Egyes szám hányadik személyben írjak magamról?

Természetesen egyes szám elsőben – vághatjuk rá. És ha a visszaemlékezésünket írjuk? Akkor pláne!
Ez persze igaz – az esetek legnagyobb részében. De azért ne zárjuk ilyen gyorsan rövidre ezt a kérdést, mert az egyes szám első személyű látásmód mellett léteznek olyan helyzetek, olyan szándékok, amelyek – akár alkotói, akár pszichológiai szempontból – érdekesek és hasznosak lehetnek egy memoáríró számára. Ezúttal vegyük azokat az írói szituációkat számba, amikor a visszaemlékezését készítő szerzőben felmerülhet az egyes szám harmadik  személyű fogalmazás lehetősége.

Ökölszabályként tehát tökéletesen elfogadható, hogy a memoárunkat egyes szám első személyben fogalmazzuk meg.

  • Logikus ez, hiszen az elmesélt események velünk történtek, mi voltunk (és vagyunk) a főszereplői a saját életünknek.
  • De azért is kézenfekvő az E/1, mert ezzel a látószöggel tudjuk a legbensőségesebb hatást elérni. Vagyis az olvasó ebben az esetben tud a legkönnyebben belehelyezkedni a mi helyzetünkbe, ilyenkor érezheti magát az események közepében.

Elég csak elképzelni életünk egyik fontos történését, és végiggondolni (vagy akár le is írni) előbb egyes szám első, majd egyes szám harmadik személyben. Ugye milyen személytelen, regényszerű, ha az utóbbi látószöget használjuk?

Éppen ezt a távolságtartást szokták leginkább az egyes szám harmadik személyű fogalmazás “szemére vetni”,

vagyis, hogy annyira eltávolítja az eseményeket, gondolatokat, érzelmeket a szerzőtől, s így az olvasótól is, hogy azzal nemigen lehet azonosulni, minden olyan idegenszerű lesz. Nem véletlen, hogy csak elvétve találunk ilyen formában megírt visszaemlékezést, hiszen a szerző célja ebben a műfajban általában az, hogy maga mellé állítsa az olvasót, hogy az megértse a tetteit, elfogadja a szempontjait, bele tudjon helyezkedni a döntési helyzeteibe, átélje és megérintődjön az érzelmei által. A harmadik személyű fogalmazás viszont épp ez ellen a folyamat ellen hat. Kicsit olyan, mintha a szerző az olvasóval együtt kívülről nézné a saját életét, és maga sem szeretne azonosulni azzal.

Akkor mi keresnivalója is lehet az E/3-nak egy memoárban? Ha nem is ajánlható, hogy teljesen ilyen formában írjuk meg a teljes visszaemlékezésünket, nagyon érdekes és kreatív hatásokat lehet elérni egy-egy jelenet vagy történet harmadik személyű leírásában.

  • Tegyük fel például, hogy volt egy szakasza az életünknek, amelyre ma már, érettebb, deresebb fejjel nem is annyira vagyunk büszkék. Mert mondjuk olyasmiket tettünk, úgy gondolkodtunk, amiket ma már szégyellünk, vagy egyszerűen olyannyira túljutottunk azokon, hogy szinte teljesen más, új embernek érezzük magunkat. Nos, egy ilyen életszakasz bemutatásához nagyszerűen passzolhat az egyes szám harmadik személyű fogalmazásmód, amivel hangsúlyozhatjuk, mennyire távol áll már mindez tőlünk.
    Például egy buta, felelőtlen, adott esetben súlyos következményekkel járó, alkoholmámorban töltött ifjúkori éjszaka, netán egy kártékony ideológiát hirdető szervezethez való könnyelmű csatlakozás. Egy-egy ilyen botlást meg lehet próbálni távolságtartóbban megírni, éppen azért, hogy hangsúlyozzuk, mi magunk sem értjük, kik voltunk akkor, de akárkik is voltunk, ma már önmagunk számára is idegenek az akkori tetteink, gondolataink.
  • A harmadik személyű fogalmazás a “mindenhatóság” érzetét is keltheti, amellyel amolyan “Isten szeme mindent lát”-hatást válthatunk ki. Ebben az az érdekes, hogy egy rövid időre, egy érdekes jelenetnél, felülemelkedve a történteken, kilépve a szerepünkből, nyugodtan írhatunk úgy, mintha mindent tudnánk, hogy abban az adott szituációban mit érzett, mit gondolt a főszereplő (vagyis mi), és mit éreztek, gondoltak a további szereplők. A hatás egészen mágikus lehet, a szerző ilyenkor hirtelen úgy érzi magát, mint egy regényíró, hogy nincsenek korlátai.
    Ez ennek a hatásnak a jó oldala. A rossz viszont az, hogy meglehetősen magányossá teszi a szerzőt, hiszen a távolságtartás miatt nem igazán tud ilyenkor érzelmileg azonosulni a szereplőkkel. Bánjunk tehát óvatosan ezzel a látószöggel, de ha csak néhány jelenet kedvéért váltunk át rá, nagy baj nem lehet.
  • Kézenfekvő, de azért megemlítendő eset, hogy akkor is hosszabban egyes szám harmadik személyben írhatjuk a visszaemlékezésünket, amikor olyan részleteket elevenítünk fel, amelyek nem velünk történtek, például a szüleink egymásra találását vagy valamelyik ősünk említésre méltó tetteit.

* * *

Összefoglalva:
Önmagában egy teljes memoárt nem érdemes egyes szám harmadik személyben megírni, mert túlságosan személytelen hatást kelt az olvasóban, nincs igazán kivel azonosulni, holott ez lenne az egyik fő célja a műfajnak. Viszont egy-egy jelenet kedvéért a látószögváltással hangsúlyozhatjuk például a saját eltávolodásunkat valamely kevéssé dicső korszakunktól, netán egy időre, felülemelkedve az eseményeken, szereplőkön, kívülről, regényíróként láttathatunk a saját szemszögünkön kívül lévő szempontokat, gondolatokat is.
A lényeg, hogy ne éljünk vissza ezekkel a lehetőségekkel, mert mértékkel adagolva kifejezetten izgalmas stílusfordulatokkal színesíthetjük a visszaemlékezésünket, míg túlságosan belefeledkezve távolságtartó, átélhetetlen sztorivá laposodik életünk története.

A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Múlt vagy jelen? 5 ötlet memoárszerzőknek az igeidők használatához

Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy a múlt felidézéséhez memoárunk írása közben mindenképpen múlt idejű igéket kell használni. De nem is kevesen vannak olyanok, akik jelen időben írják a visszaemlékezéseiket. Mitől függ, hogy melyik igeidőt használjuk a memoárunkban? Lehet-e keverni a kettőt, van-e szabály ezek használatára, illetve milyen hatást érhetünk el egyikkel és másikkal? A héten a jelen és a múlt idő nyomába szegődünk.

1. Legyünk következetesek!

Elvileg mindegy, hogy melyik igeidőt választjuk, a lényeg, hogy ne keverjük őket. Igaz, hogy a memoárok többsége múlt időben születik, de számtalan példa van az ellenkezőjére is, úgyhogy nem kell félnünk a jelen idő használatától sem. Az olvasót elsősorban a következetlenség zavarja. Ezért a legszerencsésebb, ha már az elején tisztázzuk magunkban, melyik igeidő tűnik kedvezőbben a visszaemlékezésünk számára, és aztán ragaszkodunk is ahhoz. Mivel a szerzők hajlamosak menet közben elsősorban a történetre, a szövegalkotásra figyelni, mindenképpen hasznos, ha a már kész anyagot ebből a szempontból is átfésüljük, mert a legjobb szándékok ellenére is becsúszhatnak tévesztések, amelyek aztán kellemetlen benyomást keltenek.

2. Bátran legyünk következetlenek!

Bármennyire is igaz az előző pont, mégsem szabad szentírásnak venni. Mi van ugyanis akkor, ha a szövegfolyam során egyszer csak felidézzük egy álmunkat, vagy egy felbukkanó régi szerelmünk kapcsán egykori szenvedélyes találkozásunkat? Ilyenkor nyugodtan válthatunk igeidőt, múltról jelenre például, ezzel is jelezve a váltást, azt, hogy itt az olvasó egy történetet talál a történetben, amely máshol-máskor játszódik, mint a fővonulat. Izgalmas hatásokat lehet elérni ezzel a technikával, mindenképpen megéri kísérletezni vele.
De vigyázzunk! Az “időbeli” ugrálás legalább olyan zavaró lehet (lásd előző pont), mint amennyire hatásos. Tehát csínján bánjunk vele, tartsuk magunkat a kiválasztott igeidőhöz, és csak indokolt esetben váltsunk, akkor is csak egy-egy külön kezelendő jelenet kedvéért.

3. Ha bizonytalanok vagyunk, próbáljuk ki mindkettőt!

Elképzelhető, hogy elsőre mindkét igeidő használata megfelelőnek tűnik számunkra és nehezen döntünk. Ilyenkor lehet hasznos venni egy konkrét jelenetet a visszaemlékezésünkből, és megírni kétféleképpen: múlt és jelen időben is. Aztán friss szemmel elolvasva már bizonyosan érezni fogjuk, melyik érint meg minket jobban, melyik “húz be” jobban a történetbe, vagyis melyik fog jobban működni az olvasó számára.

4. A jelen idő csapdája

Nem véletlenül szokták mindazonáltal ajánlani (és használni) a múlt időt, mint a memoárok természetes igeidejét. A jelen időben írt szövegek ugyanis egyfajta csapdába csalhatják a szerzőt. Egyrészt igencsak csábító így fogalmazni  a memoárunkat, mivel a jelen idejű szöveg “azonnaliságot”, közvetlenséget sugall, ráadásul dinamikusabb is, így az olvasó ott érezheti magát a történések közepében. Arról nem is beszélve, hogy ezzel sokkal erősebb érzelmi reakciókat válthatunk ki az olvasóból.
Ne feledjük azonban: ami nyereség az egyik oldalon, hátrány lehet egy másik szempontból. A jelen időben leírt történet közben a szerző kevésbé tud reflektálni arra, ami történt. A mesélő “én” ebben az esetben ugyanis elsősorban cselekvő alanyként, nem pedig narrátorként, mesélőként jelenik meg, márpedig utóbbi lenne csak képes utólagos bölcsességgel és tisztánlátással rátekinteni a saját múltjára, a tetteire.
Nem árt tehát elgondolkodni, mi a fontosabb számunkra: a memoárunk dinamikája, vagy inkább elgondolkodó-reflektáló jellege.

5. Hol lehet mégis jelenben a múlt?

Na jó, kérdezhetnénk, de ha ez mind igaz, akkor érdemes-e egyáltalán jelen időt használni a memoárunkban? Érdemes bizony, méghozzá olyan esetekben, amikor olyan drámai eseménysorról írunk, amelynek a hatása máig fogva tart minket. Például egy közeli hozzátartozó váratlan (és/vagy tragikus) haláláról írva. Akinek tragikus hirtelenséggel hunyt el valamelyik hozzátartozója (mondjuk autóbalesetet szenvedett vagy öngyilkosságot követett el a házastársa), annak aligha fog nehezére esni a jelen időt használni, hiszen hosszú hónapokig, évekig olyan frissek az ezzel kapcsolatos érzései, mintha éppen akkor történnének. A veszteség állandóan jelenvaló (már-már örökkévalónak tűnik), nem lehet tehát róla múltbeli eseményként beszélni. Ilyenkor természetes, hogy kerüljük a múlt időt.
Legalábbis, ha a történtek után viszonylag gyorsan sor kerül a memoár elkészítésére. Évtizedek elteltével az ilyen intenzív emóciók is gyengülnek, csillapodnak, így ebben az esetben a szerző már nyugodtan visszatérhet a múlthoz.

* * *

Összefoglalva:

  • A memoárok többnyire múlt időben készülnek, aminek egyrészt az az előnye, hogy az olvasóban nem kavarodnak össze a korábban és a jelenben történt események, másrészt könnyebb reflektálni az egykori történésekre.
  • A jelen idő használata is gyakori, különösen akkor, ha dinamikusabb, átélhetőbb szöveget szeretnénk készíteni, de olyan esetekben is, amikor az átélt érzelmek még különösen frissek a szerző számára. Ennek azonban az az ára, hogy kevesebb lehetőség van a “bölcs rálátásra”, a reflexióra.
  • Egyik megoldás sem előrébb való a másiknál, de bármelyiket választjuk is, következetesen tartsunk ki mellette az egész mű írása során, és csak indokolt esetekben váltsunk át (például egy jelenet kedvéért) a másikra.

A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Miért hasznos mással íratni meg a könyvünket?

Még sokan azok közül is mással íratják meg a könyvüket, akik maguk remekül fogalmaznak. Hogy miért lehet erre szükségük? A válasz egyik része – hangsúlyozzák az efféle szolgáltatást nyújtó cégek – nem is annyira a tehetségben, mint inkább a hatékonyságban keresendő. Aki ugyanis ritkán ír “élesben”, bármilyen gördülékenyen is fogalmazzon, azon könnyebben erőt vesz az írói görcs (vagyis blokkol le feladat közben), míg ez a veszély jóval kevésbé fenyegeti a profi háttérírót*, aki gyorsan és nagy biztonsággal szállítja a megfelelő szöveget.

De ez csak egy a számos érv közül, amelyekből most összeszedtük a fontosabbakat. Lássuk hát, miért jó egy háttéríró?

A szerző megőrzi a saját “hangját”, stílusát
Ennek a fajta könyvírásnak egyik nagy előnye, hogy munka közben egy kompetens háttéríró különös figyelemmel fordul a szerző felé. Ez a figyelem és megértés egyrészt megnyugtatja a szerzőt, aki így jobban megnyílik a gondolatai közlésére. Másrészt ennek köszönhetően a szöveget összeállító író megfelelően bele tud helyezkedni a szerző bőrébe, és rá tud érezni annak vérmérsékletére, stílusára, szófordulataira. Éppen ezért hitelesen képes visszaadni annak “hangját”. Ideális esetben a kész, szerkesztett könyvét kezébe vevő szerző – Molnár Ferencet parafrazeálva – úgy érezheti, hogy “ez olyan jó, hogy mától fogva én írtam”.

Rengeteg időt lehet ezáltal spórolni
Sokkal gyorsabb és a szerzőnek jóval kevesebb idejét veszi el, mintha maga írná a könyvét. Márpedig nem egy szakmában, amelynek képviselői könyvet akarnak írni tapasztalatairól, az idő különösen sokat számít. Ráadásul akinek van családja, aligha bánja, ha otthon is értékelik, hogy apa vagy anya nem tűnik el rögtön a közös étkezések után, és vannak hétvégék, amiket teljes egészében együtt tudnak tölteni.

Az idő pedig sok pénzt érhet
Bár fizetni kell az efféle szolgáltatásért, paradox módon mégis többnyire inkább hozza, mint viszi a pénzt. Elsősorban azért, mert a könyvírás időigényes tevékenység, és ha valaki jó szakember a maga területén (például sikeres üzletember, cégvezető, orvos vagy ügyvéd), akkor a munkából való kiesése jóval többe kerül, mint amennyit egy írástudó emberre költ a gondolatai lejegyzéséért, formába öntéséért. De egy-egy jó szakkönyv, főleg, ha gyorsan és jó időben kerül a piacra, akár üzleti haszonban mérhető eredményt hozhat a szerzőjének.

Egy képzett háttéríró növelheti a könyv kiadási esélyeit
A kiadók általában két dolgot várnak az ismeretterjesztő és szakirodalmi szerzőktől. Elsősorban is, hogy legyenek elismertek a szakmájukban, vagy legalább képesek legyenek egy nagyobb közönséget megszólítani. Másodsorban, hogy jól megírt könyvet adjanak le. Ez utóbbi szempontból megnyugtató lehet a kiadónak, hogy egy képzett író művét kell publikálniuk, nem pedig a gyakorlatlan szerzőét. Ez akár versenyelőnyt is jelenthet más, hasonló szakmabeli könyvéhez képest, akik maguk rakják össze kötetüket, pusztán a saját tudásuk, képességeik szerint.

Több idő és energia marad a könyv reklámkampányára
A könyv megjelenése előtt a legtöbb kiadó jó néven veszi, ha a szerző elkezdi építeni, bővíteni a potenciális olvasók körét. És amennyiben valaki komoly sikert akar elérni a könyvével, akkor ez az ő érdeke is. Ilyenkor kifejezetten nagy segítség lehet, ha nem kell az írással, az utolsó simításokkal bíbelődni.

Többet lehet kihozni a témából
A háttéríró a könyv első olvasója is egyben. Olyan kérdéseket, ellenvetéseket tehet föl, amelyek a szerző fejében nem feltétlenül fogalmazódnak meg. Azáltal pedig, hogy előkerülnek, mód nyílik arra, hogy a szerző egyből meg is válaszolja őket, egyszersmind még alaposabban kifejtse elképzeléseit.

* * *

Nem biztos persze, hogy mindenkinek feltétlenül háttéríró után kell nézni. Ha valakit szórakoztat vagy kiteljesít a saját könyvének a megírása, ráadásul ideje is van erre, akkor nyugodtan próbálkozzon, hiszen sokféle segítséget lehet kapni ehhez is.

* A háttéríró – szemben a személyiségét nem vállaló szellemíróval – szakmai tudásán kívül a nevét is adja a vállalkozáshoz. Ilyen közös, a borítón is névvel vállalt munka volt például legutóbb Halász Judit színész- és énekesnő, valamint Orosz Ildikó újságíró 2015. novemberében megjelent könyve, amelyről itt olvashat.


A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Én már választottam hazát… könyvbemutató

Egy ember és egy család sorsa gyakran szorosan összefügg egy egész népcsoport sorsával. A Mayer Antal által megírt, fia által könyvvé szerkesztett élettörténet is egy ilyen tipikus életút a soknemzetiségű Délvidékből, emelte ki Ambach Mónika, a Zentrum igazgatója, miközben köszöntötte a megjelenteket a Zentrum-Programme im HdU keretében szervezett könyvbemutatón október 17-én a Magyarországi Németek Házában.

A teljes cikk itt olvasható.

Interjú Erdei Lászlóval

Családtörténet és színes szakmai életút is ötvöződik Erdei László professzor új kötetében. A szerző az interjúban beszél az emlékezetet kiegészítő forrásokról, és arról, miért nehéz kiadót találni egy ilyen műfajú könyvhöz.

Naplót, természetjárásról, kirándulásokról ifjúkoromban vezettem, ezek mai napig megvannak. Később, amikor már a kutatóintézetben dolgoztam, családot alapítottam, naplót nem vezettem Külföldi útjaim alkalmával részletes, heti levelezést folytattam, ezek szintén megmaradtak, és alkalmanként 3-4-vagy több oldalon keresztül, híven számolnak be a napi eseményekről. Természetesen olvastam az illető ország történelméről, szokásairól, melyeket magam is tapasztalhattam, követtem a hazai és a helyi napi sajtón az eseményeket. Időnként történelmi jelentőségű események értek külföldön. Így például Bulgáriában az 1968-as bevonulás Csehszlovákiába, Japánban az itthoni rendszerváltás előzményei, a császár halála és a magyar „államelnök”, az Elnöki Tanács Elnöke, intézetem igazgatója, Straub F. Brunó részvétele a temetésen, vagy Kuvaitban az iraki háború utáni évek. Egyéb, jól alkalmazható, megbízható források voltak a nemzetközi együttműködésekről, pályázatokról, a NATO munkámról szóló jelentések és azokkal összefüggő dokumentumok (Brüsszeltől Brüsszelig című fejezet). Nagy részük a tanszéki irattárban vagy a dolgozószobám polcain rendelkezésre álltak/állnak. Több naplóm nincs, csak amiből szemezgettem, a munkám, család mellett már nem vezettem naplót. A levelezés talán még van.

A teljes interjú a Könyv Guru oldalon olvasható.

Interjú a Katonaévek szerzőivel

Hogyan idézi fel egy házaspár fél évszázaddal korábbi jegyességének történetét, és miért dönt úgy, hogy egykori leveleik, és szerelmüknek ezekből kibontakozó története mások érdeklődésére is számot tarthat? Könyv Guru készített interjút a Katonaévek 1965-1968 című kötet szerzőpárosával, Tóth Györggyel és feleségével, Marikával.

Marika: Engem két dolog kavart fel. Az egyik, amikor a szüleimről írok. Nem ilyen képet őriztem róluk. Édesanyám magamra hagyott, amikor az esküvőmre készülődtem. Úgy éreztem nem osztozik a boldogságomban. Haragudtam ezért rá. Édesapám pedig kitagadott a végrendeletében. Ezek a negatív képek maradtak meg bennem. A leveleket olvasva szembesültem azzal, hogy valójában nem olyanok voltak, mint amilyen képet őrzök róluk. Bevallom nagy boldogság volt rájuk találni. Lelkiismeret furdalásom lett, hogy hagytam ezt az énjüket feledésbe merülni.

Ami még nagyon felkavart, hogy akkor értettem meg, hogy Gyuri milyen sokat szenvedett a megaláztatások miatt. Nem számoltam meg, hányszor volt beteg. Azt hiszem, azt könnyebb lenne összeadni, hogy mikor nem. Ezeknek a testi betegségeknek a lelki nyomás volt az oka, amit naponta át kellett élnie. Nekem sem volt sok eszközöm ahhoz, hogy kellő vigaszt tudtam volna nyújtani neki. Nem lehetett tudni, hogy mikor cenzúrázzák a leveleket. Így maradtak a frázisok, és az állandó leszidások, melyek nyilvánvalóan nem hatékony módszerek. Talán hárítottam is a problémákat, mert ha nem ezt tettem volna, akkor én is összeomlok.

György: Talán a megaláztatások voltak a legfelkavaróbbak, melyeket újra éltem a levelek olvasása közben. A Magvető Könyvkiadóból délután munkámból hazamentem és másnap délután egy Mezőkövesd melletti barakkban kellett szalmazsákot tömnöm szalmával ahhoz, hogy este lefekhessek. Vagy: bevonulásom előtti napokban Tersánszky Jenő rekedtes hangját hallhattam élőben saját gitárkíséretével a déli pályaudvar felett lakásában, Csanádi Imre és Mátyás Ferenc költő kollégáim társaságában. Egy pár nap múlva meg az éjféli órákban elmélkedtem egy öt méter hosszú latrina akácfa rúdjába kapaszkodva, amit a megérkezésünk napján ásattak meg velünk szükségleteink elvégzésére, hogy mi végett jöttünk-e világra, tulajdonképpen halálunk után mit hagyunk magunk után. Egyáltalán csoda, hogy a katonaságot túléltem. Még a közelemben lezuhant repülőgép is elkerült, pedig történhetett volna másként is. Újraolvasva, felkavartak azok az intim levélrészletek, amik kimaradtak a könyvből. Az örökre a mi kettőnk titka maradt. A könyv elkészítésekor nem erre tettük a hangsúlyt, hanem annak a kornak a bemutatására.

A teljes interjú a Könyv Guru portálon olvasható.

Interjú Mayer Jánossal

Miért nehéz a saját édesapánk visszaemlékezéseit szerkeszteni, és mit tanulhatnak egy bácskai család kálváriájából a mai olvasók? Egyebek mellett erről is mesél a nemrég megjelent, “Én már választottam hazát…” című kötet szerkesztője, Dr. Mayer János.

Magának édesapámnak és az egész családnak sokáig kibeszéletlen traumát jelentettek az 1944. november 3-i események, amikor Bezdánban a Tito-partizánok több mint száz ártatlan magyar és német embert gyilkoltak meg, köztük dédnagyanyám öccsét is, és nem sokon múlt, hogy dédapám nem került az áldozatok közé. Az először csak a hozzátartozók által elföldelt áldozatoknak sokáig tisztességes sírja sem lehetett, a gyilkos „felszabadítókat” pedig a rendszer piedesztálra emelte. Kisgyerekként szörnyű látvány lehetett a fertőzésveszély miatt kihantolt halottak újratemetése; apám később is sokat mesélt róla, hogy az akkor érzett szúrós szagot soha nem tudta elfelejteni. A délvidéki tragédiáról azóta persze több irodalmi és történeti feldolgozás is született, de még mindig nem tudunk eleget róla.

A teljes interjú a Könyv Guru oldalán olvasható.