Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Megváltozott karácsony

Földesiné Koltai Beáta elmeséli, milyen volt karácsonykor gyereknek és anyának lenni, amikor előkerül a düh és szeretet.


Megváltozott karácsony

Szedem nem túl hosszú lábaimat anyám után, ahogy fenyőfáért sietünk kicsiny városunk szűk utcáján. Hideg szél fúj az arcomba, az ujjaim majdnem megfagynak hiába bújtattam őket kesztyűbe. Sötét felhők gyülekeznek az égen. Remélem, hogy esni is fog a hó, mert az lenne a legszebb ezen a napon. Az évnek egy olyan időszaka ez, amit mások csillogó szemmel várnak. Az én szememből már évek óta kihalt a csillogás. Csak a csillagszóró szerteszét repülő apró fénydarabkái adják az öröm látszatát. A remény azonban nem halt meg teljesen, még bízok benne, hogy jövőre talán jobb lesz. Hiszem, hogy van rá esély, hogy a szüleim nem karácsonykor vesznek össze. Nem akarom hallgatni a véget nem érő veszekedést, ami az étel, a fakanál vagy éppen a teríték miatt hangzik el. Ilyenkor olyan, mintha minden egyes pillanatban aknamezőn járnék. Sohasem lehet tudni, hogy mikor robban és áraszt el minket a düh lavinája. Egy ilyen napra minden vita rányomja a bélyegét. Hiába a csillogó, ezernyi, drága ajándék. Attól még nem csillapodik a szomjúság.

Eltelik húsz év és annyiban változtak a dolgok, hogy most már én vagyok az anya. Én viszem magammal a gyermekemet, hogy fát vegyünk. Én vagyok, aki problémát csinál, hogy nem jó fakanállal keveri a férjem a halászlét vagy éppen dührohamot kapok, mert a karácsonyi égősor nem úgy áll, ahogyan elterveztem. Mert tervezek, hogy minden a legjobb legyen. Olyat próbálok visszaadni, amit sohasem kaptam. Mire elérkezik az este minden készen van. Nem tökéletes, de most már úgysem számít. A fakanál is túlélte, a fa is feldíszítve áll és mi mégis együtt vagyunk. Mindenki bontja a saját kis csomagját. Kisfiam eltorzult arccal néz ránk, majd dühödten csapja a földhöz, amit kapott.

– De hiszen én nemcsak ezt akartam! Mi az, hogy csak egy ajándékot kaptam? Hol a többi és ez miért nem a legújabb, ami kellett?

– Nyugodj, meg drágám. Szeretlek.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Régi telek emlékezete

Börzsönyi Erika készülő novellakötetéből ajándékozta meg a Személyes Történelem oldalát visszaemlékezéseivel.


Régi telek emlékezete

A keskeny utat, szinte csak ösvényt Nagyapó vágta ásóval, lapáttal a majd méteres hófalba, amely a házunkat az utcától elválasztotta.

A kicsi lány karjait széttárva állt a letaposott havon, két karja épp, hogy elérte a sima, hideg felületet. Kesztyűit, hogy a többihez hasonlóan el ne hagyja őket, hozzájuk varrt szalaggal fűzték át kabátja akasztóján, és azok a télikabát ujjain átvezetve most lazán lógtak lefelé. A kislány csupasz kezeit a hófalon végighúzva ment kifelé, az utcára. A kesztyűt lehúzni szigorúan tilos volt, hiszen tudvalevő, hogy az ember lánya a kezén meg a lábán át fázik meg a legkönnyebben. De a tiltás legalább annyira erős volt, mint a kívánság, hogy ellene tegyen.

Ötéves önmagamnak, aki egykor voltam, erről sem egyezett meg a felnőttekével a véleménye. Ám ahányszor próbáltam mindhiába hangot adni ennek a véleményemnek, mindig letorkolltak. Így aztán, ahogy sikerült nehezen rájönnöm, csak a felnőtteknek lehet igaza nálunk, már voltam olyan bölcs, és elhallgattam előlük saját meggyőződésemet.

Bent a házban Anyu felhúzta kezeimre a piros, egyujjas kesztyűt, fejemre az angóra pilótasapkát és nyakam köré tekerte a piros sálat. Csak így engedett ki a hidegbe. Lelkemre kötötte, hogy ne menjek messze!

Akkoriban, az ötvenes évek végén a mi falunkban még nyugodtan ki lehetett engedni egy gyereket egyedül is az udvarra vagy az utcára is akár. Alig volt átmenő autóforgalom, csak gyalogosok, szánkót húzó felnőttek, s néha lovas kocsik jártak arra.

Az én gyönyörű, piros sálamat és a kesztyűt Anyu kötötte. A már kinőtt pulóvereket, miegymást szépen lefejtettük együtt, közben remekül lehetett mesélni, beszélgetni. Előbb motring készült a lefejtett fonalból, feltartott kezeken oda-vissza csévélődött az anyag, majd ebből lazán, gondosan gombolyagot tekertek. Engem sosem kértek meg, hogy tartsam a kezeimet, mert unalmas volt és hosszadalmas, ritkán bírtam ennyi ideig nyugton maradni. A munkának ez a része számomra még fárasztó volt.

Már felnőttként roppant módon elcsodálkoztam, amikor kiderült, hogy gombolyagokat és motringokat készen is lehet kapni, méghozzá minden színben!

Néha megengedték, hogy a különböző színű gombolyagokkal játsszak, rendezgessem őket a nagy, fonott kosárban.

Leginkább barna, szürke, fekete és kék fonalak voltak, mintha az összes többi szín szabadságra ment volna akkoriban, az ötvenes évek Magyarországán.

Egyetlenegy gombolyag piros fonál volt csupán, abból készült az én piros, egyujjas kesztyűm és a sál, alig több mint két estén, miközben szüleim a rádióban magyar nótát hallgattak, vagy valamilyen sportközvetítést. Egy izgatott bácsi kiabált: „gól….góóóóól!”

És: „Hajrá, magyarok!”

Ezalatt én a babáimmal játszottam a finom meleget árasztó cserépkályha előtt, csak néha nézve fel szüleimre, akiknek szemében – félelemmel vegyes csodálkozással – könnyeket fedeztem fel.

Kérdésemre Apu azt mondta, Szepesi Gyuri bácsi focimeccset közvetít, győztek a magyarok.

A történet elején otthagytuk ötéves önmagamat a hóba vágott ösvényen, félúton a ház és az utca között. Kiballagtam az utcára, és a hegy irányába néztem. Ott láttam, látszólag az út végén – valójában az út csak elkanyarodott – a templomot, mely számomra hatalmasnak tűnt, és a távolság házunktól óriásinak.

Ötven év múltán egy álom röpített vissza abba a rég letűnt korba, a hóba és fagyba, amikor kezeim majd odafagytak a jéghez, és kíváncsian kinyújtott nyelvem hozzáragadt a kapukilincshez.

Az álom plasztikus volt, teli színekkel-fényekkel és hangokkal, érzésekkel. Otthonos volt az álmom, olyan, amiből nem szívesen ébred a valóságra az ember.

Később az álom nyomán már ébren emlékeztem, hisz rengeteg gyermekkori élményt őriz emlékezetem, csak hívószavak kellenek, és máris sorjáznak a képek.

Tél

Kisiskolás voltam, a hatvanas évek elején. Foga volt még akkor a télnek, az utcákat letaposott hó és jég borította, ami aztán hetekig nem olvadt el.

Emlékszem, hogy szerettem volna korcsolyázni! Álmomban szálltam a jégen, utánam lebegett, úszott piros sálam.

A valóságban gyenge, beteges kislány voltam, a korcsolyázásról éppenséggel csak álmodhattam. Nem volt korcsolyacipőm, és szüleimnek pénze sem akadt volna ilyen luxuscélokra.

Máig élő emlék, amikor egy hideg téli délutánon megszöktem otthonról a nagyobb gyerekekkel, el, messze, a falu túlsó végébe, a hegy alá.

Nagy, befagyott víztükör volt a korcsolyapálya, a vasúton túl, azon korcsolyáztak a többiek. Sokáig csak néztem őket vágyakozva, majd rávettek, hogy én is próbáljam ki. Felcsatoltam hát a kölcsön kapott ormótlan nagy korcsolyát műanyag hócipőmre. De nem szálltam a jégen, mint ahogy vágytam volna, hanem inkább csak botorkáltam, majd amikor valaki bátorítólag meglökött, elterültem a jégen. Kicsúsztak alólam a lábaim, s én rémülettel vettem észre, hogy a drága hócipő talpa levált! De senki nem segíthetett rajtam.

Kétségbeesetten feküdtem ott, s szégyenem csak tovább fokozódott, amikor észrevettem, hogy a nagy ijedtségben elindult lefelé nadrágom szárán egy langyos, majd egyre hűlő patak, amit eltüntetni sem tudtam.

Szégyenfolt rajtam.

Meg kellett várnom, míg a többiek befejezik a hancúrozást, közben egyre jobban kihűlt, majd keményre fagyott sötétkék mackónadrágom.

Már majdnem sötét volt, mire a szomszéd gyerekek hazaértek velem. Én vacogva kuporogtam a szánkón, és nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb, elszenvedni a hideget, vagy majd szembenézni szüleim haragjával és szidásával? A tönkrement hócipő, a vizes nadrág, az engedetlenség, hogy megszöktem és sokáig odavoltam. Ez mind együtt beláthatatlan következményekkel jártak.

Szüleim aggódtak értem és dühösek voltak rám. Büntetésem többhetes szobafogság lett.

Megbetegedtem, a kaland számomra tüdőgyulladással zárult, így a büntetés végrehajtását gyógyulásom utánra kellett halasztani.

Sokáig az ablakból nézhettem csak a hópelyhek táncát, a hógolyózó és szánkózó gyerekeket. Lázasan, köhögve gubbasztottam a dunna alatt, s az sem vigasztalt különösebben, hogy ilyenkor mindenki türelmesebb, engedékenyebb volt velem. Míg osztálytársaim bebugyolálva baktattak az iskola felé reggelente, én a dunna alól az orromat sem dugtam ki.

Színezhettem kedvenc mesekönyveim fekete-fehér illusztrációit, szederbefőttet kaptam, melyet különben csak ünnepélyes alkalmakra tartogattak, és mézes hársfateát.

És Apu mesélt nekem! Ilyenkor nem bántak szűkösen a meseadaggal sem.

Apukám néha odaült mellém, és elénekelte azt a dalt, ami vigasz volt mindkettőnknek, de meg is könnyeztük. „Valaki vár, ha a hazamész. És átölel két puha kéz…”Az ő gyönyörű, bársonyos baritonján még sokkal szebben szólt, mint amikor a rádióban énekelte egy idegen bácsi.

Fájt a torkom. Mintha összefolytak volna a hideg, gyötrelmes telek, amikor saját köhögésemtől képtelen voltam aludni, és biztosan felébresztettem vele a többieket is. Ilyenkor a lázverte, köhögésmarta éjszakákon csak két segítőtársam volt: a Negro cukorka és kedvenc kanalas orvosságom. A Fagifort nem szerettem, borzadtam az ízétől is.

De az ERIGON sypszilonrup, ahogy betűztem áhítattal a dobozán, az finom is volt, és segített is.

Aztán meggyógyultam, és csatlakoztam a házunk előtt bandukoló gyerekekhez. Az élet ment tovább.

Szánkó

Az alsós iskola messze volt tőlünk, sokat kellett gyalogolni a falu hosszú főutcáján végig, majd a templom mellett balra, hogy aztán az a másik út majd belefusson az iskola utcájába. Egyedül mentem, nem volt, aki elkísérjen. Anyunak meg Nagymamának rengeteg dolga volt, ők nem jöhettek velem.

Apu azt a telet szanatóriumban töltötte, ahová csak leveleket lehetett neki írni, meglátogatni nem tudtuk, mert nagyon sokba került volna a vonatjegy. Rettenetesen hiányzott nekem!

Ha Anyu levelet írt neki, megengedte, hogy levele végére kis csillagokat rajzoljak, és melléjük írjam a frissen tanult betűvetés tudományát gyakorolva: csomagolt puszi, röviden csom. Pusz.

Nővéreim, az ikrek már a másik iskolába jártak, ahová a nagyok, ötödiktől nyolcadikig. Így aztán reggelenként egyedül ballagtam kis hátitáskámmal.

De a téli délutánok, amikor korán sötétedett, már nem voltak túl barátságosak! Ha a többiektől valamiért lemaradtam, és egyedül kellett hazamennem, bizony sokszor elfogott a félelem.

Így aztán érthető, hogy ünnepszámba ment, amikor Nagyapó elém jött a szánkóval. Zsebében forró, hajában sült krumplit hozott nekem, melyet kesztyűs kezembe szorítva dugtam a zsebembe.

– Gyí paci! – rikkantottam, és ő elindult hazafelé velem. Akkortájt már nyolcvanas éveiben járt, de szép szál, erős férfi lévén meg sem kottyant neki a szánkó, rajta velem, húzása. Csizmás lábai alatt csikorgott a hó, s mint a mesebeli paripa, csakhamar hazaröpített.

Alig vártam az estéket, amikor a finom meleg konyhán körülültük az asztalt, Nagymama mézes-mákos kukoricával kínált, és hozzá mese dukált, a szánról meg a farkasokról, melyet Jókai Mór írt meg regényben, hogy aztán a téli estéken Nagyapó nekünk felolvassa, elmesélje.

Nagyapó kilencvenkét évet élt. 1877-ben született, mint Ady Endre, nagy idők tanúja volt akaratlanul is.

Alighanem az ő halálával kezdődött az én felnőtté válásom, de az már egy másik történet.

Tejút

Az aprócska kislány kezében lóbálja a háromliteres bádog tejeskannát. Egyedül van a téli alkonyatban, a behavazott utca járdáján. Léptei koppannak, ahogy halad, itt-ott megcsúszik a jégbordákon. Nem szeret csúszkálni, a tél nem a kedvenc évszaka.

A sötétségből halvány fényköröket hasítanak csak ki az ötven méterenként elhelyezett villanyoszlopok tetején a lámpák.

Körtől körig fut, ott megáll, figyeli a hópelyhek kavargását a lámpa fénykörében.

Fél. Tudja, hogy néha ismeretlen, vad, kóbor kutyák jönnek utána, és ilyenkor senki nem jár az utcán, hogy megvédje őt. Mégis mennie kell: ez az ő feladata mindennap. Elmenni Sanyi bácsiékhoz a tejért. Teheneik vannak, mindennap frissen fejt tejet visz haza tőlük, amit Anya felforral, és csak azután szabad inni belőle.

Az ő gyerekmértékéhez képest messze van az a ház, ahonnan a tejet hordja. A Mátra aljában megbújó hosszú falu télen nagyon csendes.

Amikor Róza elindul otthonról, kilép a szép vaskapun. Ilyen kevés van a faluban, szereti is nagyon, és büszke rá. Kőkerítés, kőház, vaskapu – tudja, ezek nem mindennapos dolgok. Nagymamáék sokat mesélnek róla, meg a másik világról, amelyben a háború előtt éltek, a messzi Budapesten.

Elindul a főutcán, szemben a templom és a hegy a kőbányával, de most nem kell olyan messzire mennie, csak a Kápolna-sorig. Ott befordul, s végigmegy a kápolna mellett induló utcán, ami kifut a falu szélére, egyenesen a szántóföldekig. Az utolsó ház a Sanyi bácsiéké.

Tudja, hogy a távolban felsejlő szelídebb, lankásabb hegyek a Cserhát nevet viselik. Apu sokszor mesél neki a környezetükről, hegyekről, folyókról, madarakról és a csillagokról.

Már nagylány, ismeri a faluban az utcák nevét, ez itt a Kápolna sor, persze ez nem a valódi, hivatalos neve, de minek azt tudni, mikor senki sem használja?

Talán Lenin út? Ki van ugyan a táblára írva, hogy a leveleket oda címezzék, de mindenki tudja, hogy az Kápolna sor.

Nevét a Felszabadulás úton álló kis kápolnáról kapta, amelyben a lourdes-i szűzanya szobra áll az oltárnál. Az asszonyok, akik rendben tartják, mindig kerítenek virágot meg gyertyát.

Nagyon szép kis kápolna ám! A bejárati ajtó többnyire zárva van, de a nagy rézkilincs melletti két, tenyérnyi, színes üvegezett kisablakon, ha lábujjhegyre áll, be tud kukucskálni. És elrebegni a fohászt, hogy a szép, kék ruhás néni vigyázzon rá, védje meg őt a kóbor kutyáktól, míg végigmegy az ő utcáján oda, meg aztán vissza, amikor a karját a tejjel teli kanna már lehúzza.

1964 csikorgó hideg januárjában vagyunk. Róza már majdnem tízéves, számára az élet titkokkal és félelmekkel teli birodalom. Sokat van egyedül, magányában mesebeli lényekkel és történésekkel népesíti be képzelete az olyankor nagyon is sivár valóságot.

Ott áll a kicsi lány az egyik lámpa fénykörében, tán félúton a biztonságos meleg istálló, a tehenek jóságos, buta tekintete és a sajtárba csordogáló tejsugár és az otthona között, amikor meghallja a kutyaugatást.

Mögötte loholnak a kutyák.

Nincs menekvés, hiába kiabál, hogy segítsenek, senki nem jár az utcán, az emberek bezárkóztak a házaikba már régen. Pedig nincs még este, csak ilyenkor korán sötétedik.

A kanna üres, tudna éppenséggel futni vagy védekezni vele, de négy kutyával szemben esélye sincs. Ezt tudja, és a félelemtől amúgy is megdermed. Ahogy közelednek, úgy érzi, az egyre fokozódó félelem is bekeríti, nemcsak a körülötte szűkülő körben oldalgó, éhes állatok.

Ekkor megérzi, hogy mackónadrágjában elindul lefelé egy kis patak. Elönti őt a szégyen és a rettenet.

Elkeseredettségében már sír is, és közben beszél a kutyákhoz, hogy szánják meg őt!

De a kutyák éhesek, nem nagyon törődnek a síró kislány kérésével.

Akkor jön a mentőötlet: a sarokba szorított Róza felmászik a beton villanyoszlop fokain a biztonságot jelentő magasságba, egészen a harmadik betonvályúig, ahol már nem érhetik el hócipős lábát sem a lent csaholó, dühös kutyák.

Kétségbeesetten öleli az oszlop hideg oldalát, lábát megveti, ám közben a kannát elejti, s az csörrenve esik le a fagyott földre.

Hirtelen szétnéz, és észrevesz valami különöset: más innen a magasból a világ!

Látja a házak kéményéből felszálló füstöt, az udvarokon a farakásokat, a világosságot az ablakokban. És az embereket.

Lassan megnyugszik.

Lent a kutyák is abbahagyják körtáncukat, más préda után néznek.

Ekkor jön a megmentő: egy ember, aki észreveszi az oszlopon kucorgó gyereket.

Szólongatja, s kiderül, épp a Sanyi bácsiék szomszédja.

Róza lejön, nadrágján a már megfagyott szégyenfolttal. Kezében a behorpadt tejeskannával a felnőtt és a gyerek együtt mennek tovább.

Sanyi bácsi felesége éppen feji Violát, Róza kedvenc tehenét. Kicsit várnia kell, ami nincs ellenére. Ül a jó melegben, a barmok melegében, bögre tejet nyomtak a kezébe, és ő elmeséli kalandját a villanyoszloppal meg a kutyákkal.

Érzi, ez egy jó történet lesz, talán még nevetnek is rajta, amikor otthon elmeséli! És elmarad a szidás meg a számonkérés.

Nem sejti még, hogy épp 45 év telik majd el, mire egy fagyos téli reggelen egy másik hosszú utcán, kóbor kutyák látványa fogja előhívni az emlékképet a kutyákról, a tejútról és az ő csodálatos megmeneküléséről.

Az egykori gyermek mára különbékét kötött a kutyákkal is. Inkább szövetségesei, cinkosai lettek, mióta Róza rájött, hogy mennyi közös vonás van a kutya- és az emberlétben.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Piszoár

Keresztes Magdi története abból a korból, amikor nem olvashattunk az újságokban naponta feltalálásokról hírt vagy álhírt.


Ez már a harmadik! A férfiak nem látják be, ha tévednek, ha hibáznak. Ez a megállapítás egészen biztosan igaz, mert az én családomban az összes férfi ilyen – mind a kettő –, de barátnőimtől arról is értesültem, hogy ez más családoknál is így természetes. Ma mégis megtört a jég! Az uram telefonált „munkahelyéről”, elegáns, valódi lakásból, mely ezúttal nem csak díszlet.

– Drágám, igazad lett!

– Akkor sietek, mert vagy priznicre van szükséged, vagy már nem is biztos, hogy elbúcsúzhatunk – susogtam a kagylóba.

– Itt a forgatás helyszínén, a fürdőszobában PISZOÁR van! Azt is tudom, hol lehet olcsón megvenni.

A bejelentés örömmámorral töltött el, hiszen épp tegnap lettem ez ügyben ledorongolva. Remek! Hiszen ez már a harmadik bizonyíték arra, hogy nekem kéne a világot kitalálni! Illetve én már ki is találtam, csak a megvalósítási projektet kéne jobban nyomni. Szóval, ahogy mondtam az uramnak, felmutatott sárga, magas szárú gumikesztyűbe bújtatott ujjammal nyomatékosítva: „igenis, minden lakásban szükséges lenne, még a lakótelepiekben is e-le-ve beépíteni.” De menjünk csak sorjában:

Nem is tudom hány éve annak, de jócskán a bakelitlemezes korszakban, azt mondtam ifjú férjemnek:

– Igazán szükségtelen lemezjátszót vásárolnunk, mert az egy elavult kütyü! Nevetségesen primitív, ahogy egy kis vacak, vékony fémpiszka forog körbe-körbe egy kényes felületen! Hol a tűvel, hol a lemezzel van a baj. Meglásd, rövidesen ki fogják találni azt a korszerű szerkezetet, ami méltó lesz arra, hogy mi is megvásároljuk.

Ez lett aztán pár évvel később, na jó, jó pár évvel később, a cd, majd az mp3. Akkor persze kaptam hideget, meleget, a legfinomabb így hangzott:

– Drágám! Te ilyesmibe ne szólj bele, te ehhez nem értesz.

Aztán mikor az anyósék lakásából sajátba költözhettünk – na, ez sem volt semmi, de azt majd máskor –, azt mondtam neki:

– Sándorom, igazán szükségtelen gáztűzhelyt vásárolnod a konyhánkba, mert az olyan elavult szerkezet, ráadásul rendesen nem is tisztítható, ez meg egyáltalán nem mellékes egy háziasszony számára.

Beszéltem részletesen a sok-sok hátrányáról, és ugyancsak megígértem, hogy idővel ki fogják találni azt a korszerű, esztétikus és könnyen tisztítható változatot, amit én képzeltem magamnak, az undorító, koszos-mocskos készülék helyett. (Mint tudható, ez az állapot akár már az első főzés után létrejön egy vadonatúj gáztűzhely rózsái közt.)

S lett a kerámialapos tűzhely!

Ha ma éjjel hazajön az uram, én már ugyan szuszókálni fogok, de kiírtam neki egy cetlire:

Sándorom! Most már igazán szükségtelen minden további ellenállásod. Kérlek, tanuljunk a múltból! Kitaláltam a megengedően viselkedő, helyeslően bólogató, mindenben asszonykájának igazat adó férj prototípusát. Ezúttal Te légy az első, a modern, forradalmian új férjtípus!

Csók, a Te Drágád: Muci

piszoar_keresztes magdi
Fotó: Keresztes Magdi

Fotók: Keresztes Magdi

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Eleink a régi fényképeken

Börzsönyi Erika emlékeket idéz fel, történeteket kerít egy-egy régi fényképhez annak nézegetésekor. Az első kép Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, talán pontosan 100 éve…


Múltam nyomában

Mindig szerettem régi fényképeket nézegetni, elmerengni múltbeli – ismerős és ismeretlen – emberek képei felett, sorsokat képzelve az arcok mögé. Jelenetek, hajviseletek, szokások érhetők így tetten a közeli és távoli múltból. Családi képem nincs túl sok. Nehezen jutottam a fotók többségéhez, mert a családtól viszonylag messze éltem le életem nagy részét. Morzsánként kellett összegyűjtögetnem a kicsike gyűjteményt. Olyan is van, amit csak kölcsönkaptam, s majd archiválás után vissza kell adnom. Nekem nagyon fontosak ezek a képek. Java része saját készítésű, amatőr fotó. Rég megsárgult, kopott felvételek. Sokszor suta a beállítás, mereven, kamerára szegezett tekintettel állnak az ábrázolt emberek.

Szüleim, nagyszüleim ismerhetők fel a képeken, a későbbiekben már testvéreim és én magam is, gyermekként.

Legkedvesebb fotómat kemény kartonlapra készítették, valamikor a huszadik század elején.

Hátlapján felirat: Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, a Rákóczi út 16. szám alatt.

Évszám sajnos nincs rajta, csak kikövetkeztetni tudom keletkezési idejét. A szépen ívelt támlájú, műtermi székeken jobbról balra haladva ott ül egyenruhában anyai nagyapám, mellette nagyanyám. Mögöttük áll egy komoly nagyfiú és egy nagylány. Ő az egyetlen fiú, a sok megszületett gyermek között. Antal, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi fakultásán diplomázott 1926/27-ben (bejegyezve 066-os sorszámon). Nagymama karjával öleli magához az akkor legkisebb gyermekét, egy 4-5 éves forma kislányt: ő az édesanyám. Születési évéből következtetve a kép valamikor az első világháború éveiben készülhetett, talán 1916-ban vagy ’17-ben.

Majd négy évtizede őrzöm ezt a képet.

Nagyapa szép ember volt, a kép készültének idején harmincas éveinek végén járhatott. Nagymama apró, törékeny asszony, arcvonásain fáradtság tükröződik. A családi legendárium megőrizte a felnőttkort megérő és az elhalt gyermekek nevét. A képen nem látszik, de talán már szíve alatt hordta épp legkisebb lánygyermekét, aki évtizedekkel később az én keresztanyám lett. A gyerekek mind lányok voltak, kivéve azt az egy fiút, aki a képen is úgy áll a mama mellett, mint egy kis férfi, gondoskodó családfő. Szép, komoly gyerek.

Tudom, hogy a család a faluból Pestre ment, munkát, megélhetést keresni, és a két világháború között ott is éltek. Egy leánygimnáziumban volt nagyapa pedellus és mindenes, a mama pedig kisegítő. Takarított, cukorkát árult, mikor mit kellett.

Az utcát tudom, de a házszámot nem. Majd négy évtizede halogatom, hogy elmenjek megkeresni azt a valaha volt épületet, ahol nagyszüleim éltek, és ahol kisgyermek volt az anyám.

A képen laza testtartásban álló, jól megfésült, kiöltöztetett, kicsi lányt fürkészem. Apró kockás, csipkegalléros kis ruhája, a visszahajtott szárú, fehér zokni, kiscipője, keze, amivel a mama nyakát karolja át, régen eltűnt mindenestől a múlt ködében, a kép többi szereplőjével együtt. Ma már senki sem él közülük.

Nem kérdezhetem meg anyámtól azt, amit elmulasztottam megkérdezni, hogy milyen volt az életük akkor Pesten. Keresztény családként azon a környéken.

Anyám korcsolyázni is ott tanult meg a nagylányoktól. Mert a papa télen felöntötte sok-sok vödör vízzel az udvart, és a diáklányok ott siklottak a jégen hosszú szoknyáikban. A csöpp kislány meg figyelte őket, nagy áhítattal. Megelevenedik előttem a kép, amint a lányok kézen fogják a kölcsönkapott korcsolyájával ügyetlenül csetlő-botló gyereket. És hamarosan ő is ott siklik velük, írja a jégre a nyolcasokat meg forog! És boldog.

Talán soha többet nem volt rá módja, hogy korcsolyázzon. Abból a gimnáziumból kerültek aztán az észak-magyarországi faluba, ott nem ismert, különös hangzású szavak közé, amiket a család sajátjaként alkalmazott: córesz, tréfli, echte.

És ételek, mint a télen előszeretettel készített mákos kukorica mézzel, aminek az eredetét senki sem ismerte, de szerették, mert ritka finom csemege volt. Ahogy az évtizedek teltek, nagy halogatásomban már-már lemondtam a keresésről, szinte értelmetlennek tűnt elindulni, megnézni az épületet, mely, ki tudja, áll-e még, és ha igen, iskola van-e benne. Vajon mennyire változott meg?

Egy napon aztán, egy hosszú beszélgetés kapcsán, előkerült a fénykép és az emlékek. Beszélgetőtársam pillanatok alatt megtalálta elbeszélésem alapján az épületet, és kiderítette, hogy valóban iskola állt az adott helyen, sőt még ma is oktatási intézmény! És biztatott: keressem fel az igazgatót, bizonyára engedélyezni fogja, hogy megnézzem az épületet belülről. Hogy megálljak az udvaron, hátamat a falnak támasztva emlékezzek. Mit is várok? Megpillantani, megérezni valamit, ami a múltba visszavezet. Árnyakat látni, ha csak jelképesen is. Találkozni a múlttal a jelenben.

Még óvatos vagyok.

Hétfőn korán reggel, még a hőség beállta előtt, túl a vérvételen, elindulok, a Rózsák terétől, végig a Wesselényi utcán.

Magányos bolyongásaim hozadéka, hogy a városban már nem félek – mint kezdetben – az eltévedéstől. Némiképp kiismerem magamat az utcák hálózatában, ismerem a közlekedési eszközök járatainak egy részét, és hazatalálok többnyire mindenhonnan. Már nem érzem idegennek magam.

Nyitott szívvel indulok, engedem, hogy hasson rám a környezet minden szépsége és rútsága, ellentmondásossága. A hely szelleme.

Meglep, hogy a körutat elhagyva milyen gyorsan változik az utcák hangulata és vele az enyém is.

És egyszer csak ott állok az épület előtt, ahol több százszor elmehettem talán, úgy, hogy fogalmam sem volt róla, kislányként itt élt az anyám és a család. Wesselényi utca 44.

Ma is iskola. Tekintélyes, szép, régi épület.

Lépcsőjén a kontraszt kedvéért toprongyos hajléktalan alszik.

Körbejárom a házat, de még nem kérek bebocsátást.

Próbálom felfogni, megérteni, hogy milyennek láthatta a helyet az én kicsiny gyermek anyám.

Aki elmesélte nekem már anyaként, hogy a Margit-szigetre ők nem mehettek be, mert fizetni kellett volna érte. És az utcákat mindet a régi nevükön emlegette, élete végéig nem tanulta meg az új neveket. Neki a Majakovszkij Király volt és maradt, a Népköztársaság útja pedig Andrássy út. A Ferenciek tere sem lett Felszabadulás tér számára. Mennyit nevettünk rajta! Azt hittük, csupa butaságot mond. Mit sem tudtunk akkor az utcanevek változásáról.

Azt már nem érhette meg, amikor az utcák visszakapták régi nevüket. Még mindig a ház előtt állok, gondolataimból egy autó riasztójának hangja zökkent ki, hoz vissza a földre. Borzongató jó érzés fog el: mintha rokonlátogatóba jöttem volna. De most még nem megyek be.

Továbbindulok, a Károly körút felé.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Téli lagzi

“Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek.”

Nádudvari Anna gyerekkoráról, nagyanyjáról és a forradalmi időszakról mesél visszaemlékezésében.


Fel-felmászott a padlásra. Ott voltak a torták, melyeket már előre elhoztak ajándékba azok, akik hivatalosak voltak a lagziba. Akkoriban divat volt az égetett cukorból készült torta, mindenféle alakot formált a cukrász sötétbarnára égett, apróra vágott dióbéllel kevert cukorból: kakast, kisbáránykát, kastélyt…

Márti csak nézte a sok tortát, gyönyörködött. Enni majd csak az Ica lagzijában fognak belőle, ha meglesz. Az Ica a Fehér nagyapa legfiatalabb lánya…

Az úgy volt, hogy a nagyanya özvegyasszony volt. Sokáig. Márti igazi nagyapja, anyjának az apja balesetben halt meg a Gyöngyös melletti Farkasmályon, a kőbányában. És akkor az anyu még egészen kicsi volt, a nagyanya meg fiatalasszony volt, de nem vehette feleségül senki, mert legény nem vehetett el asszonyt, válni pedig nem szoktak.

S amikor Márti megszületett, a szülei nemsokára elmentek Pestre, ott dolgoztak, meg albérletben laktak, ők pedig a faluban maradtak kettesben a nagyanyával.

De jó volt!

Jártak mindenhová együtt. A határba, a szőlőbe, boltba, rokonokhoz, szomszédba, templomba, búcsúba.

Templomba Márti nagyon szeretett járni. Ott olyan szép volt! Minden. Legjobban mégis a templombelső mennyezetére festett képek tetszettek neki, négy nagy festmény, s mindegyik egy csodálatos jelenetet ábrázolt. Nagyanya elmagyarázta, melyik micsodát. Aztán már magától is tudta, s ahogy ültek a padban – mert neki nem kellett előreállni a padok elé, mint a többi gyereknek, ő maradhatott a nagyanya mellett –, tekergette hátra a nyakát, nézte a képeket. Az orrára biggyesztette a szemüvegét a nagyanyának. Ugyanis amikor neki nem kellett, csak letette maga elé a könyöklőre, ő meg felvette, azon kémlelt felfelé, hátha úgy jobban lát. De úgy nem látott semmit, mindegy, mégis szokása lett a játék a szemüveggel.

Akik észrevették, mit művel, mosolyogtak, s mikor már kisereglettek a templomból, egyre csak mosolyogtak rá, s mondták, hogy milyen aranyos kislány.

A nagyanya büszke volt rá.

Nem is akarta visszaadni a szülőknek.

Mikor hatéves lett, s tudták, hogy ősztől iskolába kell majd járnia, a szülei elhatározták, most már elviszik, Pesten íratják iskolába. Éppen akkor özvegyült meg a Fehér nagyapa, és el akarta venni – aztán el is vette – a nagyanyát feleségül, de a nagyanya mondta, ha az unokáját otthagyják örökre nála, nem megy férjhez. Nem hagyták nála örökre – mit tehetett? Férjhez ment.

Márti pedig Pestre került, s hamarosan megtudhatta, nem is csak az a neve, hogy Márti – Mártika –, hanem van egy hivatalos neve: Nádudvari Anna. S retteghetett volna az iskolától, mert a szomszéd nénik azt mondták: olyan csendes ez a kislány, majd biztosan meg fog bukni – de az apja csak azt felelte: ha megbukik, még egyszer járja. Így hát nem rettegett.

Kiderült, nem is lett volna rá oka, mert nem hogy nem bukott meg, hanem nagyon is jó tanuló lett. Különösen olvasni szeretett. Második osztályos korában több tanító néni is érte jött, vitték magukkal, fel az ötödik osztályosokhoz az emeletre – mert azok a nagylányok már az emeleten voltak –, kiállították a dobogóra, hogy olvasson, mutassa meg az ötödikeseknek, hogyan kell szépen olvasni.

Nem haragudtak meg érte rá, inkább elismeréssel szóltak hozzá az órák után, akiknek példát kellett mutatnia, és nevettek: tanítsd meg az Évát is olvasni! Ez az Éva a házukban lakott, és ötödikbe járt.

Majd Márti is ötödikes lett. S egy reggel, októberben, ment el az apja, illetve csak ment volna, mert megállították az utcán, hogy: hová, hová? Megy dolgozni, felelte. Most nem kell dolgozni, mert forradalom van. Hát, ha forradalom van, forradalom van. Visszafordult.

Kuksoltak otthon, iskola se volt, semmi. Éjszakára lehúzódtak az alagsori lakásokba – négy alagsori lakás volt a házban, ott, ha kinéztek az ablakon, csak a járókelők lábát látták – a szomszédokhoz. Feküdtek sorban egymás mellett a földön. Márti örült, mert nekik a legjobb barátnőjééknél jutott hely, most éjjel-nappal együtt lehettek Edittel, aki egyidős volt vele, de sajnos nem ugyanabba az osztályba osztották be őket az iskolában, ő ás volt, Edit bés.

Nem ok nélkül bújtak el, mert bárhová odalőhettek, az öccse, aki még nagyon kicsi volt, óvodás, egyszer a kapuban nézelődött, arra szaladt egy ember puskával, ráfogta a puskát, a Bognár bácsi rántotta be a kapuból, nehogy lelőjék a kisgyereket.

A férfiaknak mégis muszáj volt kimerészkedni, ennivalót hozni. Arról beszéltek az egyik élelmiszerszerző útjukról hazatérve, hogy lábuknál fogva felakasztott emberek lógnak a fákon. Suttogtak, halkan, hogy a gyerekek ne hallják, de persze mindent hallottak.

Hirtelen-váratlan, mint maga a csoda, megjelent Gyuri bátyó, Márti nagybátyja, az apja egyik öccse. Teherautósofőr volt, és azt mondta, elviszi a gyerekeket falura. Úgy is lett. Leértek szerencsésen – bár az öcsit egyszer ottfelejtették, ahol megálltak, de aztán visszafordultak érte, és megtalálták – az apjuk falujába. A Gyuri bátyó megverte az ottani nagyszülők ajtaját, a nagyapa kikiabált: ki az? Én vagyok az, Gyuri! – szólt a válasz.

Na, lett öröm!

Mártit hamarosan az anyai nagyanyjához juttatták el: ő ott szokott lenni. S a Fehér nagyapának, aki a nagyanya férje lett, neki meg nagyapja, volt három lánya. A legidősebb, a Maris, már férjnél volt, mikor az apja megnősült. Kettőt vitt nagyapa az új házasságába, a két kisebbet, a Bözsit meg az Icát. A Bözsit már nem lehetett Bözsinek szólítani, megmondta: nem Bözsi, hanem Erzsi. De meg is érdemelte, hogy ne Bözsinek, hanem Erzsinek szólítsák, mert nagyon ügyes volt. Tudott mindenféle süteményeket sütni. S még szaloncukrot is főzött. Forralt édes, ízesített masszát, kiöntötte, kinyújtotta laposra, s mikor meghűlt, kis kockákra vágta. Becsomagolták bolti papírba, s tessék, kész lett a szaloncukor!

Az Erzsi különleges volt. Az a szokás dívott: mire a lány férjhez menendő lett, megvették neki a szobabútort. Erzsi kikövetelte, hogy neki ne vegyenek szobabútort, taníttassák helyette. Be is került a tanítóképzőbe, Egerbe. Erzsi tudta, mit csinál.

Hanem Ica! Ica szerelmes volt. Járt az állami gazdaságba dolgozni – mint Erzsi is a szünideiben –, és mindig szerelmes volt. A Kiss Feri lett a vőlegénye végül. És a Kiss Ferit elvitték sorkatonának. Mikor kitört a forradalom, ő a sorkatonaságát töltötte. Semmi hír nem jött felőle. Az Ica leborult a sparhelten körbefutó rácsra, úgy zokogott, hogy jaj, a Feri, a Ferit agyonlövik, talán már agyon is lőtték! Mert semmi jelet nem adott magáról.

Egyszer csak beállított. Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek. Őket már, az Icát meg a Ferit, semmi sem választja el egymástól.

Pedig még csak nem is egy faluba valósiak voltak. Nem is csak a szomszéd faluig kellett eljutnia a lakodalmas menetnek. Hanem a harmadik faluig.

Mert azt úgy kellett: ahol a lány lakik, ott tartják meg az esküvőt. Először kikérik a háztól, majd irány a helybeli templom meg a helybeli tanácsház. Egy kis ebédet fogyasztanak el még a lányos háznál azt követően, hogy kimondták két helyen is a holtomiglan-holtodiglant, s aztán vigye el, vigye magához az újdonsült férje. Az ő házuknál mulasson a násznép reggelig.

Hát egy kicsit megszeppent násznép vonult a lovaskocsikon a harmadik faluig. Jaj, Istenem, nem lőnek-e ránk innen, vagy onnan, vagy amonnan?

De már baj nélkül megérkezve, megnyugodhattak. Mikor leültek a vacsorához, s aztán már a többedik fogást, a töltött káposztát hozták, vígan zenghetett a nóta:

Káposzta, káposzta, téli, nyári káposzta,

Édesanyám háza nálam nélkül de árva…!

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Hajszínező angyalok

Kiss Erika egy kisiskoláskori naplórészletével örvendeztet meg minket. Köszönjük!


Naplóbejegyzés 1984-ből:

„Buta fiú ez a Kovács Jani. Ma is csúfolt, meg minden nap is csúfol, hogy csíkos a hajam. Mami megvigasztalt, hogy a fiúk már csak ilyenek, de én azért sírtam, meg azóta is minden nap sírok, amikor iskolába kell menni. Ha legalább kergetne az udvaron, az jobb lenne, mert úgyis gyorsabban futok nála. De nem, ő nem kerget, csak kiabálja, hogy csíkos hajú. Nem tudom miért nem egyszínű barna a hajam, mint a legtöbb lánynak.

Mami szerint szép szőke, és azt mondta, hogy örüljek, hogy fehér-aranyszínű sávok vannak benne, mert ezeket bizony angyalok festették oda.”

Mára megbarátkoztam azzal, hogy világos tincsek vegyülnek fürtjeimbe. Ám azóta is, minden fodrászkodásnál eszembe jutnak Mamikám gondolatai: angyalok színezték a hajamat.

Categories
Kiadói hírek

Emlékírás segítőtárssal: a Személyes Történelem új szolgáltatása

Sokan szeretnék megírni az emlékeiket, legyen az egy életút, családi história vagy valamilyen személyes sorsforduló története. Azonban nem mindenki valósítja meg a terveit.

A Személyes Történelem Társas emlékírás szolgáltatása annak szól,

  • aki már belekezdett a visszaemlékezéseibe, de folyton elakad;
  • aki mindig csak gondol arra, hogy egyszer bele fog kezdeni;
  • aki azt hiszi, nem tud írni;
  • akinek nem jut ideje a memoárjára, pedig nagyon szeretné;
  • aki társat igényel az írás hosszú és nehéz folyamatához.

Részletes információ a szolgáltatás oldalán