“A könyv írása alatt minden más olvasás tilos”

“Bárhová mentem, bármit csináltam, a környezetemben mindig voltak előre elhelyezett papírdarabok, amelyekre ráfirkatottam az éppen aktuális ötletemet, szófordulatomat” – meséli Knizner István, hogyan dolgozott önéletrajzi kötetén, a most megjelenő Így jártam Pakson című könyvön. A Személyes Történelem kiadó gondozásában megjelenő kötet szerzője az interjúban beszél arról, nem félt-e megírni a politikával, közélettel kapcsolatos rázósabb történeteket, hogy mivel szenvedett leginkább a munka közben, és hogy miért került a visszaemlékezésébe az atomerőmű bővítésével kapcsolatos eszmefuttatás.

Mik volt a fő motivációi, fő szempontjai, hogy megírja az élete történetét?

Nyugdíjazásom után feleségem és fiam egyre gyakrabban bíztattak, keressek magamnak valami elfoglaltságot, akkor talán kevésbé macerálnám a környezetemben élőket. Hamar kiderült, semmilyen hasznos tevékenységhez nem értek, viszont van számítógépem és többé-kevésbé ismerem a betűket is. Írjak tehát! De mit? Apámat évekig ostromoltam, hogy írjon meg mindent, amit tud, érdekes önmagáról és felmenőinkről, de úgy halt meg szegény, hogy az első szóig sem jutott el. Így rám maradt a történelmi-családi saga elkezdése, ami egy generációnyi késedelmet jelent ugyan, de ennek ezer év múlva már alig lesz jelentősége.

A legtöbb szereplőt megnevezi a könyvében. Mindenki a saját nevén szerepel, vagy volt, hogy megváltoztatta a nevét valakinek?

Személyiségi jogokkal foglalkozó ügyvéd családtagom óvott attól, hogy nem közszereplőket az igazi nevükön szerepeltessek. Amennyire lehetett, ehhez tartottam magamat, de igaz történéseket felidézni áthallások vagy azonosítható szereplők nélkül lehetetlen. Kockázatot életem során mindig simán vállaltam, így most is. A negatív történésekkel, szereplőkkel kapcsolatos szövegek megfogalmazásakor azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy mindig az igazat, csakis az igazat írtam, illetve amit az emlékezetem megőrzött. Ha esetleg meg is bánthattam valakit, méltánytalan senkivel szemben sem lehettem, még ha ő másképpen is láthatja ugyanazt az eseményt. Sőt! Például a szöveget visszaolvasva gyakran sértve éreztem magamat azért, amit magamról írtam, de be kellett lássam, hogy ezen minősítések nélkül hazug lett volna a történet, ezért sosem változtattam semmit a saját javamra. Olyan korszak pedig még semmikor és sehol nem volt, ahol általában igaz lett volna, hogy a jobbak megelőzhették a tyúklétrán a rosszabbakat.

Hogyan tudta ilyen aprólékossággal felidézni az emlékeit, a történéseket? Segítette valamivel az emlékezését (például egykori naplóval, jegyzetekkel, hivatalos, munkahelyi dokumentumokkal, valamiféle családi-történelmi kutatással)? Az ügynöki beszervezési kísérleténél például nem akart levéltárban is utánanézni, hogy van-e nyoma az esetnek?

A számomra fontos eseményeket – történt akármilyen régen – újból és újból átélem, ezért a memóriám ezeket hosszabb távon is meglehetősen pontosan rögzíti. Érdekes módon írás közben, egy korszak elemzésekor, sok olyan történés és esemény is beugrik, amelyeket korábban nem tudtam volna spontán felidézni. Apám halálakor rengeteg, korábban sosem látott dokumentum maradt rám, és néhányat rokonoktól is sikerült begyüjtenem. Naplót sajnos sosem vezettem, de időnként tollat fogtam vagy írógéphez ültem korábban is, amely – többnyire kiadatlan – irományok segítettek a könyv írásakor.

Az ügynöki beszervezési kísérletemnek esetleges nyomai felderítéséhez lusta voltam, nem tartottam fontosnak és 1999. évi C típusú átviszgálásom során tisztázódott is, hogy valószínűleg érdemleges nyoma sem maradt.

Mi az, amiben úgy érzi, egyedi a látásmódja az átélt korszak(ok)ra vonatkozóan? Mit gondol, melyek azok a részei a visszaemlékezésének, amelyek a legérdekesebbek lehetnek a szélesebb közönségnek is?

Nem hiszem, hogy egyedi látásmódom volna, már azt sem hiszem, hogy egyáltalán létezik egyedi látásmód egy tízmilliós országban. Egyesek számára érdekes lehet, hogy bár kritizálom, de ma sem tagadom meg azt a kort, amelyben születtem, felnőttem és fél életemet leéltem, amely néha megtámadott, amelynek láttam a hibáit, de hittem az egyenlő esélyekben, a hátrányos helyzetűekről való gondoskodásban, a társadalmi tulajdonban és a kizsákmányolás mentességben. A rendszerváltozás környékén már úgy gondoltam, hogy nincs fontosabb a többpártrendszernél és a szabad vélemény nyilvánításnál. Ma már megint úgy gondolom, hogy legalább ennyire fontos, hogy ne tegyenek családokat utcára, magyar emberek ne éhezzenek, és ne forduljon elő, hogy egyesek magánrepülővel viszik a kutyájukat amerikai orvosokhoz, miközben gyermekek halnak meg, mert az egészségpénztárnak nincs pénze a gyógyításukra. Ezt a gondolkodást egyesek érdekesnek tarthatják, mások betegesnek, remélem egyre többen egészségesnek.

Mennyire volt óvatos, amikor a kötet vége felé életének a közélettel, politikával kapcsolatos rázósabb eseményeit megírta? Volt olyan történet, amit inkább kihagyott?

Sok történetet nem írtam meg, de nem azért, mert ki akartam hagyni, vagy netán félnék megírni. Hetvennégy évesen az embernek már nincs mitől félnie, legfeljebb attól, hogy lezuhan vele a repülőgép. Egy-egy tipikus történetet mutattam be, amelyik abban az időben még hátborzongató lehetett, tudomásom szerint ma már eléggé általános. Talán meg kellett volna jegyezzem, hogy az én időmben valóban nem volt egészséges a közélet, de valószínűleg ez minden korra hasonlóan jellemző.

Műfajilag idegen rész a kötet vége, ahol a paksi atomerőmű-beruházással kapcsolatos szakmai okfejtését írja meg. Miért döntött úgy, hogy ezt is (és így) veszi bele a könyvébe?

Nekem a könyv elkezdése, befejezése és a címadás jelentette a legnagyobb gondot. Úgy ítéltem meg, hogy a személyes sorsom és a jelenkor energetikai-gazdasági-politikai erővonalai szempontjából szerencsés lehet az atomerőműre felfűzni a történetet, hiszen ebben a tárgykörben szakértelmemet hitelesen igazolni is tudom. Ma az atomerőmű bővítés társadalmi rendszer-politikai szintre emelkedett, csaknem annyira, mint a ’80-as évek végén a Bős-Nagymaros Vízlépcső. Mindkét projektre igaz, hogy csaknem mindenki képes állást foglalni olyan kérdésben, amelynek valódi tartalmáról halvány sejtése sincs. Ráadásul az atomerőmű az állampolgárok többsége fejében egy bonyolult, csaknem misztikus, olyan létesítményként jelenik meg, amelyet csak kivételes képességű emberek érthetnek meg, és ilyenek férhetnek hozzá. Nem tagadom, szándékom volt bemutatni, hogy az atomerőmű is csak egy olyan, ember által kitalált technikai bravúr, ami az átlagember számára is megérthető, közülünk való hétköznapi szakemberek is képesek azt üzembiztosan működtetni. Magam is éreztem, hogy egy ilyen tanfolyam nem fér be a könyv lényegi fejezetei közé, azért tettem függelékbe. Hány olyan könyvet olvastunk már, ahol a szerző vagy a kiadó előszóba, utószóba helyezte el a nem szorosan kapcsolódó mondanivalóját? Ha pedig ez sem elég, hát a formák és szerkezetek mindig változhatnak, még az irodalomban is. Vagy mikor ehetnénk disznósajtot, ha senkinek nem lett volna ilyen őrült ötlete?

Mennyi időt vett igénybe a teljes visszaemlékezés összeállítása és megírása? Mi okozta közben a legnagyobb nehézséget?

Tizennégy hónapig írtam a könyvet időm, kedvem, hangulatom szerint, mondjuk átlagosan napi egy-két órát. Igaz, amikor a klaviatúrához leültem, akkor az aznapi adagot már a fejemben megírtam, csak finomítani kellett. Bárhová mentem, bármit csináltam, a környezetemben mindig voltak előre elhelyezett papírdarabok, amelyekre ráfirkatottam az éppen aktuális ötletemet, szófordulatomat. Legtöbbet a saját hangom, stílusom megtalálásával szenvedtem, ez mondjuk öt évembe került. Mire ezzel végeztem, rájöttem, hogy nekem, a mindig olvasónak, a könyv írása alatt minden más olvasás tilos. Ha mondjuk Szabó Magdától, Thomas Manntól, vagy Dosztojevszkijtól akár egy oldalt is olvastam, a saját stílusom már ki is csúszott a kezemből. Könyvemben ennek több nyoma is lehet, remélem, csak a szakértők veszik észre.

Hogyan keresett kiadót a kötetéhez, és milyen tapasztalatokat gyűjtött a keresés során?

Írásomat több kiadónak is elküldtem, azzal a biztos feltételezéssel, hogy a magyar piaci gyakorlathoz hasonlóan a könyvkiadásra is igaz: ami nagyon olcsó, az biztos pocsék, és ami drága, az nem biztos, hogy jó. Volt kiadó, amelyik olvasatlanul közölte, hogy nem foglalkozik az írásommal. Mások hónapokkal később jelezték vissza, hogy hajlandók foglalkozni vele. Megint más akkora összeget kért tőlem költségtérítésként, hogy azonnal kivertem a fejemből. Tudtam, hogy jót írtam, fontos volt számomra, hogy a kiadóban ne csak üzlettársra, hanem szövetségesre is találjak. Kevés kiadó volt, akivel kölcsönösen megfeleltünk egymásnak, ezek közül az Ad Librummal tudtam leggyorsabban szerződést kötni. Eddig elégedett vagyok, az ösztöneim megint jól működtek.

7 ötlet, hogy lebilincselő útirajzot készíthessünk

Se nem útikönyv, se nem napló, se nem úti beszámoló – egy kicsit van benne mindegyikből, de mindegyiknél több. A jó úti visszaemlékezés – vagy bevett magyar elnevezésével: útirajz – ugyanis nem csupán élmények, tájak, emberek, kalandok élvezetes bemutatása, hanem elsősorban az író személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait állítja előtérbe. Az út, ahogyan az utazóra hatott – azaz, miként változtatta meg hogyan a külső, meglátogatott táj-vidék-ország a “belső” világot.

Ha nem is könnyű a több mint 200 éves műfaj neves irodalmi előzményeinek nyomába érni, van néhány ötlet és szabály, amelyeket megfogadva mások számára is élvezetes útirajzot készíthetünk valamely, ránk nagy hatást gyakorló utazásunkról. Akár egy idei nyári élményünket akarjuk szöveggé formálni, akár egy korábbi sorsfordító utat, összefoglaljuk, mire érdemes figyelnie az úti visszaemlékezést készítőnek.

* * *

1. Miért olvasnak az emberek útirajzokat?

Mindenekelőtt nem árt végiggondolni, milyen érdeklődés hajtja reménybeli olvasóinkat. Ennek a műfajnak a közönségét alapvetően 3 szempont szokta érdekelni.
Elsősorban kíváncsiak lehetnek a szerző tapasztalataira, amelybe a bedekkerekkel ellentétben nem a borravaló mértéke vagy a meglátogatandó múzeumok listája tartozik bele, hanem az utazás során átélt személyes élmények, csalódások, örömök, meghatározó találkozások, a táj hatására született gondolatok, netán sorsfordító elhatározások.
Érdekelheti az olvasókat a meglátogatott ország vagy vidék is, ha megfelelően egzotikus, ahová ő úgysem jut el, vagy, ha ismert, de számára valami miatt fontos. Például, mert az olvasó is járt már ott (mondjuk gyerekkorában vagy egy nagy szerelme idején), és az egykor átélt kellemes, fontos élményeket szeretné újra (új szemmel) felidézni.
Továbbá kulturális szempontból is fontos lehet egy olvasó számára egy útirajz. Az emberek imádják az eredetien megírt kulináris kalandozásokat, a fesztiválokat vagy a helyi embereket bemutató memoárokat.
Amennyiben egy országról-tájról vagy egy helyi kultúráról szól alapvetően az útirajzunk, ne feledjük, hogy a szép, igényes és magukkal ragadó fotók kötelező kellékei a könyvünknek!

2. Olvassunk útirajzokat!

Talán felesleges is mondani, de azért mégsem lehet elégszer: aki írásra adja a fejét, először olvasnia kell minél többet! Ugyanez igaz az úti visszaemlékezések készítőire is. Azzal a kitétellel, hogy ők olvassanak jó útirajzokat, mert azokból tanulnak a legtöbbet.
Lehetőleg több szerzőtől vegyünk kezünkbe olvasmányokat, hogy ne egyetlen stílus befolyásoljon minket. De miközben írunk, érdemes másféle regényeket is olvasni, mert a jó szövegek segítenek frissen tartani a kreatív energiáinkat, írástechnikai ötleteinket.
Az útirajzokat pedig olvassuk tudatosan, akár készíthetünk írástechnikai jegyzeteket is közben arról, hogy mit hogyan oldott meg a szerző. Különösen is ügyeljünk arra, hogy miként építette fel a szövegét a szerző, és hogyan tartotta fenn a feszültséget a történet folyamán. Másrészt mindig érdemes végiggondolni: mi lett volna a mi saját megközelítésünk, ha ugyanazt a témát írtuk volna meg, mi miről és hogyan írtunk volna?

3. Vágjunk bele!

Ne halogassuk az írást olyan indokokkal, hogy “még gyűjtöm az anyagot”, “fel kell még építenem a szöveg szerkezetét” vagy, hogy “még nem találtam ki, hogyan kezdjem”! Ezek csak ürügyek, amelyek alapvetően hátráltatják a szöveg megírását.
A legjobb, ha minél hamarabb belekezdünk a munkába. Nem muszáj rögtön megtalálni a tökéletes kezdést, nem fontos, hogy sorrendben kövessék egymást a részletek, a fejezetek, a történetek. Nyugodtan írjuk le azt, ami az eszünkbe jut. Ez elsősorban azért fontos, mert így a lehető legfrissebben tudjuk rögzíteni a benyomásainkat, az érzéseinket, másrészt pedig gyakorlatot ad az írásban, “bemelegít”. Később aztán ráérünk majd az egyes jeleneteket, gondolatokat rendezgetni, sorrendbe rakni, illetve kiválasztani, hogy mi lesz az, amivel érdemes elkezdeni az egészet.

4. Találjuk ki az úti visszaemlékezésünk üzenetét!

A jó útirajznak mindig van valami “üzenete”, olyasmi, amit még nem írtak le arról a helyről. Ez szólhat, mondjuk, a személyes (lelki) fejlődésünkről, valami szívfacsaró történetről, ami kiváltja az olvasó szimpátiáját, egy vidám, tanulságos esetről, vagy valami kulturális jelenségről (gasztronómiai, színházi, stb.). Ennek megtalálásához érdemes betartani néhány praktikus tanácsot:
Fókuszáljunk a lényegre, mindig tartsuk szem előtt, hogy milyen üzenetet akarunk átadni, mert egy utazás részletei sokszor elvihetik az olvasó figyelmét. A lényeglátás megtartása érdekében nem árt rövid jegyzeteket készíteni, akár egyes részekhez is, hogy a fő irányt könnyebb legyen tartani.
Mindig idézzük fel magunkban, kinek is szánjuk a könyvünket, és ehhez igazítsuk a stílusunkat. Ha a családunknak írunk például, nyilván sokkal közvetlenebb hangon szólalhatunk meg, mintha szélesebb, akár nemzetközi olvasótábort feltételezünk.
Ne szégyelljünk segítséget kérni, ha fontos részletek nem jutnak eszünkbe. Ilyesmi ugyanis nagyon fontos lehet egy-egy kulcsjelenet megírásakor, és ha nem emlékszünk mindenre, netán vannak olyan útitársaink, akik más szemszögből élhették át az eseményeket, keressünk fel őket, gyűjtsük be az ő élményeiket is, hogy még teljesebb leírását adhassuk valamely fontos eseménynek.
Szakadjunk el az internettől. Higgyük el, hogy nem is olyan fontos annak a ritka madárnak a latin neve, vagy a várost alapító főúr története. Legalábbis nem a munkának ebben a szakaszában. Ezeket ráérünk a végén is ellenőrizni, megkeresni. Most csak az írásra és a tartalomra koncentráljunk, és ebben biztosan csak hátráltat, ha állandó internetkapcsolat áll a rendelkezésünkre. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy növeljük a szórakozottságunkat, tehát: kapcsoljuk ki a telefonunkat, és keressünk egy olyan házat, ahol nem kísértenek a közösségi oldalak, a keresők és a hírportálok.

5. Ügyeljünk a lendületes stílusra!

Egy útirajz olvasmányossága és szórakoztató volta korántsem a felkeresett helyszínek egzotikusságán vagy az átélt kalandok extremitásán múlik. Sokkal inkább, amin egy jó regényé is: a stílus lendületességén, az írás játékosságán, frappánsságán.
Egyszerű trükk, de beválhat, ha például – bárkinek is szánjuk a kötetünket – úgy kezdjük írni, mintha közeli hozzátartozóinknak írnánk. Ettől sokkal személyesebb, keresetlenebb, könnyedebb lehet a szövegünk.
Az sem árt, ha megpróbáljuk regényszerűen írni az útirajzot. Mert bármennyire is igaz a történet, könnyebb kiegészíteni bizonyos részleteket, egyszerűbb felidézni fontos párbeszédeket, ha nem görcsölünk azon, hogy pontosan hogy is zajlottak le az események.
Próbáljunk önfényezés helyett némi alázattal közelíteni a témánkhoz, és csipetnyi önirónia sem fog kárára válni a visszaemlékezésünknek.
Ha pedig sikerül megtalálni, hogy a napnak mely óráiban vagyunk a legtermékenyebbek, és igyekszünk ilyenkor dolgozni, az is jótékony hatással lesz a stílusunkra. Érdemes újraolvasni és összehasonlítani azokat a részeket, amelyeket fáradtan, illetve kipihenten írtunk, meglátjuk, micsoda különbség van köztük!

6. A kihagyhatatlan elemek

Ha már tisztáztuk az útirajzunk üzenetét, célközönségét, sőt már el is kezdtük írni, akkor már csak arra kell nagyon figyelni, hogy mely elemeket nem szabad kihagyni munka közben. Néhány javaslat:

A negatív élmények. Ne feledjük, nem csak a szépre kell emlékezni! A negatív vagy keserű tapasztalatokból sokszor többet tanulhatnak mások, mint a kiérlelt bölcsességeinkből, derűs benyomásainkból. Ráadásul ezektől hitelesebb, emberibb lesz az egész történet.
A helyszínek. Jóllehet nem útikönyvet írunk, azért a helyszínek nagyon fontosak. De nem önértéken, hanem azon impressziók, gondolatok által, amelyeket bennünk felidéztek. Igyekezzünk így tekinteni a bejárt vidékekre, akár egy kastélyról, akár egy szegénynegyedről legyen szó.
Útitársak. Az olvasók bizony rájuk is kíváncsiak, ha utaztak velünk. Már csak azért is, mert a velük való beszélgetések is előrébb vihettek minket, s így a történet menetét, másrészt mindig érdekes, hogy a szerző kit és miért választott útitársául. Ne fosszuk meg a közönségünket ennek részleteitől.
A helyszínen megismert emberek. Nagyon fontos, hogy ők is megjelenjenek a könyvünkben, hiszen tőlük telik meg élettel a történetünk. Olyanok ők a jó útirajznak, mint fűszer az ételnek. Egy-egy mély beszélgetés, különös sors, váratlan gesztus – mind-mind hatással lehetnek a sorsunkra, új lendületet adhatnak sztorinak, új színnel gazdagíthatják a felkeresett helyszínt.
Az utazás módja. Erről sem érdemes elfeledkezni, hiszen annyi mindennel színesíthetik a könyvet a közlekedési eszközök, az általuk átélt kalandok. Egészen más egy kerékpártúra, mint egy gyalogos zarándoklat vagy egy stoppolós utazás. Ráadásul egy csomó találkozásra is épp ezen körülmények miatt kerül sor.

7. Teszteljük kicsit a közönséget!

Lehet, hogy a családunk és a szomszédaink könnyes szemmel gratulálnak majd nekünk az elkészült útirajzunk láttán, de vajon jó ötlet-e minden úti visszaemlékezést publikálni? Nem biztos, hogy erre a kérdésre egy kinyomtatott könyv árán kellene megtudni a választ. Számos módja van ma már, hogy előzetesen felmérjük, van-e érdeklődés a személyes történetünkre. Írhatunk például blogot, mert ott a látogatók számából elég hamar tudni fogjuk, hogy sikerült-e felkelteni a megcélzott közönség érdeklődését az utazásunk iránt. De megpróbálhatunk megjelenni más, tematikus blogon, közösségi oldalon, ahol az olvasók mind utazás iránt érdeklődő emberek. Ha nekik bejön, amit írtunk, jó eséllyel működhet a kiadás is.
És akkor se  csüggedjünk, ha elsőre nem sokan vevők az útirajzunkra: lehet, hogy nem a történetben, hanem a kivitelezésben van a hiba, azon pedig egy kis újragondolással, hozzáértők megszondázásával viszonylag könnyen lehet segíteni.

A cikk a Könyv Guru portálon jelent meg korábban.

Egyes szám hányadik személyben írjak magamról?

Természetesen egyes szám elsőben – vághatjuk rá. És ha a visszaemlékezésünket írjuk? Akkor pláne!
Ez persze igaz – az esetek legnagyobb részében. De azért ne zárjuk ilyen gyorsan rövidre ezt a kérdést, mert az egyes szám első személyű látásmód mellett léteznek olyan helyzetek, olyan szándékok, amelyek – akár alkotói, akár pszichológiai szempontból – érdekesek és hasznosak lehetnek egy memoáríró számára. Ezúttal vegyük azokat az írói szituációkat számba, amikor a visszaemlékezését készítő szerzőben felmerülhet az egyes szám harmadik  személyű fogalmazás lehetősége.

Ökölszabályként tehát tökéletesen elfogadható, hogy a memoárunkat egyes szám első személyben fogalmazzuk meg.

  • Logikus ez, hiszen az elmesélt események velünk történtek, mi voltunk (és vagyunk) a főszereplői a saját életünknek.
  • De azért is kézenfekvő az E/1, mert ezzel a látószöggel tudjuk a legbensőségesebb hatást elérni. Vagyis az olvasó ebben az esetben tud a legkönnyebben belehelyezkedni a mi helyzetünkbe, ilyenkor érezheti magát az események közepében.

Elég csak elképzelni életünk egyik fontos történését, és végiggondolni (vagy akár le is írni) előbb egyes szám első, majd egyes szám harmadik személyben. Ugye milyen személytelen, regényszerű, ha az utóbbi látószöget használjuk?

Éppen ezt a távolságtartást szokták leginkább az egyes szám harmadik személyű fogalmazás “szemére vetni”,

vagyis, hogy annyira eltávolítja az eseményeket, gondolatokat, érzelmeket a szerzőtől, s így az olvasótól is, hogy azzal nemigen lehet azonosulni, minden olyan idegenszerű lesz. Nem véletlen, hogy csak elvétve találunk ilyen formában megírt visszaemlékezést, hiszen a szerző célja ebben a műfajban általában az, hogy maga mellé állítsa az olvasót, hogy az megértse a tetteit, elfogadja a szempontjait, bele tudjon helyezkedni a döntési helyzeteibe, átélje és megérintődjön az érzelmei által. A harmadik személyű fogalmazás viszont épp ez ellen a folyamat ellen hat. Kicsit olyan, mintha a szerző az olvasóval együtt kívülről nézné a saját életét, és maga sem szeretne azonosulni azzal.

Akkor mi keresnivalója is lehet az E/3-nak egy memoárban? Ha nem is ajánlható, hogy teljesen ilyen formában írjuk meg a teljes visszaemlékezésünket, nagyon érdekes és kreatív hatásokat lehet elérni egy-egy jelenet vagy történet harmadik személyű leírásában.

  • Tegyük fel például, hogy volt egy szakasza az életünknek, amelyre ma már, érettebb, deresebb fejjel nem is annyira vagyunk büszkék. Mert mondjuk olyasmiket tettünk, úgy gondolkodtunk, amiket ma már szégyellünk, vagy egyszerűen olyannyira túljutottunk azokon, hogy szinte teljesen más, új embernek érezzük magunkat. Nos, egy ilyen életszakasz bemutatásához nagyszerűen passzolhat az egyes szám harmadik személyű fogalmazásmód, amivel hangsúlyozhatjuk, mennyire távol áll már mindez tőlünk.
    Például egy buta, felelőtlen, adott esetben súlyos következményekkel járó, alkoholmámorban töltött ifjúkori éjszaka, netán egy kártékony ideológiát hirdető szervezethez való könnyelmű csatlakozás. Egy-egy ilyen botlást meg lehet próbálni távolságtartóbban megírni, éppen azért, hogy hangsúlyozzuk, mi magunk sem értjük, kik voltunk akkor, de akárkik is voltunk, ma már önmagunk számára is idegenek az akkori tetteink, gondolataink.
  • A harmadik személyű fogalmazás a “mindenhatóság” érzetét is keltheti, amellyel amolyan “Isten szeme mindent lát”-hatást válthatunk ki. Ebben az az érdekes, hogy egy rövid időre, egy érdekes jelenetnél, felülemelkedve a történteken, kilépve a szerepünkből, nyugodtan írhatunk úgy, mintha mindent tudnánk, hogy abban az adott szituációban mit érzett, mit gondolt a főszereplő (vagyis mi), és mit éreztek, gondoltak a további szereplők. A hatás egészen mágikus lehet, a szerző ilyenkor hirtelen úgy érzi magát, mint egy regényíró, hogy nincsenek korlátai.
    Ez ennek a hatásnak a jó oldala. A rossz viszont az, hogy meglehetősen magányossá teszi a szerzőt, hiszen a távolságtartás miatt nem igazán tud ilyenkor érzelmileg azonosulni a szereplőkkel. Bánjunk tehát óvatosan ezzel a látószöggel, de ha csak néhány jelenet kedvéért váltunk át rá, nagy baj nem lehet.
  • Kézenfekvő, de azért megemlítendő eset, hogy akkor is hosszabban egyes szám harmadik személyben írhatjuk a visszaemlékezésünket, amikor olyan részleteket elevenítünk fel, amelyek nem velünk történtek, például a szüleink egymásra találását vagy valamelyik ősünk említésre méltó tetteit.

* * *

Összefoglalva:
Önmagában egy teljes memoárt nem érdemes egyes szám harmadik személyben megírni, mert túlságosan személytelen hatást kelt az olvasóban, nincs igazán kivel azonosulni, holott ez lenne az egyik fő célja a műfajnak. Viszont egy-egy jelenet kedvéért a látószögváltással hangsúlyozhatjuk például a saját eltávolodásunkat valamely kevéssé dicső korszakunktól, netán egy időre, felülemelkedve az eseményeken, szereplőkön, kívülről, regényíróként láttathatunk a saját szemszögünkön kívül lévő szempontokat, gondolatokat is.
A lényeg, hogy ne éljünk vissza ezekkel a lehetőségekkel, mert mértékkel adagolva kifejezetten izgalmas stílusfordulatokkal színesíthetjük a visszaemlékezésünket, míg túlságosan belefeledkezve távolságtartó, átélhetetlen sztorivá laposodik életünk története.

A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Múlt vagy jelen? 5 ötlet memoárszerzőknek az igeidők használatához

Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy a múlt felidézéséhez memoárunk írása közben mindenképpen múlt idejű igéket kell használni. De nem is kevesen vannak olyanok, akik jelen időben írják a visszaemlékezéseiket. Mitől függ, hogy melyik igeidőt használjuk a memoárunkban? Lehet-e keverni a kettőt, van-e szabály ezek használatára, illetve milyen hatást érhetünk el egyikkel és másikkal? A héten a jelen és a múlt idő nyomába szegődünk.

1. Legyünk következetesek!

Elvileg mindegy, hogy melyik igeidőt választjuk, a lényeg, hogy ne keverjük őket. Igaz, hogy a memoárok többsége múlt időben születik, de számtalan példa van az ellenkezőjére is, úgyhogy nem kell félnünk a jelen idő használatától sem. Az olvasót elsősorban a következetlenség zavarja. Ezért a legszerencsésebb, ha már az elején tisztázzuk magunkban, melyik igeidő tűnik kedvezőbben a visszaemlékezésünk számára, és aztán ragaszkodunk is ahhoz. Mivel a szerzők hajlamosak menet közben elsősorban a történetre, a szövegalkotásra figyelni, mindenképpen hasznos, ha a már kész anyagot ebből a szempontból is átfésüljük, mert a legjobb szándékok ellenére is becsúszhatnak tévesztések, amelyek aztán kellemetlen benyomást keltenek.

2. Bátran legyünk következetlenek!

Bármennyire is igaz az előző pont, mégsem szabad szentírásnak venni. Mi van ugyanis akkor, ha a szövegfolyam során egyszer csak felidézzük egy álmunkat, vagy egy felbukkanó régi szerelmünk kapcsán egykori szenvedélyes találkozásunkat? Ilyenkor nyugodtan válthatunk igeidőt, múltról jelenre például, ezzel is jelezve a váltást, azt, hogy itt az olvasó egy történetet talál a történetben, amely máshol-máskor játszódik, mint a fővonulat. Izgalmas hatásokat lehet elérni ezzel a technikával, mindenképpen megéri kísérletezni vele.
De vigyázzunk! Az “időbeli” ugrálás legalább olyan zavaró lehet (lásd előző pont), mint amennyire hatásos. Tehát csínján bánjunk vele, tartsuk magunkat a kiválasztott igeidőhöz, és csak indokolt esetben váltsunk, akkor is csak egy-egy külön kezelendő jelenet kedvéért.

3. Ha bizonytalanok vagyunk, próbáljuk ki mindkettőt!

Elképzelhető, hogy elsőre mindkét igeidő használata megfelelőnek tűnik számunkra és nehezen döntünk. Ilyenkor lehet hasznos venni egy konkrét jelenetet a visszaemlékezésünkből, és megírni kétféleképpen: múlt és jelen időben is. Aztán friss szemmel elolvasva már bizonyosan érezni fogjuk, melyik érint meg minket jobban, melyik “húz be” jobban a történetbe, vagyis melyik fog jobban működni az olvasó számára.

4. A jelen idő csapdája

Nem véletlenül szokták mindazonáltal ajánlani (és használni) a múlt időt, mint a memoárok természetes igeidejét. A jelen időben írt szövegek ugyanis egyfajta csapdába csalhatják a szerzőt. Egyrészt igencsak csábító így fogalmazni  a memoárunkat, mivel a jelen idejű szöveg “azonnaliságot”, közvetlenséget sugall, ráadásul dinamikusabb is, így az olvasó ott érezheti magát a történések közepében. Arról nem is beszélve, hogy ezzel sokkal erősebb érzelmi reakciókat válthatunk ki az olvasóból.
Ne feledjük azonban: ami nyereség az egyik oldalon, hátrány lehet egy másik szempontból. A jelen időben leírt történet közben a szerző kevésbé tud reflektálni arra, ami történt. A mesélő “én” ebben az esetben ugyanis elsősorban cselekvő alanyként, nem pedig narrátorként, mesélőként jelenik meg, márpedig utóbbi lenne csak képes utólagos bölcsességgel és tisztánlátással rátekinteni a saját múltjára, a tetteire.
Nem árt tehát elgondolkodni, mi a fontosabb számunkra: a memoárunk dinamikája, vagy inkább elgondolkodó-reflektáló jellege.

5. Hol lehet mégis jelenben a múlt?

Na jó, kérdezhetnénk, de ha ez mind igaz, akkor érdemes-e egyáltalán jelen időt használni a memoárunkban? Érdemes bizony, méghozzá olyan esetekben, amikor olyan drámai eseménysorról írunk, amelynek a hatása máig fogva tart minket. Például egy közeli hozzátartozó váratlan (és/vagy tragikus) haláláról írva. Akinek tragikus hirtelenséggel hunyt el valamelyik hozzátartozója (mondjuk autóbalesetet szenvedett vagy öngyilkosságot követett el a házastársa), annak aligha fog nehezére esni a jelen időt használni, hiszen hosszú hónapokig, évekig olyan frissek az ezzel kapcsolatos érzései, mintha éppen akkor történnének. A veszteség állandóan jelenvaló (már-már örökkévalónak tűnik), nem lehet tehát róla múltbeli eseményként beszélni. Ilyenkor természetes, hogy kerüljük a múlt időt.
Legalábbis, ha a történtek után viszonylag gyorsan sor kerül a memoár elkészítésére. Évtizedek elteltével az ilyen intenzív emóciók is gyengülnek, csillapodnak, így ebben az esetben a szerző már nyugodtan visszatérhet a múlthoz.

* * *

Összefoglalva:

  • A memoárok többnyire múlt időben készülnek, aminek egyrészt az az előnye, hogy az olvasóban nem kavarodnak össze a korábban és a jelenben történt események, másrészt könnyebb reflektálni az egykori történésekre.
  • A jelen idő használata is gyakori, különösen akkor, ha dinamikusabb, átélhetőbb szöveget szeretnénk készíteni, de olyan esetekben is, amikor az átélt érzelmek még különösen frissek a szerző számára. Ennek azonban az az ára, hogy kevesebb lehetőség van a “bölcs rálátásra”, a reflexióra.
  • Egyik megoldás sem előrébb való a másiknál, de bármelyiket választjuk is, következetesen tartsunk ki mellette az egész mű írása során, és csak indokolt esetekben váltsunk át (például egy jelenet kedvéért) a másikra.

A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Miért hasznos mással íratni meg a könyvünket?

Még sokan azok közül is mással íratják meg a könyvüket, akik maguk remekül fogalmaznak. Hogy miért lehet erre szükségük? A válasz egyik része – hangsúlyozzák az efféle szolgáltatást nyújtó cégek – nem is annyira a tehetségben, mint inkább a hatékonyságban keresendő. Aki ugyanis ritkán ír “élesben”, bármilyen gördülékenyen is fogalmazzon, azon könnyebben erőt vesz az írói görcs (vagyis blokkol le feladat közben), míg ez a veszély jóval kevésbé fenyegeti a profi háttérírót*, aki gyorsan és nagy biztonsággal szállítja a megfelelő szöveget.

De ez csak egy a számos érv közül, amelyekből most összeszedtük a fontosabbakat. Lássuk hát, miért jó egy háttéríró?

A szerző megőrzi a saját “hangját”, stílusát
Ennek a fajta könyvírásnak egyik nagy előnye, hogy munka közben egy kompetens háttéríró különös figyelemmel fordul a szerző felé. Ez a figyelem és megértés egyrészt megnyugtatja a szerzőt, aki így jobban megnyílik a gondolatai közlésére. Másrészt ennek köszönhetően a szöveget összeállító író megfelelően bele tud helyezkedni a szerző bőrébe, és rá tud érezni annak vérmérsékletére, stílusára, szófordulataira. Éppen ezért hitelesen képes visszaadni annak “hangját”. Ideális esetben a kész, szerkesztett könyvét kezébe vevő szerző – Molnár Ferencet parafrazeálva – úgy érezheti, hogy “ez olyan jó, hogy mától fogva én írtam”.

Rengeteg időt lehet ezáltal spórolni
Sokkal gyorsabb és a szerzőnek jóval kevesebb idejét veszi el, mintha maga írná a könyvét. Márpedig nem egy szakmában, amelynek képviselői könyvet akarnak írni tapasztalatairól, az idő különösen sokat számít. Ráadásul akinek van családja, aligha bánja, ha otthon is értékelik, hogy apa vagy anya nem tűnik el rögtön a közös étkezések után, és vannak hétvégék, amiket teljes egészében együtt tudnak tölteni.

Az idő pedig sok pénzt érhet
Bár fizetni kell az efféle szolgáltatásért, paradox módon mégis többnyire inkább hozza, mint viszi a pénzt. Elsősorban azért, mert a könyvírás időigényes tevékenység, és ha valaki jó szakember a maga területén (például sikeres üzletember, cégvezető, orvos vagy ügyvéd), akkor a munkából való kiesése jóval többe kerül, mint amennyit egy írástudó emberre költ a gondolatai lejegyzéséért, formába öntéséért. De egy-egy jó szakkönyv, főleg, ha gyorsan és jó időben kerül a piacra, akár üzleti haszonban mérhető eredményt hozhat a szerzőjének.

Egy képzett háttéríró növelheti a könyv kiadási esélyeit
A kiadók általában két dolgot várnak az ismeretterjesztő és szakirodalmi szerzőktől. Elsősorban is, hogy legyenek elismertek a szakmájukban, vagy legalább képesek legyenek egy nagyobb közönséget megszólítani. Másodsorban, hogy jól megírt könyvet adjanak le. Ez utóbbi szempontból megnyugtató lehet a kiadónak, hogy egy képzett író művét kell publikálniuk, nem pedig a gyakorlatlan szerzőét. Ez akár versenyelőnyt is jelenthet más, hasonló szakmabeli könyvéhez képest, akik maguk rakják össze kötetüket, pusztán a saját tudásuk, képességeik szerint.

Több idő és energia marad a könyv reklámkampányára
A könyv megjelenése előtt a legtöbb kiadó jó néven veszi, ha a szerző elkezdi építeni, bővíteni a potenciális olvasók körét. És amennyiben valaki komoly sikert akar elérni a könyvével, akkor ez az ő érdeke is. Ilyenkor kifejezetten nagy segítség lehet, ha nem kell az írással, az utolsó simításokkal bíbelődni.

Többet lehet kihozni a témából
A háttéríró a könyv első olvasója is egyben. Olyan kérdéseket, ellenvetéseket tehet föl, amelyek a szerző fejében nem feltétlenül fogalmazódnak meg. Azáltal pedig, hogy előkerülnek, mód nyílik arra, hogy a szerző egyből meg is válaszolja őket, egyszersmind még alaposabban kifejtse elképzeléseit.

* * *

Nem biztos persze, hogy mindenkinek feltétlenül háttéríró után kell nézni. Ha valakit szórakoztat vagy kiteljesít a saját könyvének a megírása, ráadásul ideje is van erre, akkor nyugodtan próbálkozzon, hiszen sokféle segítséget lehet kapni ehhez is.

* A háttéríró – szemben a személyiségét nem vállaló szellemíróval – szakmai tudásán kívül a nevét is adja a vállalkozáshoz. Ilyen közös, a borítón is névvel vállalt munka volt például legutóbb Halász Judit színész- és énekesnő, valamint Orosz Ildikó újságíró 2015. novemberében megjelent könyve, amelyről itt olvashat.


A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Én már választottam hazát… könyvbemutató

Egy ember és egy család sorsa gyakran szorosan összefügg egy egész népcsoport sorsával. A Mayer Antal által megírt, fia által könyvvé szerkesztett élettörténet is egy ilyen tipikus életút a soknemzetiségű Délvidékből, emelte ki Ambach Mónika, a Zentrum igazgatója, miközben köszöntötte a megjelenteket a Zentrum-Programme im HdU keretében szervezett könyvbemutatón október 17-én a Magyarországi Németek Házában.

A teljes cikk itt olvasható.

Interjú Erdei Lászlóval

Családtörténet és színes szakmai életút is ötvöződik Erdei László professzor új kötetében. A szerző az interjúban beszél az emlékezetet kiegészítő forrásokról, és arról, miért nehéz kiadót találni egy ilyen műfajú könyvhöz.

Naplót, természetjárásról, kirándulásokról ifjúkoromban vezettem, ezek mai napig megvannak. Később, amikor már a kutatóintézetben dolgoztam, családot alapítottam, naplót nem vezettem Külföldi útjaim alkalmával részletes, heti levelezést folytattam, ezek szintén megmaradtak, és alkalmanként 3-4-vagy több oldalon keresztül, híven számolnak be a napi eseményekről. Természetesen olvastam az illető ország történelméről, szokásairól, melyeket magam is tapasztalhattam, követtem a hazai és a helyi napi sajtón az eseményeket. Időnként történelmi jelentőségű események értek külföldön. Így például Bulgáriában az 1968-as bevonulás Csehszlovákiába, Japánban az itthoni rendszerváltás előzményei, a császár halála és a magyar „államelnök”, az Elnöki Tanács Elnöke, intézetem igazgatója, Straub F. Brunó részvétele a temetésen, vagy Kuvaitban az iraki háború utáni évek. Egyéb, jól alkalmazható, megbízható források voltak a nemzetközi együttműködésekről, pályázatokról, a NATO munkámról szóló jelentések és azokkal összefüggő dokumentumok (Brüsszeltől Brüsszelig című fejezet). Nagy részük a tanszéki irattárban vagy a dolgozószobám polcain rendelkezésre álltak/állnak. Több naplóm nincs, csak amiből szemezgettem, a munkám, család mellett már nem vezettem naplót. A levelezés talán még van.

A teljes interjú a Könyv Guru oldalon olvasható.

Interjú a Katonaévek szerzőivel

Hogyan idézi fel egy házaspár fél évszázaddal korábbi jegyességének történetét, és miért dönt úgy, hogy egykori leveleik, és szerelmüknek ezekből kibontakozó története mások érdeklődésére is számot tarthat? Könyv Guru készített interjút a Katonaévek 1965-1968 című kötet szerzőpárosával, Tóth Györggyel és feleségével, Marikával.

Marika: Engem két dolog kavart fel. Az egyik, amikor a szüleimről írok. Nem ilyen képet őriztem róluk. Édesanyám magamra hagyott, amikor az esküvőmre készülődtem. Úgy éreztem nem osztozik a boldogságomban. Haragudtam ezért rá. Édesapám pedig kitagadott a végrendeletében. Ezek a negatív képek maradtak meg bennem. A leveleket olvasva szembesültem azzal, hogy valójában nem olyanok voltak, mint amilyen képet őrzök róluk. Bevallom nagy boldogság volt rájuk találni. Lelkiismeret furdalásom lett, hogy hagytam ezt az énjüket feledésbe merülni.

Ami még nagyon felkavart, hogy akkor értettem meg, hogy Gyuri milyen sokat szenvedett a megaláztatások miatt. Nem számoltam meg, hányszor volt beteg. Azt hiszem, azt könnyebb lenne összeadni, hogy mikor nem. Ezeknek a testi betegségeknek a lelki nyomás volt az oka, amit naponta át kellett élnie. Nekem sem volt sok eszközöm ahhoz, hogy kellő vigaszt tudtam volna nyújtani neki. Nem lehetett tudni, hogy mikor cenzúrázzák a leveleket. Így maradtak a frázisok, és az állandó leszidások, melyek nyilvánvalóan nem hatékony módszerek. Talán hárítottam is a problémákat, mert ha nem ezt tettem volna, akkor én is összeomlok.

György: Talán a megaláztatások voltak a legfelkavaróbbak, melyeket újra éltem a levelek olvasása közben. A Magvető Könyvkiadóból délután munkámból hazamentem és másnap délután egy Mezőkövesd melletti barakkban kellett szalmazsákot tömnöm szalmával ahhoz, hogy este lefekhessek. Vagy: bevonulásom előtti napokban Tersánszky Jenő rekedtes hangját hallhattam élőben saját gitárkíséretével a déli pályaudvar felett lakásában, Csanádi Imre és Mátyás Ferenc költő kollégáim társaságában. Egy pár nap múlva meg az éjféli órákban elmélkedtem egy öt méter hosszú latrina akácfa rúdjába kapaszkodva, amit a megérkezésünk napján ásattak meg velünk szükségleteink elvégzésére, hogy mi végett jöttünk-e világra, tulajdonképpen halálunk után mit hagyunk magunk után. Egyáltalán csoda, hogy a katonaságot túléltem. Még a közelemben lezuhant repülőgép is elkerült, pedig történhetett volna másként is. Újraolvasva, felkavartak azok az intim levélrészletek, amik kimaradtak a könyvből. Az örökre a mi kettőnk titka maradt. A könyv elkészítésekor nem erre tettük a hangsúlyt, hanem annak a kornak a bemutatására.

A teljes interjú a Könyv Guru portálon olvasható.