sértetlen. Csupán egy pisztolyt szorítottak a fejéhez, és el volt szánva a halálra, de utolsó pillanatban az ő részére egy vödör bor volt a mentőangyal. Jelszavunk pedig az lett: „Inkább tisztességben elpusztulni, mint szégyenteljesen tovább élni!”

Ma pedig ennyi tapasztalat után nyugodtan szembe merek szállni olyan egyénekkel, akik esetleg az orosz kultúrát védik. Tiszt és közlegény közt nem találtam semmi különbséget, mindegyiket valami állati ösztön uralta, ami hál’ Isten úgy magyarból, mind a németből hiányzik, azaz műveltség fokán jóval alulmaradtak – ezt sok napi tapasztalat után nyugodtan leírom.

Újév napja, január 1., és mi már a kora reggeli órákban útra készen állunk. Egy-egy pohár meleg bor volt a reggeli, persze a kenyeret nem pótolta semmi, de új reménnyel eltelve útnak indultunk. Alig egy órai gyaloglás után hatalmas gépek jelentek meg felettünk. Egy fa alatt állva figyeltünk, és most először láttam bombát hullani. Hamar egy közelben lévő épület pincéjében találtunk menedéket. Szegény lakosok, sokan hajlék nélkül maradtak! Szomorúan kezdődik részükről az újév…

Amikor minden elcsendesedett, nyakunkba vettük az utat, hiszen sok-sok kilométert kellett még megtenni, amíg a kijelölt helyre érünk. Újból róttuk az országutat, szótlanul magunk mögött hagyva sok kilométert, és mindig figyeltük a kilométerköveket, hányat kell még lépnünk a következő faluig. Így jutottunk el Nyergesfaluig. A falu előtt megállított két orosz, biztosan azt kérdezték, hová megyünk, célunk mindig az előttünk levő falu volt. Ők magyaráztak valamit Budapestről, de nem értettük meg egymást, így utunkra bocsájtottak. Nemsokára elért bennünket egy személykocsi, benne ült két orosz. Az egyik kiszállva a kocsiból erővel betuszkolt bennünket, persze az ital erősen érzett rajtuk. Menekülni nem lehetett, és azzal a gondolattal, hogy a faluba érve kiszállhatunk, beültünk.

Már bejutottunk a faluba, az autó csak ment, egy kanyarnál lejutott a Duna-partra, itt egyszerre több lövés dördült el. Az orosz kiugrott és a Duna túlsó partja felé lőtt. Ekkor jött egy lövés, és éreztem, hogy eltalált. Az orosz észrevette, beugrott a kocsiba és erősen hátrálni kezdett. Talán a nyolcadik házhoz érve behajtott egy udvarba, itt az ajtók mind zárva voltak, erre az egyiket berúgta. Én kezdtem levetni a hatalmas ruhatömeget, ami rajtam volt: egy hatalmas férfikabát, az én kabátom, egy báránybekecs, és lekerült az utolsó kiskabát is, mind átlőve, csupán egyetlen, a legalsó ruha nem volt átlőve. Ugyanakkor Gizike kabátjai is át voltak lőve, de hála Istennek megmenekültünk. Sietve eltávoztunk innen, félve, hogy ez a két részeg utunkat állja. Az este pedig rohamosan közeledett, és szállás után kellett nézni, nem egy, se nem két nyelv elől.

Búsan elballagtunk, és már azt hittük, Isten szabad ege alatt töltjük el az éjszakát, amikor megnyílt előttünk egy ajtó 130 pengőért, és ezért a nagy összegért kaptunk egy kis sarkot. Én pedig alvás helyett keserves könnyeket hullattam, arra gondolva, hogy mire is jutottam. Egy sarokban ülve kell várnunk a virradatot. Nem tudom, mit vétettünk mi szegény üldözött magyarok, hogy ilyen szomorú sors várt ránk, itt állunk otthon és minden nélkül, más kegyelmére utalva, és mint a koldus, könyörgünk egy pici helyért, és oly kevés megértésre találunk.

Innen nem tudtunk továbbjutni, mert egész éjjel súlyos harcot vívott az orosz és a német, és mire 3-át írtunk, újból német katonák százai özönlötték el az utakat, és mi boldogan vettük tudomásul, hogy a német Budapest felé menetel.

A délelőtt, mikor mi is útnak indultunk, amerre a szem ellátott, az országúton tank tankot ért, és hatalmas kocsik mindennel megrakva, mi meg – habár még mindig nagy út állt előttünk – boldogan gyalogoltunk. Itt belekerültünk az összetömörült német kocsik és gyalogos katonák tömegébe, s újból megtámadtak az orosz gépek, sűrű géppuskatüzet zúdítva ránk, mi pedig a németekkel az úton hasaltunk és vártuk az indulás idejét. Az oroszok elmentek, és a németek jókat nevetve végezték tovább dolgaikat.

Errefelé rettenetes állapotban voltak a faluk, nagy csaták nyomai voltak láthatók, minden a pusztulás képét mutatta. Üzletek kirabolva, minden az utcákon hevert, elégett tankok az utak mellett, itt-ott egy-egy holttest, hullarészek, egy-egy ló és még sok minden tarkította az utat. Már jó néhány község volt a hátunk mögött, amikor Komárom előtt felvett egy német kocsi, az elhozott Komáromig, innen pedig sok más emberrel együtt egy másik megint Győrig, így csak kibírtuk ülve, bár hideg is volt. Délután beértünk Győrbe, a váróteremben alig lehetett látni a sűrű füsttől, és ember ember hátán szorongott. Nekünk is csak sok tolongás után jutott egy szék. A váróterem egy feketepiac benyomását keltette, itt mindenki vett és eladott. Hatalmas zsákokban dohány és szalma, először azt hittem, a Telekin vagyok. Elővettük egyetlen szelet kenyerünket és egy falat kis húsunkat, s jóízűen elfogyasztottuk abban a tudatban, hogy reggel úgyis hazaérünk.

Innen vonattal jutottunk tovább 6 óra 25 perckor, érintettük Kónyt. Szerettem volna felőled érdeklődni, kisfiam, de oly rongyos a ruhám, másfél hét óta szedte az ág, és sehol nem tudtuk rendbe szedni, így elhatároztam, hogy először kicsit rendbe szedem magam, és így indulok a keresésedre. Este 11-re ideértünk Eszterházára, innen nincs tovább vonat, így újból itt töltöttük az éjszakát. A váróteremben egy sarokban ülve értük meg a 4-ét.

Reggel megtudtuk, hogy csak este indul vonat, így újból gyalogszerrel indultunk tovább. Az a tudat, hogy utunk utolsó szakaszához értünk, boldogsággal töltött el, de még így is le kellett róni 25-30 kilométert. Egyik falu a másik után maradt mögöttünk, a lábaim mindig nehezebbek lettek, és már messze mögötte maradtam Gizikének, de mire megkondult a déli harangszó, elértük végcélunkat, Iván falut Sopron megyében. Itt szeretettel fogadtak engem, mint idegent. Nem tudom, meddig lesz ez az otthonom, bár minden gondolatom nálatok van.

És ma január 17-e, betöltöttem a 42. évemet. Ma történt meg először, hogy te, kisfiam, nem csókkal ébresztettél, mint eddig. Elmaradt mindhármatok jókívánsága, de én szeretettel gondolok rátok. Tudom, ma reggel, bármerre is vagytok, ti is rám gondoltok a messze távolban, bár egyikünk sem tudja, merre vetette a másikat a sorsa. Ezen néhány sort, azaz életem legszomorúbb szakaszát sok könnyhullatás közben leírva néked szántam, kicsi fiam.

Iván 1945. január 17.

Pistike elment 1944. dec. 11.

Mi eljöttünk 1944. dec. 25.

Kónyban voltam 1945. jan. 22.

Csornán voltam 1945. jan. 23.

Március 24. Ma kaptam tőled, kisfiam, levelet, de már nem tudok elmenni, mert utam el van zárva. Nagypéntek óta orosz megszállás alatt élünk, és újból elszakadtunk egymástól. Naponta sok-sok magyar katona megy el erre, és mindegyiktől kérdem, honnan jön, mert mindig várlak. Újból magamra maradtam, pedig de boldog voltam, mikor tudtam rólad. Vajon látjuk-e még egymást? Minden este imádkozom érted, hisz te vagy az én mindenem, és nélküled nincs számomra élet.

 

Kató néni naplóját közreadta: Marton Lívia

 

Sztorigyűjtő ~ Megváltozott karácsony

Földesiné Koltai Beáta elmeséli, milyen volt karácsonykor gyereknek és anyának lenni, amikor előkerül a düh és szeretet.


Megváltozott karácsony

Szedem nem túl hosszú lábaimat anyám után, ahogy fenyőfáért sietünk kicsiny városunk szűk utcáján. Hideg szél fúj az arcomba, az ujjaim majdnem megfagynak hiába bújtattam őket kesztyűbe. Sötét felhők gyülekeznek az égen. Remélem, hogy esni is fog a hó, mert az lenne a legszebb ezen a napon. Az évnek egy olyan időszaka ez, amit mások csillogó szemmel várnak. Az én szememből már évek óta kihalt a csillogás. Csak a csillagszóró szerteszét repülő apró fénydarabkái adják az öröm látszatát. A remény azonban nem halt meg teljesen, még bízok benne, hogy jövőre talán jobb lesz. Hiszem, hogy van rá esély, hogy a szüleim nem karácsonykor vesznek össze. Nem akarom hallgatni a véget nem érő veszekedést, ami az étel, a fakanál vagy éppen a teríték miatt hangzik el. Ilyenkor olyan, mintha minden egyes pillanatban aknamezőn járnék. Sohasem lehet tudni, hogy mikor robban és áraszt el minket a düh lavinája. Egy ilyen napra minden vita rányomja a bélyegét. Hiába a csillogó, ezernyi, drága ajándék. Attól még nem csillapodik a szomjúság.

Eltelik húsz év és annyiban változtak a dolgok, hogy most már én vagyok az anya. Én viszem magammal a gyermekemet, hogy fát vegyünk. Én vagyok, aki problémát csinál, hogy nem jó fakanállal keveri a férjem a halászlét vagy éppen dührohamot kapok, mert a karácsonyi égősor nem úgy áll, ahogyan elterveztem. Mert tervezek, hogy minden a legjobb legyen. Olyat próbálok visszaadni, amit sohasem kaptam. Mire elérkezik az este minden készen van. Nem tökéletes, de most már úgysem számít. A fakanál is túlélte, a fa is feldíszítve áll és mi mégis együtt vagyunk. Mindenki bontja a saját kis csomagját. Kisfiam eltorzult arccal néz ránk, majd dühödten csapja a földhöz, amit kapott.

– De hiszen én nemcsak ezt akartam! Mi az, hogy csak egy ajándékot kaptam? Hol a többi és ez miért nem a legújabb, ami kellett?

– Nyugodj, meg drágám. Szeretlek.

Sztorigyűjtő ~ Régi telek emlékezete

Börzsönyi Erika készülő novellakötetéből ajándékozta meg a Személyes Történelem oldalát visszaemlékezéseivel.


Régi telek emlékezete

A keskeny utat, szinte csak ösvényt Nagyapó vágta ásóval, lapáttal a majd méteres hófalba, amely a házunkat az utcától elválasztotta.

A kicsi lány karjait széttárva állt a letaposott havon, két karja épp, hogy elérte a sima, hideg felületet. Kesztyűit, hogy a többihez hasonlóan el ne hagyja őket, hozzájuk varrt szalaggal fűzték át kabátja akasztóján, és azok a télikabát ujjain átvezetve most lazán lógtak lefelé. A kislány csupasz kezeit a hófalon végighúzva ment kifelé, az utcára. A kesztyűt lehúzni szigorúan tilos volt, hiszen tudvalevő, hogy az ember lánya a kezén meg a lábán át fázik meg a legkönnyebben. De a tiltás legalább annyira erős volt, mint a kívánság, hogy ellene tegyen.

Ötéves önmagamnak, aki egykor voltam, erről sem egyezett meg a felnőttekével a véleménye. Ám ahányszor próbáltam mindhiába hangot adni ennek a véleményemnek, mindig letorkolltak. Így aztán, ahogy sikerült nehezen rájönnöm, csak a felnőtteknek lehet igaza nálunk, már voltam olyan bölcs, és elhallgattam előlük saját meggyőződésemet.

Bent a házban Anyu felhúzta kezeimre a piros, egyujjas kesztyűt, fejemre az angóra pilótasapkát és nyakam köré tekerte a piros sálat. Csak így engedett ki a hidegbe. Lelkemre kötötte, hogy ne menjek messze!

Akkoriban, az ötvenes évek végén a mi falunkban még nyugodtan ki lehetett engedni egy gyereket egyedül is az udvarra vagy az utcára is akár. Alig volt átmenő autóforgalom, csak gyalogosok, szánkót húzó felnőttek, s néha lovas kocsik jártak arra.

Az én gyönyörű, piros sálamat és a kesztyűt Anyu kötötte. A már kinőtt pulóvereket, miegymást szépen lefejtettük együtt, közben remekül lehetett mesélni, beszélgetni. Előbb motring készült a lefejtett fonalból, feltartott kezeken oda-vissza csévélődött az anyag, majd ebből lazán, gondosan gombolyagot tekertek. Engem sosem kértek meg, hogy tartsam a kezeimet, mert unalmas volt és hosszadalmas, ritkán bírtam ennyi ideig nyugton maradni. A munkának ez a része számomra még fárasztó volt.

Már felnőttként roppant módon elcsodálkoztam, amikor kiderült, hogy gombolyagokat és motringokat készen is lehet kapni, méghozzá minden színben!

Néha megengedték, hogy a különböző színű gombolyagokkal játsszak, rendezgessem őket a nagy, fonott kosárban.

Leginkább barna, szürke, fekete és kék fonalak voltak, mintha az összes többi szín szabadságra ment volna akkoriban, az ötvenes évek Magyarországán.

Egyetlenegy gombolyag piros fonál volt csupán, abból készült az én piros, egyujjas kesztyűm és a sál, alig több mint két estén, miközben szüleim a rádióban magyar nótát hallgattak, vagy valamilyen sportközvetítést. Egy izgatott bácsi kiabált: „gól….góóóóól!”

És: „Hajrá, magyarok!”

Ezalatt én a babáimmal játszottam a finom meleget árasztó cserépkályha előtt, csak néha nézve fel szüleimre, akiknek szemében – félelemmel vegyes csodálkozással – könnyeket fedeztem fel.

Kérdésemre Apu azt mondta, Szepesi Gyuri bácsi focimeccset közvetít, győztek a magyarok.

A történet elején otthagytuk ötéves önmagamat a hóba vágott ösvényen, félúton a ház és az utca között. Kiballagtam az utcára, és a hegy irányába néztem. Ott láttam, látszólag az út végén – valójában az út csak elkanyarodott – a templomot, mely számomra hatalmasnak tűnt, és a távolság házunktól óriásinak.

Ötven év múltán egy álom röpített vissza abba a rég letűnt korba, a hóba és fagyba, amikor kezeim majd odafagytak a jéghez, és kíváncsian kinyújtott nyelvem hozzáragadt a kapukilincshez.

Az álom plasztikus volt, teli színekkel-fényekkel és hangokkal, érzésekkel. Otthonos volt az álmom, olyan, amiből nem szívesen ébred a valóságra az ember.

Később az álom nyomán már ébren emlékeztem, hisz rengeteg gyermekkori élményt őriz emlékezetem, csak hívószavak kellenek, és máris sorjáznak a képek.

Tél

Kisiskolás voltam, a hatvanas évek elején. Foga volt még akkor a télnek, az utcákat letaposott hó és jég borította, ami aztán hetekig nem olvadt el.

Emlékszem, hogy szerettem volna korcsolyázni! Álmomban szálltam a jégen, utánam lebegett, úszott piros sálam.

A valóságban gyenge, beteges kislány voltam, a korcsolyázásról éppenséggel csak álmodhattam. Nem volt korcsolyacipőm, és szüleimnek pénze sem akadt volna ilyen luxuscélokra.

Máig élő emlék, amikor egy hideg téli délutánon megszöktem otthonról a nagyobb gyerekekkel, el, messze, a falu túlsó végébe, a hegy alá.

Nagy, befagyott víztükör volt a korcsolyapálya, a vasúton túl, azon korcsolyáztak a többiek. Sokáig csak néztem őket vágyakozva, majd rávettek, hogy én is próbáljam ki. Felcsatoltam hát a kölcsön kapott ormótlan nagy korcsolyát műanyag hócipőmre. De nem szálltam a jégen, mint ahogy vágytam volna, hanem inkább csak botorkáltam, majd amikor valaki bátorítólag meglökött, elterültem a jégen. Kicsúsztak alólam a lábaim, s én rémülettel vettem észre, hogy a drága hócipő talpa levált! De senki nem segíthetett rajtam.

Kétségbeesetten feküdtem ott, s szégyenem csak tovább fokozódott, amikor észrevettem, hogy a nagy ijedtségben elindult lefelé nadrágom szárán egy langyos, majd egyre hűlő patak, amit eltüntetni sem tudtam.

Szégyenfolt rajtam.

Meg kellett várnom, míg a többiek befejezik a hancúrozást, közben egyre jobban kihűlt, majd keményre fagyott sötétkék mackónadrágom.

Már majdnem sötét volt, mire a szomszéd gyerekek hazaértek velem. Én vacogva kuporogtam a szánkón, és nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb, elszenvedni a hideget, vagy majd szembenézni szüleim haragjával és szidásával? A tönkrement hócipő, a vizes nadrág, az engedetlenség, hogy megszöktem és sokáig odavoltam. Ez mind együtt beláthatatlan következményekkel jártak.

Szüleim aggódtak értem és dühösek voltak rám. Büntetésem többhetes szobafogság lett.

Megbetegedtem, a kaland számomra tüdőgyulladással zárult, így a büntetés végrehajtását gyógyulásom utánra kellett halasztani.

Sokáig az ablakból nézhettem csak a hópelyhek táncát, a hógolyózó és szánkózó gyerekeket. Lázasan, köhögve gubbasztottam a dunna alatt, s az sem vigasztalt különösebben, hogy ilyenkor mindenki türelmesebb, engedékenyebb volt velem. Míg osztálytársaim bebugyolálva baktattak az iskola felé reggelente, én a dunna alól az orromat sem dugtam ki.

Színezhettem kedvenc mesekönyveim fekete-fehér illusztrációit, szederbefőttet kaptam, melyet különben csak ünnepélyes alkalmakra tartogattak, és mézes hársfateát.

És Apu mesélt nekem! Ilyenkor nem bántak szűkösen a meseadaggal sem.

Apukám néha odaült mellém, és elénekelte azt a dalt, ami vigasz volt mindkettőnknek, de meg is könnyeztük. „Valaki vár, ha a hazamész. És átölel két puha kéz…”Az ő gyönyörű, bársonyos baritonján még sokkal szebben szólt, mint amikor a rádióban énekelte egy idegen bácsi.

Fájt a torkom. Mintha összefolytak volna a hideg, gyötrelmes telek, amikor saját köhögésemtől képtelen voltam aludni, és biztosan felébresztettem vele a többieket is. Ilyenkor a lázverte, köhögésmarta éjszakákon csak két segítőtársam volt: a Negro cukorka és kedvenc kanalas orvosságom. A Fagifort nem szerettem, borzadtam az ízétől is.

De az ERIGON sypszilonrup, ahogy betűztem áhítattal a dobozán, az finom is volt, és segített is.

Aztán meggyógyultam, és csatlakoztam a házunk előtt bandukoló gyerekekhez. Az élet ment tovább.

Szánkó

Az alsós iskola messze volt tőlünk, sokat kellett gyalogolni a falu hosszú főutcáján végig, majd a templom mellett balra, hogy aztán az a másik út majd belefusson az iskola utcájába. Egyedül mentem, nem volt, aki elkísérjen. Anyunak meg Nagymamának rengeteg dolga volt, ők nem jöhettek velem.

Apu azt a telet szanatóriumban töltötte, ahová csak leveleket lehetett neki írni, meglátogatni nem tudtuk, mert nagyon sokba került volna a vonatjegy. Rettenetesen hiányzott nekem!

Ha Anyu levelet írt neki, megengedte, hogy levele végére kis csillagokat rajzoljak, és melléjük írjam a frissen tanult betűvetés tudományát gyakorolva: csomagolt puszi, röviden csom. Pusz.

Nővéreim, az ikrek már a másik iskolába jártak, ahová a nagyok, ötödiktől nyolcadikig. Így aztán reggelenként egyedül ballagtam kis hátitáskámmal.

De a téli délutánok, amikor korán sötétedett, már nem voltak túl barátságosak! Ha a többiektől valamiért lemaradtam, és egyedül kellett hazamennem, bizony sokszor elfogott a félelem.

Így aztán érthető, hogy ünnepszámba ment, amikor Nagyapó elém jött a szánkóval. Zsebében forró, hajában sült krumplit hozott nekem, melyet kesztyűs kezembe szorítva dugtam a zsebembe.

– Gyí paci! – rikkantottam, és ő elindult hazafelé velem. Akkortájt már nyolcvanas éveiben járt, de szép szál, erős férfi lévén meg sem kottyant neki a szánkó, rajta velem, húzása. Csizmás lábai alatt csikorgott a hó, s mint a mesebeli paripa, csakhamar hazaröpített.

Alig vártam az estéket, amikor a finom meleg konyhán körülültük az asztalt, Nagymama mézes-mákos kukoricával kínált, és hozzá mese dukált, a szánról meg a farkasokról, melyet Jókai Mór írt meg regényben, hogy aztán a téli estéken Nagyapó nekünk felolvassa, elmesélje.

Nagyapó kilencvenkét évet élt. 1877-ben született, mint Ady Endre, nagy idők tanúja volt akaratlanul is.

Alighanem az ő halálával kezdődött az én felnőtté válásom, de az már egy másik történet.

Tejút

Az aprócska kislány kezében lóbálja a háromliteres bádog tejeskannát. Egyedül van a téli alkonyatban, a behavazott utca járdáján. Léptei koppannak, ahogy halad, itt-ott megcsúszik a jégbordákon. Nem szeret csúszkálni, a tél nem a kedvenc évszaka.

A sötétségből halvány fényköröket hasítanak csak ki az ötven méterenként elhelyezett villanyoszlopok tetején a lámpák.

Körtől körig fut, ott megáll, figyeli a hópelyhek kavargását a lámpa fénykörében.

Fél. Tudja, hogy néha ismeretlen, vad, kóbor kutyák jönnek utána, és ilyenkor senki nem jár az utcán, hogy megvédje őt. Mégis mennie kell: ez az ő feladata mindennap. Elmenni Sanyi bácsiékhoz a tejért. Teheneik vannak, mindennap frissen fejt tejet visz haza tőlük, amit Anya felforral, és csak azután szabad inni belőle.

Az ő gyerekmértékéhez képest messze van az a ház, ahonnan a tejet hordja. A Mátra aljában megbújó hosszú falu télen nagyon csendes.

Amikor Róza elindul otthonról, kilép a szép vaskapun. Ilyen kevés van a faluban, szereti is nagyon, és büszke rá. Kőkerítés, kőház, vaskapu – tudja, ezek nem mindennapos dolgok. Nagymamáék sokat mesélnek róla, meg a másik világról, amelyben a háború előtt éltek, a messzi Budapesten.

Elindul a főutcán, szemben a templom és a hegy a kőbányával, de most nem kell olyan messzire mennie, csak a Kápolna-sorig. Ott befordul, s végigmegy a kápolna mellett induló utcán, ami kifut a falu szélére, egyenesen a szántóföldekig. Az utolsó ház a Sanyi bácsiéké.

Tudja, hogy a távolban felsejlő szelídebb, lankásabb hegyek a Cserhát nevet viselik. Apu sokszor mesél neki a környezetükről, hegyekről, folyókról, madarakról és a csillagokról.

Már nagylány, ismeri a faluban az utcák nevét, ez itt a Kápolna sor, persze ez nem a valódi, hivatalos neve, de minek azt tudni, mikor senki sem használja?

Talán Lenin út? Ki van ugyan a táblára írva, hogy a leveleket oda címezzék, de mindenki tudja, hogy az Kápolna sor.

Nevét a Felszabadulás úton álló kis kápolnáról kapta, amelyben a lourdes-i szűzanya szobra áll az oltárnál. Az asszonyok, akik rendben tartják, mindig kerítenek virágot meg gyertyát.

Nagyon szép kis kápolna ám! A bejárati ajtó többnyire zárva van, de a nagy rézkilincs melletti két, tenyérnyi, színes üvegezett kisablakon, ha lábujjhegyre áll, be tud kukucskálni. És elrebegni a fohászt, hogy a szép, kék ruhás néni vigyázzon rá, védje meg őt a kóbor kutyáktól, míg végigmegy az ő utcáján oda, meg aztán vissza, amikor a karját a tejjel teli kanna már lehúzza.

1964 csikorgó hideg januárjában vagyunk. Róza már majdnem tízéves, számára az élet titkokkal és félelmekkel teli birodalom. Sokat van egyedül, magányában mesebeli lényekkel és történésekkel népesíti be képzelete az olyankor nagyon is sivár valóságot.

Ott áll a kicsi lány az egyik lámpa fénykörében, tán félúton a biztonságos meleg istálló, a tehenek jóságos, buta tekintete és a sajtárba csordogáló tejsugár és az otthona között, amikor meghallja a kutyaugatást.

Mögötte loholnak a kutyák.

Nincs menekvés, hiába kiabál, hogy segítsenek, senki nem jár az utcán, az emberek bezárkóztak a házaikba már régen. Pedig nincs még este, csak ilyenkor korán sötétedik.

A kanna üres, tudna éppenséggel futni vagy védekezni vele, de négy kutyával szemben esélye sincs. Ezt tudja, és a félelemtől amúgy is megdermed. Ahogy közelednek, úgy érzi, az egyre fokozódó félelem is bekeríti, nemcsak a körülötte szűkülő körben oldalgó, éhes állatok.

Ekkor megérzi, hogy mackónadrágjában elindul lefelé egy kis patak. Elönti őt a szégyen és a rettenet.

Elkeseredettségében már sír is, és közben beszél a kutyákhoz, hogy szánják meg őt!

De a kutyák éhesek, nem nagyon törődnek a síró kislány kérésével.

Akkor jön a mentőötlet: a sarokba szorított Róza felmászik a beton villanyoszlop fokain a biztonságot jelentő magasságba, egészen a harmadik betonvályúig, ahol már nem érhetik el hócipős lábát sem a lent csaholó, dühös kutyák.

Kétségbeesetten öleli az oszlop hideg oldalát, lábát megveti, ám közben a kannát elejti, s az csörrenve esik le a fagyott földre.

Hirtelen szétnéz, és észrevesz valami különöset: más innen a magasból a világ!

Látja a házak kéményéből felszálló füstöt, az udvarokon a farakásokat, a világosságot az ablakokban. És az embereket.

Lassan megnyugszik.

Lent a kutyák is abbahagyják körtáncukat, más préda után néznek.

Ekkor jön a megmentő: egy ember, aki észreveszi az oszlopon kucorgó gyereket.

Szólongatja, s kiderül, épp a Sanyi bácsiék szomszédja.

Róza lejön, nadrágján a már megfagyott szégyenfolttal. Kezében a behorpadt tejeskannával a felnőtt és a gyerek együtt mennek tovább.

Sanyi bácsi felesége éppen feji Violát, Róza kedvenc tehenét. Kicsit várnia kell, ami nincs ellenére. Ül a jó melegben, a barmok melegében, bögre tejet nyomtak a kezébe, és ő elmeséli kalandját a villanyoszloppal meg a kutyákkal.

Érzi, ez egy jó történet lesz, talán még nevetnek is rajta, amikor otthon elmeséli! És elmarad a szidás meg a számonkérés.

Nem sejti még, hogy épp 45 év telik majd el, mire egy fagyos téli reggelen egy másik hosszú utcán, kóbor kutyák látványa fogja előhívni az emlékképet a kutyákról, a tejútról és az ő csodálatos megmeneküléséről.

Az egykori gyermek mára különbékét kötött a kutyákkal is. Inkább szövetségesei, cinkosai lettek, mióta Róza rájött, hogy mennyi közös vonás van a kutya- és az emberlétben.