Categories
Sztorigyűjtő

“A könyv írása alatt minden más olvasás tilos”

“Bárhová mentem, bármit csináltam, a környezetemben mindig voltak előre elhelyezett papírdarabok, amelyekre ráfirkatottam az éppen aktuális ötletemet, szófordulatomat” – meséli Knizner István, hogyan dolgozott önéletrajzi kötetén, a most megjelenő Így jártam Pakson című könyvön. A Személyes Történelem kiadó gondozásában megjelenő kötet szerzője az interjúban beszél arról, nem félt-e megírni a politikával, közélettel kapcsolatos rázósabb történeteket, hogy mivel szenvedett leginkább a munka közben, és hogy miért került a visszaemlékezésébe az atomerőmű bővítésével kapcsolatos eszmefuttatás.

Mik volt a fő motivációi, fő szempontjai, hogy megírja az élete történetét?

Nyugdíjazásom után feleségem és fiam egyre gyakrabban bíztattak, keressek magamnak valami elfoglaltságot, akkor talán kevésbé macerálnám a környezetemben élőket. Hamar kiderült, semmilyen hasznos tevékenységhez nem értek, viszont van számítógépem és többé-kevésbé ismerem a betűket is. Írjak tehát! De mit? Apámat évekig ostromoltam, hogy írjon meg mindent, amit tud, érdekes önmagáról és felmenőinkről, de úgy halt meg szegény, hogy az első szóig sem jutott el. Így rám maradt a történelmi-családi saga elkezdése, ami egy generációnyi késedelmet jelent ugyan, de ennek ezer év múlva már alig lesz jelentősége.

A legtöbb szereplőt megnevezi a könyvében. Mindenki a saját nevén szerepel, vagy volt, hogy megváltoztatta a nevét valakinek?

Személyiségi jogokkal foglalkozó ügyvéd családtagom óvott attól, hogy nem közszereplőket az igazi nevükön szerepeltessek. Amennyire lehetett, ehhez tartottam magamat, de igaz történéseket felidézni áthallások vagy azonosítható szereplők nélkül lehetetlen. Kockázatot életem során mindig simán vállaltam, így most is. A negatív történésekkel, szereplőkkel kapcsolatos szövegek megfogalmazásakor azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy mindig az igazat, csakis az igazat írtam, illetve amit az emlékezetem megőrzött. Ha esetleg meg is bánthattam valakit, méltánytalan senkivel szemben sem lehettem, még ha ő másképpen is láthatja ugyanazt az eseményt. Sőt! Például a szöveget visszaolvasva gyakran sértve éreztem magamat azért, amit magamról írtam, de be kellett lássam, hogy ezen minősítések nélkül hazug lett volna a történet, ezért sosem változtattam semmit a saját javamra. Olyan korszak pedig még semmikor és sehol nem volt, ahol általában igaz lett volna, hogy a jobbak megelőzhették a tyúklétrán a rosszabbakat.

Hogyan tudta ilyen aprólékossággal felidézni az emlékeit, a történéseket? Segítette valamivel az emlékezését (például egykori naplóval, jegyzetekkel, hivatalos, munkahelyi dokumentumokkal, valamiféle családi-történelmi kutatással)? Az ügynöki beszervezési kísérleténél például nem akart levéltárban is utánanézni, hogy van-e nyoma az esetnek?

A számomra fontos eseményeket – történt akármilyen régen – újból és újból átélem, ezért a memóriám ezeket hosszabb távon is meglehetősen pontosan rögzíti. Érdekes módon írás közben, egy korszak elemzésekor, sok olyan történés és esemény is beugrik, amelyeket korábban nem tudtam volna spontán felidézni. Apám halálakor rengeteg, korábban sosem látott dokumentum maradt rám, és néhányat rokonoktól is sikerült begyüjtenem. Naplót sajnos sosem vezettem, de időnként tollat fogtam vagy írógéphez ültem korábban is, amely – többnyire kiadatlan – irományok segítettek a könyv írásakor.

Az ügynöki beszervezési kísérletemnek esetleges nyomai felderítéséhez lusta voltam, nem tartottam fontosnak és 1999. évi C típusú átviszgálásom során tisztázódott is, hogy valószínűleg érdemleges nyoma sem maradt.

Mi az, amiben úgy érzi, egyedi a látásmódja az átélt korszak(ok)ra vonatkozóan? Mit gondol, melyek azok a részei a visszaemlékezésének, amelyek a legérdekesebbek lehetnek a szélesebb közönségnek is?

Nem hiszem, hogy egyedi látásmódom volna, már azt sem hiszem, hogy egyáltalán létezik egyedi látásmód egy tízmilliós országban. Egyesek számára érdekes lehet, hogy bár kritizálom, de ma sem tagadom meg azt a kort, amelyben születtem, felnőttem és fél életemet leéltem, amely néha megtámadott, amelynek láttam a hibáit, de hittem az egyenlő esélyekben, a hátrányos helyzetűekről való gondoskodásban, a társadalmi tulajdonban és a kizsákmányolás mentességben. A rendszerváltozás környékén már úgy gondoltam, hogy nincs fontosabb a többpártrendszernél és a szabad vélemény nyilvánításnál. Ma már megint úgy gondolom, hogy legalább ennyire fontos, hogy ne tegyenek családokat utcára, magyar emberek ne éhezzenek, és ne forduljon elő, hogy egyesek magánrepülővel viszik a kutyájukat amerikai orvosokhoz, miközben gyermekek halnak meg, mert az egészségpénztárnak nincs pénze a gyógyításukra. Ezt a gondolkodást egyesek érdekesnek tarthatják, mások betegesnek, remélem egyre többen egészségesnek.

Mennyire volt óvatos, amikor a kötet vége felé életének a közélettel, politikával kapcsolatos rázósabb eseményeit megírta? Volt olyan történet, amit inkább kihagyott?

Sok történetet nem írtam meg, de nem azért, mert ki akartam hagyni, vagy netán félnék megírni. Hetvennégy évesen az embernek már nincs mitől félnie, legfeljebb attól, hogy lezuhan vele a repülőgép. Egy-egy tipikus történetet mutattam be, amelyik abban az időben még hátborzongató lehetett, tudomásom szerint ma már eléggé általános. Talán meg kellett volna jegyezzem, hogy az én időmben valóban nem volt egészséges a közélet, de valószínűleg ez minden korra hasonlóan jellemző.

Műfajilag idegen rész a kötet vége, ahol a paksi atomerőmű-beruházással kapcsolatos szakmai okfejtését írja meg. Miért döntött úgy, hogy ezt is (és így) veszi bele a könyvébe?

Nekem a könyv elkezdése, befejezése és a címadás jelentette a legnagyobb gondot. Úgy ítéltem meg, hogy a személyes sorsom és a jelenkor energetikai-gazdasági-politikai erővonalai szempontjából szerencsés lehet az atomerőműre felfűzni a történetet, hiszen ebben a tárgykörben szakértelmemet hitelesen igazolni is tudom. Ma az atomerőmű bővítés társadalmi rendszer-politikai szintre emelkedett, csaknem annyira, mint a ’80-as évek végén a Bős-Nagymaros Vízlépcső. Mindkét projektre igaz, hogy csaknem mindenki képes állást foglalni olyan kérdésben, amelynek valódi tartalmáról halvány sejtése sincs. Ráadásul az atomerőmű az állampolgárok többsége fejében egy bonyolult, csaknem misztikus, olyan létesítményként jelenik meg, amelyet csak kivételes képességű emberek érthetnek meg, és ilyenek férhetnek hozzá. Nem tagadom, szándékom volt bemutatni, hogy az atomerőmű is csak egy olyan, ember által kitalált technikai bravúr, ami az átlagember számára is megérthető, közülünk való hétköznapi szakemberek is képesek azt üzembiztosan működtetni. Magam is éreztem, hogy egy ilyen tanfolyam nem fér be a könyv lényegi fejezetei közé, azért tettem függelékbe. Hány olyan könyvet olvastunk már, ahol a szerző vagy a kiadó előszóba, utószóba helyezte el a nem szorosan kapcsolódó mondanivalóját? Ha pedig ez sem elég, hát a formák és szerkezetek mindig változhatnak, még az irodalomban is. Vagy mikor ehetnénk disznósajtot, ha senkinek nem lett volna ilyen őrült ötlete?

Mennyi időt vett igénybe a teljes visszaemlékezés összeállítása és megírása? Mi okozta közben a legnagyobb nehézséget?

Tizennégy hónapig írtam a könyvet időm, kedvem, hangulatom szerint, mondjuk átlagosan napi egy-két órát. Igaz, amikor a klaviatúrához leültem, akkor az aznapi adagot már a fejemben megírtam, csak finomítani kellett. Bárhová mentem, bármit csináltam, a környezetemben mindig voltak előre elhelyezett papírdarabok, amelyekre ráfirkatottam az éppen aktuális ötletemet, szófordulatomat. Legtöbbet a saját hangom, stílusom megtalálásával szenvedtem, ez mondjuk öt évembe került. Mire ezzel végeztem, rájöttem, hogy nekem, a mindig olvasónak, a könyv írása alatt minden más olvasás tilos. Ha mondjuk Szabó Magdától, Thomas Manntól, vagy Dosztojevszkijtól akár egy oldalt is olvastam, a saját stílusom már ki is csúszott a kezemből. Könyvemben ennek több nyoma is lehet, remélem, csak a szakértők veszik észre.

Hogyan keresett kiadót a kötetéhez, és milyen tapasztalatokat gyűjtött a keresés során?

Írásomat több kiadónak is elküldtem, azzal a biztos feltételezéssel, hogy a magyar piaci gyakorlathoz hasonlóan a könyvkiadásra is igaz: ami nagyon olcsó, az biztos pocsék, és ami drága, az nem biztos, hogy jó. Volt kiadó, amelyik olvasatlanul közölte, hogy nem foglalkozik az írásommal. Mások hónapokkal később jelezték vissza, hogy hajlandók foglalkozni vele. Megint más akkora összeget kért tőlem költségtérítésként, hogy azonnal kivertem a fejemből. Tudtam, hogy jót írtam, fontos volt számomra, hogy a kiadóban ne csak üzlettársra, hanem szövetségesre is találjak. Kevés kiadó volt, akivel kölcsönösen megfeleltünk egymásnak, ezek közül az Ad Librummal tudtam leggyorsabban szerződést kötni. Eddig elégedett vagyok, az ösztöneim megint jól működtek.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Megrendítő napló 1944–45 teléről

Csikós Józsefnét, lánykori nevén Nagy Katalint mindenki Kató néniként ismerte. Hajlott hátú, vékony, apró öregasszony volt, akit – bár meggyötört az élet –, soha egy panaszszót sem lehetett tőle hallani, egészen haláláig megőrizte derűjét és hitét. A háború alatt naplót írt a fiának, Csikós Istvánnak, akit 1944. december 11-én vittek el leventének. Ő maga férjével 1944 karácsonyán hagyta el otthonát, és kezdte meg hetekig tartó menekülését a megszállók elől ‒ erről a viszontagságos időszakról szólnak megrázó sorai.

 

Menekülésünk

December 24. Csendesen kezdődik a nap, csak itt-ott szakítja meg egy belövés a vasárnapi csendet. Én a kora délelőtti órákban már útra készen állok Kőbányára, hogy a következő szent karácsonyt odahaza kis otthonomban tölthessem el.

Kató néni naplója
Kató néni naplója

Délután 3-ig férjem szüleinél voltam, megbeszélésünkhöz híven eddig vártam, hogy férjem értem jön, de miután eddig meddő volt a várakozás, elindultam, mert régi szokásomhoz híven a szentestét kis otthonomban szeretem eltölteni.

A szomszédból áthallatszik a gyerekek öröme, többször át is jöttek értem, de szomorúságommal nem akartam ünneprontó lenni. A szentestét egyedül töltöttem, rád gondolva, kicsi fiam a messzi távolban, kérve Istent, hogy segítsen meg téged sok száz és száz magyar testvérünkkel együtt. Nem tudom, milyen volt a te szentestéd, melyet életedben először távol töltöttél tőlem, minden bizonnyal rám gondolva, aki nálad nélkül olyan elhagyatott.

Kilenc óra után megjött apu tele aggodalommal, és rá akart bírni, hogy még akkor induljunk el Budára, később látta az én nyugodtságomat, és beletörődött, hogy maradunk. Éjfél felé én lepihentem a konyhában, de apu reggelig le se hunyta a szemét. Fél 3-kor reggel felkeltett, hogy öltözzek. A belövések erősödtek, ezért el kellett mennünk. Akkor már 25-ét írtunk, de sajnos semmiféle közlekedési eszköz nem volt, így én visszamentem. Ő sírva vált meg tőlem, és erősen megígértette velem, hogy a délelőtti órákban követem. Délelőtt rövid időre megindult a HÉV, de alig érte el az óramutató a 10-et, minden elcsendesedett, az utcák elnéptelenedtek, és a harci zaj mind erősebb lett. Búsan elbúcsúztam az összes jó szomszédtól s elindultam. Nem tudtam még akkor azt, hogy hosszú időre búcsút vettem szeretett kicsi otthonomtól, melyhez minden idegszálammal az utolsókig ragaszkodtam.

Fél 1, én búsan gyalogolok Buda felé, a hangulat feszült, alig egy-két ember a járókelő, az orosz nyomás mind erősebb. 3 óra és a Radeczki elé értem, itt nagy a zűrzavar, 32 holttest fedi az udvar bejáratát, kocsik hosszú sora, minden menekülésre készen.

Sok keresés után rátaláltam apura, aki sírva könyörgött, menjek velük, mert én még mindig a maradás mellett döntöttem. Ma is fülembe csengenek zokogástól elfúló szavai: „Értsd meg, itt nem maradhatsz!” És elindult egy bús karaván ki a havas országútra. Sokáig folytak a könnyeim. Akkor még nem tudtam, hogy mire leülök e bús sorokat leírni, egyedül leszek és elhagyatott a szeretteimtől.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor megindult a bús menet, de sötét este borult ránk, amikor az első pihenőt tartottuk, mert kocsik és autók hosszú sora kígyózott az országúton. Újra elindult a karaván. Mi egymás mellett szorongtunk apuval a bakon dideregve, mert sajnos öltözékünk nem meneküléshez való volt. Az éjszakai órákban újból megállt a menet, és leszállva a kocsiról gyalog indultunk el, szótlanul egymás mellett sok más szomorú társunkkal, mert a szegény állatok nem bírták a rájuk rakott terhet. Egy jó órai gyaloglás után betértünk egy vendéglőbe, ahol katona katona mellett feküdt, alig volt annyi hely, hogy egymás mellett megálljunk, mégis fedél volt a fejünk felett. És itt virradt ránk 26-a, karácsony másnapja.

Apu elment a magunkkal hozott kis élelemért, ami egy kis darab szalonnából, egy fél kenyérből és egy fél rúd mákos kalácsból állott. Az éhségünk nagy volt, az élelem kevés, de azért elosztva sok embertársunkkal együtt fogyasztottuk el, és itt álltunk karácsony másnapján üres és fázós kezekkel és lábakkal.

Hatalmas német teherautók állottak az úton, és ezekre szálltunk fel. Lassan megindulva minden órában tíz lépést mentünk előre, mert az utak el voltak torlaszolva. Így múlt el felettünk karácsony másnapja, és mi még mindig itt vagyunk az esztergomi országúton. Ez a második éjszaka, amit távol töltök kicsi otthonomtól. Fázom a szabad ég alatt, egy német teherautón egymás mellett ülve sok szomorú magyar testvérünkkel. Apu minden takarót rám terít, a fogaim összeverődnek a hidegtől, apu pedig valósággal remeg, az éjszaka pedig ólomcsizmát húzott: nehezen múlik el felettünk. Senki sem alszik, és nehezen kezd világosodni, senki sem tudja, hány óra, csak azt tudjuk, hogy 27-e van és új napot kezdünk.

11 óra felé kicsit kisüt a nap. Kicsit gyötör az éhség, de inkább egy kis meleg ital után vágyom, de ez csak vágy marad. Lemászunk az autókról, hogy járkálással mozgásba hozzuk elgémberedett tagjainkat. Itt találkoztunk Szalaiékkal, én nagyon megörültem, hogy végre asszonytársaság is lesz. A tudomásunkra hozták, hogy az asszonyok és a gyerekek menjenek fel a dobogókői szállóba, és ott kapunk majd meleg ételt. Hát nem tudom, hányan voltunk, de az út felfelé csak úgy feketedett a néptől, és én már akkor aputól mindenféle batyut elvettem, és rogyadozó térdekkel vittem, mert ő alig tudott járni. Gizike a segítségemre volt, így mi egy kis társasággal körülbelül fél óra gyalogolás után odaértünk, de sajnos semmi jó nem várt ránk, csak kongó hideg termek, és ételről szó sincs, szegény katonáink pedig reggel óta harcban vannak, mert az orosz már itt van a nyomunkban. Már halottunk is van, itt földelték el az egyik erdő szélén, még fejfa se jutott szegénynek.

Itt fenn töltöttünk el körülbelül két órát, szegény apu elment, hogy majd szerez kenyeret, és amikor fölszólítottak mindenkit, hogy újból menjünk vissza a kocsikhoz, én még mindig kétségbeesve kerestem, de sajnos nyoma veszett. Egyedüli örömöm és vigaszom Szalaiék voltak, így mégsem voltam egyedül. Hosszú gyaloglás után odaértünk a mi német teherautónkhoz, és a német örömmel üdvözölt, de embertársainknál nem valami nagy fogadásban részesültünk, ami igen elszomorított, mert itt, ahol már úgy látszik, még a Jóisten is megfeledkezett rólunk, szomorú magyarokról; itt, ahol legjobban kellene az összetartás és a megértés, csak a viszálykodást tapasztalja az ember.

Alig ültünk a teherautón egy negyedóráig, mindenki fel lett szólítva, hogy szálljon le, mert innen csak gyalog mehetünk tovább. Két kenyérzsák a nyakamban, kapaszkodom a gyülekezőhelyre, s már minden batyut letettem, mert nem volt erőm tovább vinni. Már újból sötét este lett, amikor rátaláltunk egymásra, és apu az egyik kenyérzsákot újból fölvette, és itt került rám egy báránybekecs, és egy még most is meglevő férfi télikabát – ez mégis enyhített a fázásomon egy kicsit.

Az esztergomi országút pedig szomorú látványt nyújtott, a benzin patakokban folyt, itt minden volt társzekerekkel: élelem, bakancs és ruha, lovak, szekerek és rengeteg batyu és bőrönd. Aki eddig elhozta, innen már csak egy kis kézipoggyásszal indult útnak, mert innentől már csak a puszta életét menthette mindenki. Szakaszokra osztva német vezetés alatt indult el sok száz és száz magyar a havas sötét éjszakába. Amerre mentünk, az utat mindenfelé menekülésre emlékeztető holmik borították, mindenki szabadulni igyekezett felesleges dolgaitól. Mi meg egy-két darabbal gazdagítottuk a magunkét, ami egy pokrócból meg egy kabátból állott. Egy nehéz feladat várt ránk, nőkre, mert amit rendes körülmények között nem tudtunk volna megtenni, itt minden meglevő kis erőnkre szükség volt. Egész éjszaka gyalogoltunk, az orosz puskaropogás szolgáltatta hozzá az ütemet. Meredek hegyek és mély vízmosások árkain keresztül jutottunk el holtfáradtan egy zúzmarás erdő tisztására. Itt virradt ránk 28-a. Napok óta nem tudtuk az időpontot, csak annyit, hogy nappal vagy éjszaka van.

Megpihentünk, amíg a férfiak elmentek terepszemlét tartani, mert igen közel volt az orosz. Itt találkoztunk a Rudival, szegény napok óta velünk szenvedett. Én már sajnos majdnem mezítlábra kerültem: a hegyes vidék, a napok óta tartó gyaloglás levette a lábaimról vékony kis cipőimet, és itt 200 pengőért hozzájutottam egy pár 42-es bakancshoz, ami egy kicsit enyhített már agyonfázott lábaimon. Innentől kezdve kitartóan együtt maradtunk Gizikével. A férfiak felfegyverkezve mindenütt a biztonságunkra vigyáztak. Hozzájutottunk a napok óta nélkülözött vízhez, és már nemigen tudtuk, éhesek vagyunk-e, szomjasak-e vagy álmosak. Gondolataim pedig sokszor hazaszálltak, vajon mi van velük, akiktől azzal a tudattal váltam el: „Holnap visszajövök.” Hány szomorú holnap múlt el már azóta, és én még mindig a bizonytalan jövő előtt állok!

Innen délután mentünk tovább, Rudi is velünk maradt. Elérkeztünk egy veszélyes ponthoz, ahol csak egyenként juthattunk át, és sajnos az utolsó szakasz orosz kézre jutott. A szomorú menet így erősen megfogyva indult tovább a zúzmarás fák szegélyezte utakon. Ekkor már mindenki nehezen emelte lábait, és ha a menet megállt, rögtön lefeküdtünk a havas úton, és elnyomott az álmosság, alig tudott apu sokszor felrázni, de menni kellett.

Ekkor feltűnt a távolban egy orosz tank. Pillanatok alatt kétfelé vált a menet, és a kétoldalt szegélyezett erdőbe menekült mindenki, csak a fegyveres férfiak maradtak elöl, de Isten kegyelmes volt hozzánk, elkerült a veszély, és mi újból megindultunk a hegyen fel, majd újból le. A késő éjszakai órákban értünk oda, ahol már lentről hallatszott az orosz „hejde-hejde”. Nagy csendben vonultunk le a faluig, de sajnos olyan erős volt az orosz nyomás, hogy a mi katonáink kevésnek bizonyultak, és ezért vissza kellett vonulnunk a hegy tetejére. Itt a zúzmarás fák közt a havas hegy tetején pihentünk le, de a hidegtől nem bírtam elaludni. Apu talán egy picit aludt, de másnap reggel nem tudott már lábra állni, oly éhes volt. Még akadt a kenyérzsákban egy doboz konzerv és akadt egy kis gyertya is, és azon megmelegítettük, az egyik társunk adott egy szelet kenyeret, ezt erővel megetettem apuval. Ez már 29-én volt, így töltöttük el a házassági évfordulónkat sok könny és szomorúság közt. Apu sírva ette meg, mert én nem ettem belőle, de én váltig erősítettem, hogy nem vagyok éhes. Könnyei belefolytak az ételbe, és a házasságunk óta először történt meg, hogy nálam nélkül evett meg valamit, én pedig csak ittam. Egy kis pohár vízért 1 pengőt adtam, mert ekkor már a fákról a zúzmarát ettük meg és a havat, ahol tiszta volt. Reggelre hatalmas német erő jött a segítségünkre, és megtámadták a falut. Szegény Rudi itt maradt el tőlünk, puskát nyomtak a kezébe és ment a német és a magyar csapatokkal. Többé már nem láttam.

Délután már hozták fel ide a tisztásra a sebesülteket. Szegény katonák itt fekszenek köztünk segítség nélkül, és az orosz mind sűrűbben küldi ide a népek közé a csomagjait. Már nem tudjuk, hová meneküljünk, és már jön a felszabadítás, újból előttünk az út, már mindenkin valami fásultság vesz erőt, és fejhorgasztva bandukol a hazátlan szomorú csapat.

Egy kis patakhoz érve a katonák bajonéttel felverték a jeget, mindenki egy darabot vett, és ezzel enyhítettük szomjúságunkat. Hosszú menet kígyózott végig fáradtan az erdei úton, amíg ránk borult a sötétség. Hosszú gyalogolás után újból megállt a menet, és itt ránk törtek a partizánok. A mi fegyveres embereink rögtön szembeszálltak velük, mi pedig a végtelen nagy erdőségben lelapulva vártuk a menekvést, ami nemsokára bekövetkezett. Aztán másfél óra pihenés után tudtunkra adták, hogy el kell szakadnunk a férfiaktól. Én sírva néztem apura, a válás gondolata majd megőrjített, ő pedig szembeszállva mindenkivel kijelentette, hogy utolsó leheletéig együtt maradunk. És elindult a menet.

Alig egyórai gyaloglás rettenetes hegyoldalakon, ahonnan csak négykézláb jutottunk le. Az orosz erősen lőtte a terepet, a lövedékek süvítve csaptak be hol jobbról, hol balról, és a következő órában elvesztettük egymást. Még egy órával ezelőtt azt gondoltuk, belehalunk, ha válni kell, én összetett kezekkel könyörögtem, ne hagyj el minket, és most itt állunk teljesen egyedül, nem tudva, merre sodorta a sors. Mi pedig egynéhány gyáva magyarral barangolunk az éjszakában, így lett sok száz meg száz magyarból egy szomorú tíztagú csoport. Széttépett bennünket az idő, a megpróbáltatás és az orosz ágyúdörgés. Ekkor már a halál gondolatától sem irtóztam, hiszen itt állok teljesen egyedül a vaksötét éjszakában, és még azt sem tudom, kicsi fiam, merre jársz, élsz-e még.

Sok-sok bandukolás után láttunk egy kis tanyafélét, ide fordítottuk lépteinket, abban a reményben, hogy végre fedél alá jutunk. Ekkor már csak négyen voltunk: két alig 17 éves fiú, Gizike és én. Az egyik épület egy kis kastélyszerű épület volt, itt elutasítottak bennünket, ellenben feljebb ott állott egy kis ház, ide rögtön bebocsájtást nyertünk, és öt napi gyaloglás után december 30-án reggel fél 5-kor jutottunk először fedél alá. Ezen az úton ismerkedtem meg először az éhség kínzó fogalmával. Öt nap éhesen és szomjasan.

December 30. Ekkor tudtuk meg, hogy Piliscsabán vagyunk. Utunkon először akadtunk irgalmas lelkekre, akik azonnal raktak tüzet és kaptunk egy csésze meleg kávét. Utána megmosdottunk és lefeküdtünk először annyi idő óta ágyba, de sajnos nem sokáig pihentünk, mert 11 óra felé felkeltettek bennünket, mert ott volt az orosz. Nagy volt a riadalom. Minden nálunk levő kis értéket és pénzt iparkodtunk eltüntetni, és ekkor ért megint egy másik fájdalmas csapás: meg kellett válnom attól az öt darab levelezőlaptól, amit te, drága kicsi fiam, írtál. Sírva tettem a tűzre, hisz naponta elolvastam őket, s most már ez sem lesz.

De ide nem jöttek be, én pedig nem bírtam a lábaimra állni, oly gyenge voltam, és csak feküdtem vasárnap reggelig. Nem mondom, megkínáltak egy kis ennivalóval, de sajnos oly nagy volt az éhségem, hogy ez csak egy csepp volt a tengerben, de hálásak voltunk ezért is.

Innen 31-én indultunk új erővel útnak, már csak ketten. S amerre mentünk, mindenütt orosszal álltunk szembe. Róttuk az országutat, velünk szembe jöttek orosz tankok és szekerek, de senki se törődött velünk, így gyalogoltunk sok-sok kilométert. Piliscsaba, Tinnye, Leányfalu, Dorog – itt megállított egy orosz. Az idő már estefelé hajlott, és amerre eljöttünk, mindenütt üres falvak és a harc nyomai. Útközben találkoztunk egy szomorú menettel, férfiak és nők, oroszok kísérték őket, és sok olyan arcot láttunk köztük, akik még a hegyek közt velünk voltak, én pedig csak aput kerestem köztük, de hiába. Itt az orosz adott enni, és mi nem mertünk vele ellenkezni. Itt kezdődött csak az igazi kálváriánk, de nem hiába fohászkodtam annyit Istenhez, megmentett az orosz horda karmaiból, igaz, sok könny folyt addig végig hideg és fagytól kiszítt arcomon. De ma, amikor már itt ülök nyugodtan egy falusi ház asztalánál, borzadva gondolok vissza szörnyű kálváriánkra. Szörnyű Szilveszter esténk volt, emlék egy egész életre.

Este kikerültünk az utcára, újból fedél nélkül. Sírva indultunk útnak orosz kísérettel. Fogolyként átadtak egy sváb háznál, éjfélkor jöttek értünk és felvezettek egy kapitány elé, aki 1000 pengőt ajánlott fel, de cserébe ott kell töltenem az éjszakát. Összetett kezekkel könyörögtem neki, sírva borultam az asztalra, és azt hittem, nálamnál nincs szerencsétlenebb. Nem tudom, mi szállta meg, egy órai sírás után rám nézett szomorú nagy szemekkel, arcon csókolt, és azt mondta oroszul, hogy menjek, az ajtóra mutatva. Kijövet rátok gondoltam: vajon merre vagytok? Nincs senkim, ilyen szerencsétlen nincs több, mint én! Sírva értem le, és felvitték Gizikét, én pedig nyitott szemekkel feküdtem a szalmán, figyeltem a felettem hangzó zajokat, féltettem Gizikét, aki reggel 3 órakor jött le szomorúan, két hatalmas pofonnal volt gazdagabb, de különben sértetlen. Csupán egy pisztolyt szorítottak a fejéhez, és el volt szánva a halálra, de utolsó pillanatban az ő részére egy vödör bor volt a mentőangyal. Jelszavunk pedig az lett: „Inkább tisztességben elpusztulni, mint szégyenteljesen tovább élni!”

Ma pedig ennyi tapasztalat után nyugodtan szembe merek szállni olyan egyénekkel, akik esetleg az orosz kultúrát védik. Tiszt és közlegény közt nem találtam semmi különbséget, mindegyiket valami állati ösztön uralta, ami hál’ Isten úgy magyarból, mind a németből hiányzik, azaz műveltség fokán jóval alulmaradtak – ezt sok napi tapasztalat után nyugodtan leírom.

Újév napja, január 1., és mi már a kora reggeli órákban útra készen állunk. Egy-egy pohár meleg bor volt a reggeli, persze a kenyeret nem pótolta semmi, de új reménnyel eltelve útnak indultunk. Alig egy órai gyaloglás után hatalmas gépek jelentek meg felettünk. Egy fa alatt állva figyeltünk, és most először láttam bombát hullani. Hamar egy közelben lévő épület pincéjében találtunk menedéket. Szegény lakosok, sokan hajlék nélkül maradtak! Szomorúan kezdődik részükről az újév…

Amikor minden elcsendesedett, nyakunkba vettük az utat, hiszen sok-sok kilométert kellett még megtenni, amíg a kijelölt helyre érünk. Újból róttuk az országutat, szótlanul magunk mögött hagyva sok kilométert, és mindig figyeltük a kilométerköveket, hányat kell még lépnünk a következő faluig. Így jutottunk el Nyergesfaluig. A falu előtt megállított két orosz, biztosan azt kérdezték, hová megyünk, célunk mindig az előttünk levő falu volt. Ők magyaráztak valamit Budapestről, de nem értettük meg egymást, így utunkra bocsájtottak. Nemsokára elért bennünket egy személykocsi, benne ült két orosz. Az egyik kiszállva a kocsiból erővel betuszkolt bennünket, persze az ital erősen érzett rajtuk. Menekülni nem lehetett, és azzal a gondolattal, hogy a faluba érve kiszállhatunk, beültünk.

Már bejutottunk a faluba, az autó csak ment, egy kanyarnál lejutott a Duna-partra, itt egyszerre több lövés dördült el. Az orosz kiugrott és a Duna túlsó partja felé lőtt. Ekkor jött egy lövés, és éreztem, hogy eltalált. Az orosz észrevette, beugrott a kocsiba és erősen hátrálni kezdett. Talán a nyolcadik házhoz érve behajtott egy udvarba, itt az ajtók mind zárva voltak, erre az egyiket berúgta. Én kezdtem levetni a hatalmas ruhatömeget, ami rajtam volt: egy hatalmas férfikabát, az én kabátom, egy báránybekecs, és lekerült az utolsó kiskabát is, mind átlőve, csupán egyetlen, a legalsó ruha nem volt átlőve. Ugyanakkor Gizike kabátjai is át voltak lőve, de hála Istennek megmenekültünk. Sietve eltávoztunk innen, félve, hogy ez a két részeg utunkat állja. Az este pedig rohamosan közeledett, és szállás után kellett nézni, nem egy, se nem két nyelv elől.

Búsan elballagtunk, és már azt hittük, Isten szabad ege alatt töltjük el az éjszakát, amikor megnyílt előttünk egy ajtó 130 pengőért, és ezért a nagy összegért kaptunk egy kis sarkot. Én pedig alvás helyett keserves könnyeket hullattam, arra gondolva, hogy mire is jutottam. Egy sarokban ülve kell várnunk a virradatot. Nem tudom, mit vétettünk mi szegény üldözött magyarok, hogy ilyen szomorú sors várt ránk, itt állunk otthon és minden nélkül, más kegyelmére utalva, és mint a koldus, könyörgünk egy pici helyért, és oly kevés megértésre találunk.

Innen nem tudtunk továbbjutni, mert egész éjjel súlyos harcot vívott az orosz és a német, és mire 3-át írtunk, újból német katonák százai özönlötték el az utakat, és mi boldogan vettük tudomásul, hogy a német Budapest felé menetel.

A délelőtt, mikor mi is útnak indultunk, amerre a szem ellátott, az országúton tank tankot ért, és hatalmas kocsik mindennel megrakva, mi meg – habár még mindig nagy út állt előttünk – boldogan gyalogoltunk. Itt belekerültünk az összetömörült német kocsik és gyalogos katonák tömegébe, s újból megtámadtak az orosz gépek, sűrű géppuskatüzet zúdítva ránk, mi pedig a németekkel az úton hasaltunk és vártuk az indulás idejét. Az oroszok elmentek, és a németek jókat nevetve végezték tovább dolgaikat.

Errefelé rettenetes állapotban voltak a faluk, nagy csaták nyomai voltak láthatók, minden a pusztulás képét mutatta. Üzletek kirabolva, minden az utcákon hevert, elégett tankok az utak mellett, itt-ott egy-egy holttest, hullarészek, egy-egy ló és még sok minden tarkította az utat. Már jó néhány község volt a hátunk mögött, amikor Komárom előtt felvett egy német kocsi, az elhozott Komáromig, innen pedig sok más emberrel együtt egy másik megint Győrig, így csak kibírtuk ülve, bár hideg is volt. Délután beértünk Győrbe, a váróteremben alig lehetett látni a sűrű füsttől, és ember ember hátán szorongott. Nekünk is csak sok tolongás után jutott egy szék. A váróterem egy feketepiac benyomását keltette, itt mindenki vett és eladott. Hatalmas zsákokban dohány és szalma, először azt hittem, a Telekin vagyok. Elővettük egyetlen szelet kenyerünket és egy falat kis húsunkat, s jóízűen elfogyasztottuk abban a tudatban, hogy reggel úgyis hazaérünk.

Innen vonattal jutottunk tovább 6 óra 25 perckor, érintettük Kónyt. Szerettem volna felőled érdeklődni, kisfiam, de oly rongyos a ruhám, másfél hét óta szedte az ág, és sehol nem tudtuk rendbe szedni, így elhatároztam, hogy először kicsit rendbe szedem magam, és így indulok a keresésedre. Este 11-re ideértünk Eszterházára, innen nincs tovább vonat, így újból itt töltöttük az éjszakát. A váróteremben egy sarokban ülve értük meg a 4-ét.

Reggel megtudtuk, hogy csak este indul vonat, így újból gyalogszerrel indultunk tovább. Az a tudat, hogy utunk utolsó szakaszához értünk, boldogsággal töltött el, de még így is le kellett róni 25-30 kilométert. Egyik falu a másik után maradt mögöttünk, a lábaim mindig nehezebbek lettek, és már messze mögötte maradtam Gizikének, de mire megkondult a déli harangszó, elértük végcélunkat, Iván falut Sopron megyében. Itt szeretettel fogadtak engem, mint idegent. Nem tudom, meddig lesz ez az otthonom, bár minden gondolatom nálatok van.

És ma január 17-e, betöltöttem a 42. évemet. Ma történt meg először, hogy te, kisfiam, nem csókkal ébresztettél, mint eddig. Elmaradt mindhármatok jókívánsága, de én szeretettel gondolok rátok. Tudom, ma reggel, bármerre is vagytok, ti is rám gondoltok a messze távolban, bár egyikünk sem tudja, merre vetette a másikat a sorsa. Ezen néhány sort, azaz életem legszomorúbb szakaszát sok könnyhullatás közben leírva néked szántam, kicsi fiam.

Iván 1945. január 17.

Pistike elment 1944. dec. 11.

Mi eljöttünk 1944. dec. 25.

Kónyban voltam 1945. jan. 22.

Csornán voltam 1945. jan. 23.

Március 24. Ma kaptam tőled, kisfiam, levelet, de már nem tudok elmenni, mert utam el van zárva. Nagypéntek óta orosz megszállás alatt élünk, és újból elszakadtunk egymástól. Naponta sok-sok magyar katona megy el erre, és mindegyiktől kérdem, honnan jön, mert mindig várlak. Újból magamra maradtam, pedig de boldog voltam, mikor tudtam rólad. Vajon látjuk-e még egymást? Minden este imádkozom érted, hisz te vagy az én mindenem, és nélküled nincs számomra élet.

 

Kató néni naplóját közreadta: Marton Lívia

 

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Megváltozott karácsony

Földesiné Koltai Beáta elmeséli, milyen volt karácsonykor gyereknek és anyának lenni, amikor előkerül a düh és szeretet.


Megváltozott karácsony

Szedem nem túl hosszú lábaimat anyám után, ahogy fenyőfáért sietünk kicsiny városunk szűk utcáján. Hideg szél fúj az arcomba, az ujjaim majdnem megfagynak hiába bújtattam őket kesztyűbe. Sötét felhők gyülekeznek az égen. Remélem, hogy esni is fog a hó, mert az lenne a legszebb ezen a napon. Az évnek egy olyan időszaka ez, amit mások csillogó szemmel várnak. Az én szememből már évek óta kihalt a csillogás. Csak a csillagszóró szerteszét repülő apró fénydarabkái adják az öröm látszatát. A remény azonban nem halt meg teljesen, még bízok benne, hogy jövőre talán jobb lesz. Hiszem, hogy van rá esély, hogy a szüleim nem karácsonykor vesznek össze. Nem akarom hallgatni a véget nem érő veszekedést, ami az étel, a fakanál vagy éppen a teríték miatt hangzik el. Ilyenkor olyan, mintha minden egyes pillanatban aknamezőn járnék. Sohasem lehet tudni, hogy mikor robban és áraszt el minket a düh lavinája. Egy ilyen napra minden vita rányomja a bélyegét. Hiába a csillogó, ezernyi, drága ajándék. Attól még nem csillapodik a szomjúság.

Eltelik húsz év és annyiban változtak a dolgok, hogy most már én vagyok az anya. Én viszem magammal a gyermekemet, hogy fát vegyünk. Én vagyok, aki problémát csinál, hogy nem jó fakanállal keveri a férjem a halászlét vagy éppen dührohamot kapok, mert a karácsonyi égősor nem úgy áll, ahogyan elterveztem. Mert tervezek, hogy minden a legjobb legyen. Olyat próbálok visszaadni, amit sohasem kaptam. Mire elérkezik az este minden készen van. Nem tökéletes, de most már úgysem számít. A fakanál is túlélte, a fa is feldíszítve áll és mi mégis együtt vagyunk. Mindenki bontja a saját kis csomagját. Kisfiam eltorzult arccal néz ránk, majd dühödten csapja a földhöz, amit kapott.

– De hiszen én nemcsak ezt akartam! Mi az, hogy csak egy ajándékot kaptam? Hol a többi és ez miért nem a legújabb, ami kellett?

– Nyugodj, meg drágám. Szeretlek.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Régi telek emlékezete

Börzsönyi Erika készülő novellakötetéből ajándékozta meg a Személyes Történelem oldalát visszaemlékezéseivel.


Régi telek emlékezete

A keskeny utat, szinte csak ösvényt Nagyapó vágta ásóval, lapáttal a majd méteres hófalba, amely a házunkat az utcától elválasztotta.

A kicsi lány karjait széttárva állt a letaposott havon, két karja épp, hogy elérte a sima, hideg felületet. Kesztyűit, hogy a többihez hasonlóan el ne hagyja őket, hozzájuk varrt szalaggal fűzték át kabátja akasztóján, és azok a télikabát ujjain átvezetve most lazán lógtak lefelé. A kislány csupasz kezeit a hófalon végighúzva ment kifelé, az utcára. A kesztyűt lehúzni szigorúan tilos volt, hiszen tudvalevő, hogy az ember lánya a kezén meg a lábán át fázik meg a legkönnyebben. De a tiltás legalább annyira erős volt, mint a kívánság, hogy ellene tegyen.

Ötéves önmagamnak, aki egykor voltam, erről sem egyezett meg a felnőttekével a véleménye. Ám ahányszor próbáltam mindhiába hangot adni ennek a véleményemnek, mindig letorkolltak. Így aztán, ahogy sikerült nehezen rájönnöm, csak a felnőtteknek lehet igaza nálunk, már voltam olyan bölcs, és elhallgattam előlük saját meggyőződésemet.

Bent a házban Anyu felhúzta kezeimre a piros, egyujjas kesztyűt, fejemre az angóra pilótasapkát és nyakam köré tekerte a piros sálat. Csak így engedett ki a hidegbe. Lelkemre kötötte, hogy ne menjek messze!

Akkoriban, az ötvenes évek végén a mi falunkban még nyugodtan ki lehetett engedni egy gyereket egyedül is az udvarra vagy az utcára is akár. Alig volt átmenő autóforgalom, csak gyalogosok, szánkót húzó felnőttek, s néha lovas kocsik jártak arra.

Az én gyönyörű, piros sálamat és a kesztyűt Anyu kötötte. A már kinőtt pulóvereket, miegymást szépen lefejtettük együtt, közben remekül lehetett mesélni, beszélgetni. Előbb motring készült a lefejtett fonalból, feltartott kezeken oda-vissza csévélődött az anyag, majd ebből lazán, gondosan gombolyagot tekertek. Engem sosem kértek meg, hogy tartsam a kezeimet, mert unalmas volt és hosszadalmas, ritkán bírtam ennyi ideig nyugton maradni. A munkának ez a része számomra még fárasztó volt.

Már felnőttként roppant módon elcsodálkoztam, amikor kiderült, hogy gombolyagokat és motringokat készen is lehet kapni, méghozzá minden színben!

Néha megengedték, hogy a különböző színű gombolyagokkal játsszak, rendezgessem őket a nagy, fonott kosárban.

Leginkább barna, szürke, fekete és kék fonalak voltak, mintha az összes többi szín szabadságra ment volna akkoriban, az ötvenes évek Magyarországán.

Egyetlenegy gombolyag piros fonál volt csupán, abból készült az én piros, egyujjas kesztyűm és a sál, alig több mint két estén, miközben szüleim a rádióban magyar nótát hallgattak, vagy valamilyen sportközvetítést. Egy izgatott bácsi kiabált: „gól….góóóóól!”

És: „Hajrá, magyarok!”

Ezalatt én a babáimmal játszottam a finom meleget árasztó cserépkályha előtt, csak néha nézve fel szüleimre, akiknek szemében – félelemmel vegyes csodálkozással – könnyeket fedeztem fel.

Kérdésemre Apu azt mondta, Szepesi Gyuri bácsi focimeccset közvetít, győztek a magyarok.

A történet elején otthagytuk ötéves önmagamat a hóba vágott ösvényen, félúton a ház és az utca között. Kiballagtam az utcára, és a hegy irányába néztem. Ott láttam, látszólag az út végén – valójában az út csak elkanyarodott – a templomot, mely számomra hatalmasnak tűnt, és a távolság házunktól óriásinak.

Ötven év múltán egy álom röpített vissza abba a rég letűnt korba, a hóba és fagyba, amikor kezeim majd odafagytak a jéghez, és kíváncsian kinyújtott nyelvem hozzáragadt a kapukilincshez.

Az álom plasztikus volt, teli színekkel-fényekkel és hangokkal, érzésekkel. Otthonos volt az álmom, olyan, amiből nem szívesen ébred a valóságra az ember.

Később az álom nyomán már ébren emlékeztem, hisz rengeteg gyermekkori élményt őriz emlékezetem, csak hívószavak kellenek, és máris sorjáznak a képek.

Tél

Kisiskolás voltam, a hatvanas évek elején. Foga volt még akkor a télnek, az utcákat letaposott hó és jég borította, ami aztán hetekig nem olvadt el.

Emlékszem, hogy szerettem volna korcsolyázni! Álmomban szálltam a jégen, utánam lebegett, úszott piros sálam.

A valóságban gyenge, beteges kislány voltam, a korcsolyázásról éppenséggel csak álmodhattam. Nem volt korcsolyacipőm, és szüleimnek pénze sem akadt volna ilyen luxuscélokra.

Máig élő emlék, amikor egy hideg téli délutánon megszöktem otthonról a nagyobb gyerekekkel, el, messze, a falu túlsó végébe, a hegy alá.

Nagy, befagyott víztükör volt a korcsolyapálya, a vasúton túl, azon korcsolyáztak a többiek. Sokáig csak néztem őket vágyakozva, majd rávettek, hogy én is próbáljam ki. Felcsatoltam hát a kölcsön kapott ormótlan nagy korcsolyát műanyag hócipőmre. De nem szálltam a jégen, mint ahogy vágytam volna, hanem inkább csak botorkáltam, majd amikor valaki bátorítólag meglökött, elterültem a jégen. Kicsúsztak alólam a lábaim, s én rémülettel vettem észre, hogy a drága hócipő talpa levált! De senki nem segíthetett rajtam.

Kétségbeesetten feküdtem ott, s szégyenem csak tovább fokozódott, amikor észrevettem, hogy a nagy ijedtségben elindult lefelé nadrágom szárán egy langyos, majd egyre hűlő patak, amit eltüntetni sem tudtam.

Szégyenfolt rajtam.

Meg kellett várnom, míg a többiek befejezik a hancúrozást, közben egyre jobban kihűlt, majd keményre fagyott sötétkék mackónadrágom.

Már majdnem sötét volt, mire a szomszéd gyerekek hazaértek velem. Én vacogva kuporogtam a szánkón, és nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb, elszenvedni a hideget, vagy majd szembenézni szüleim haragjával és szidásával? A tönkrement hócipő, a vizes nadrág, az engedetlenség, hogy megszöktem és sokáig odavoltam. Ez mind együtt beláthatatlan következményekkel jártak.

Szüleim aggódtak értem és dühösek voltak rám. Büntetésem többhetes szobafogság lett.

Megbetegedtem, a kaland számomra tüdőgyulladással zárult, így a büntetés végrehajtását gyógyulásom utánra kellett halasztani.

Sokáig az ablakból nézhettem csak a hópelyhek táncát, a hógolyózó és szánkózó gyerekeket. Lázasan, köhögve gubbasztottam a dunna alatt, s az sem vigasztalt különösebben, hogy ilyenkor mindenki türelmesebb, engedékenyebb volt velem. Míg osztálytársaim bebugyolálva baktattak az iskola felé reggelente, én a dunna alól az orromat sem dugtam ki.

Színezhettem kedvenc mesekönyveim fekete-fehér illusztrációit, szederbefőttet kaptam, melyet különben csak ünnepélyes alkalmakra tartogattak, és mézes hársfateát.

És Apu mesélt nekem! Ilyenkor nem bántak szűkösen a meseadaggal sem.

Apukám néha odaült mellém, és elénekelte azt a dalt, ami vigasz volt mindkettőnknek, de meg is könnyeztük. „Valaki vár, ha a hazamész. És átölel két puha kéz…”Az ő gyönyörű, bársonyos baritonján még sokkal szebben szólt, mint amikor a rádióban énekelte egy idegen bácsi.

Fájt a torkom. Mintha összefolytak volna a hideg, gyötrelmes telek, amikor saját köhögésemtől képtelen voltam aludni, és biztosan felébresztettem vele a többieket is. Ilyenkor a lázverte, köhögésmarta éjszakákon csak két segítőtársam volt: a Negro cukorka és kedvenc kanalas orvosságom. A Fagifort nem szerettem, borzadtam az ízétől is.

De az ERIGON sypszilonrup, ahogy betűztem áhítattal a dobozán, az finom is volt, és segített is.

Aztán meggyógyultam, és csatlakoztam a házunk előtt bandukoló gyerekekhez. Az élet ment tovább.

Szánkó

Az alsós iskola messze volt tőlünk, sokat kellett gyalogolni a falu hosszú főutcáján végig, majd a templom mellett balra, hogy aztán az a másik út majd belefusson az iskola utcájába. Egyedül mentem, nem volt, aki elkísérjen. Anyunak meg Nagymamának rengeteg dolga volt, ők nem jöhettek velem.

Apu azt a telet szanatóriumban töltötte, ahová csak leveleket lehetett neki írni, meglátogatni nem tudtuk, mert nagyon sokba került volna a vonatjegy. Rettenetesen hiányzott nekem!

Ha Anyu levelet írt neki, megengedte, hogy levele végére kis csillagokat rajzoljak, és melléjük írjam a frissen tanult betűvetés tudományát gyakorolva: csomagolt puszi, röviden csom. Pusz.

Nővéreim, az ikrek már a másik iskolába jártak, ahová a nagyok, ötödiktől nyolcadikig. Így aztán reggelenként egyedül ballagtam kis hátitáskámmal.

De a téli délutánok, amikor korán sötétedett, már nem voltak túl barátságosak! Ha a többiektől valamiért lemaradtam, és egyedül kellett hazamennem, bizony sokszor elfogott a félelem.

Így aztán érthető, hogy ünnepszámba ment, amikor Nagyapó elém jött a szánkóval. Zsebében forró, hajában sült krumplit hozott nekem, melyet kesztyűs kezembe szorítva dugtam a zsebembe.

– Gyí paci! – rikkantottam, és ő elindult hazafelé velem. Akkortájt már nyolcvanas éveiben járt, de szép szál, erős férfi lévén meg sem kottyant neki a szánkó, rajta velem, húzása. Csizmás lábai alatt csikorgott a hó, s mint a mesebeli paripa, csakhamar hazaröpített.

Alig vártam az estéket, amikor a finom meleg konyhán körülültük az asztalt, Nagymama mézes-mákos kukoricával kínált, és hozzá mese dukált, a szánról meg a farkasokról, melyet Jókai Mór írt meg regényben, hogy aztán a téli estéken Nagyapó nekünk felolvassa, elmesélje.

Nagyapó kilencvenkét évet élt. 1877-ben született, mint Ady Endre, nagy idők tanúja volt akaratlanul is.

Alighanem az ő halálával kezdődött az én felnőtté válásom, de az már egy másik történet.

Tejút

Az aprócska kislány kezében lóbálja a háromliteres bádog tejeskannát. Egyedül van a téli alkonyatban, a behavazott utca járdáján. Léptei koppannak, ahogy halad, itt-ott megcsúszik a jégbordákon. Nem szeret csúszkálni, a tél nem a kedvenc évszaka.

A sötétségből halvány fényköröket hasítanak csak ki az ötven méterenként elhelyezett villanyoszlopok tetején a lámpák.

Körtől körig fut, ott megáll, figyeli a hópelyhek kavargását a lámpa fénykörében.

Fél. Tudja, hogy néha ismeretlen, vad, kóbor kutyák jönnek utána, és ilyenkor senki nem jár az utcán, hogy megvédje őt. Mégis mennie kell: ez az ő feladata mindennap. Elmenni Sanyi bácsiékhoz a tejért. Teheneik vannak, mindennap frissen fejt tejet visz haza tőlük, amit Anya felforral, és csak azután szabad inni belőle.

Az ő gyerekmértékéhez képest messze van az a ház, ahonnan a tejet hordja. A Mátra aljában megbújó hosszú falu télen nagyon csendes.

Amikor Róza elindul otthonról, kilép a szép vaskapun. Ilyen kevés van a faluban, szereti is nagyon, és büszke rá. Kőkerítés, kőház, vaskapu – tudja, ezek nem mindennapos dolgok. Nagymamáék sokat mesélnek róla, meg a másik világról, amelyben a háború előtt éltek, a messzi Budapesten.

Elindul a főutcán, szemben a templom és a hegy a kőbányával, de most nem kell olyan messzire mennie, csak a Kápolna-sorig. Ott befordul, s végigmegy a kápolna mellett induló utcán, ami kifut a falu szélére, egyenesen a szántóföldekig. Az utolsó ház a Sanyi bácsiéké.

Tudja, hogy a távolban felsejlő szelídebb, lankásabb hegyek a Cserhát nevet viselik. Apu sokszor mesél neki a környezetükről, hegyekről, folyókról, madarakról és a csillagokról.

Már nagylány, ismeri a faluban az utcák nevét, ez itt a Kápolna sor, persze ez nem a valódi, hivatalos neve, de minek azt tudni, mikor senki sem használja?

Talán Lenin út? Ki van ugyan a táblára írva, hogy a leveleket oda címezzék, de mindenki tudja, hogy az Kápolna sor.

Nevét a Felszabadulás úton álló kis kápolnáról kapta, amelyben a lourdes-i szűzanya szobra áll az oltárnál. Az asszonyok, akik rendben tartják, mindig kerítenek virágot meg gyertyát.

Nagyon szép kis kápolna ám! A bejárati ajtó többnyire zárva van, de a nagy rézkilincs melletti két, tenyérnyi, színes üvegezett kisablakon, ha lábujjhegyre áll, be tud kukucskálni. És elrebegni a fohászt, hogy a szép, kék ruhás néni vigyázzon rá, védje meg őt a kóbor kutyáktól, míg végigmegy az ő utcáján oda, meg aztán vissza, amikor a karját a tejjel teli kanna már lehúzza.

1964 csikorgó hideg januárjában vagyunk. Róza már majdnem tízéves, számára az élet titkokkal és félelmekkel teli birodalom. Sokat van egyedül, magányában mesebeli lényekkel és történésekkel népesíti be képzelete az olyankor nagyon is sivár valóságot.

Ott áll a kicsi lány az egyik lámpa fénykörében, tán félúton a biztonságos meleg istálló, a tehenek jóságos, buta tekintete és a sajtárba csordogáló tejsugár és az otthona között, amikor meghallja a kutyaugatást.

Mögötte loholnak a kutyák.

Nincs menekvés, hiába kiabál, hogy segítsenek, senki nem jár az utcán, az emberek bezárkóztak a házaikba már régen. Pedig nincs még este, csak ilyenkor korán sötétedik.

A kanna üres, tudna éppenséggel futni vagy védekezni vele, de négy kutyával szemben esélye sincs. Ezt tudja, és a félelemtől amúgy is megdermed. Ahogy közelednek, úgy érzi, az egyre fokozódó félelem is bekeríti, nemcsak a körülötte szűkülő körben oldalgó, éhes állatok.

Ekkor megérzi, hogy mackónadrágjában elindul lefelé egy kis patak. Elönti őt a szégyen és a rettenet.

Elkeseredettségében már sír is, és közben beszél a kutyákhoz, hogy szánják meg őt!

De a kutyák éhesek, nem nagyon törődnek a síró kislány kérésével.

Akkor jön a mentőötlet: a sarokba szorított Róza felmászik a beton villanyoszlop fokain a biztonságot jelentő magasságba, egészen a harmadik betonvályúig, ahol már nem érhetik el hócipős lábát sem a lent csaholó, dühös kutyák.

Kétségbeesetten öleli az oszlop hideg oldalát, lábát megveti, ám közben a kannát elejti, s az csörrenve esik le a fagyott földre.

Hirtelen szétnéz, és észrevesz valami különöset: más innen a magasból a világ!

Látja a házak kéményéből felszálló füstöt, az udvarokon a farakásokat, a világosságot az ablakokban. És az embereket.

Lassan megnyugszik.

Lent a kutyák is abbahagyják körtáncukat, más préda után néznek.

Ekkor jön a megmentő: egy ember, aki észreveszi az oszlopon kucorgó gyereket.

Szólongatja, s kiderül, épp a Sanyi bácsiék szomszédja.

Róza lejön, nadrágján a már megfagyott szégyenfolttal. Kezében a behorpadt tejeskannával a felnőtt és a gyerek együtt mennek tovább.

Sanyi bácsi felesége éppen feji Violát, Róza kedvenc tehenét. Kicsit várnia kell, ami nincs ellenére. Ül a jó melegben, a barmok melegében, bögre tejet nyomtak a kezébe, és ő elmeséli kalandját a villanyoszloppal meg a kutyákkal.

Érzi, ez egy jó történet lesz, talán még nevetnek is rajta, amikor otthon elmeséli! És elmarad a szidás meg a számonkérés.

Nem sejti még, hogy épp 45 év telik majd el, mire egy fagyos téli reggelen egy másik hosszú utcán, kóbor kutyák látványa fogja előhívni az emlékképet a kutyákról, a tejútról és az ő csodálatos megmeneküléséről.

Az egykori gyermek mára különbékét kötött a kutyákkal is. Inkább szövetségesei, cinkosai lettek, mióta Róza rájött, hogy mennyi közös vonás van a kutya- és az emberlétben.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Piszoár

Keresztes Magdi története abból a korból, amikor nem olvashattunk az újságokban naponta feltalálásokról hírt vagy álhírt.


Ez már a harmadik! A férfiak nem látják be, ha tévednek, ha hibáznak. Ez a megállapítás egészen biztosan igaz, mert az én családomban az összes férfi ilyen – mind a kettő –, de barátnőimtől arról is értesültem, hogy ez más családoknál is így természetes. Ma mégis megtört a jég! Az uram telefonált „munkahelyéről”, elegáns, valódi lakásból, mely ezúttal nem csak díszlet.

– Drágám, igazad lett!

– Akkor sietek, mert vagy priznicre van szükséged, vagy már nem is biztos, hogy elbúcsúzhatunk – susogtam a kagylóba.

– Itt a forgatás helyszínén, a fürdőszobában PISZOÁR van! Azt is tudom, hol lehet olcsón megvenni.

A bejelentés örömmámorral töltött el, hiszen épp tegnap lettem ez ügyben ledorongolva. Remek! Hiszen ez már a harmadik bizonyíték arra, hogy nekem kéne a világot kitalálni! Illetve én már ki is találtam, csak a megvalósítási projektet kéne jobban nyomni. Szóval, ahogy mondtam az uramnak, felmutatott sárga, magas szárú gumikesztyűbe bújtatott ujjammal nyomatékosítva: „igenis, minden lakásban szükséges lenne, még a lakótelepiekben is e-le-ve beépíteni.” De menjünk csak sorjában:

Nem is tudom hány éve annak, de jócskán a bakelitlemezes korszakban, azt mondtam ifjú férjemnek:

– Igazán szükségtelen lemezjátszót vásárolnunk, mert az egy elavult kütyü! Nevetségesen primitív, ahogy egy kis vacak, vékony fémpiszka forog körbe-körbe egy kényes felületen! Hol a tűvel, hol a lemezzel van a baj. Meglásd, rövidesen ki fogják találni azt a korszerű szerkezetet, ami méltó lesz arra, hogy mi is megvásároljuk.

Ez lett aztán pár évvel később, na jó, jó pár évvel később, a cd, majd az mp3. Akkor persze kaptam hideget, meleget, a legfinomabb így hangzott:

– Drágám! Te ilyesmibe ne szólj bele, te ehhez nem értesz.

Aztán mikor az anyósék lakásából sajátba költözhettünk – na, ez sem volt semmi, de azt majd máskor –, azt mondtam neki:

– Sándorom, igazán szükségtelen gáztűzhelyt vásárolnod a konyhánkba, mert az olyan elavult szerkezet, ráadásul rendesen nem is tisztítható, ez meg egyáltalán nem mellékes egy háziasszony számára.

Beszéltem részletesen a sok-sok hátrányáról, és ugyancsak megígértem, hogy idővel ki fogják találni azt a korszerű, esztétikus és könnyen tisztítható változatot, amit én képzeltem magamnak, az undorító, koszos-mocskos készülék helyett. (Mint tudható, ez az állapot akár már az első főzés után létrejön egy vadonatúj gáztűzhely rózsái közt.)

S lett a kerámialapos tűzhely!

Ha ma éjjel hazajön az uram, én már ugyan szuszókálni fogok, de kiírtam neki egy cetlire:

Sándorom! Most már igazán szükségtelen minden további ellenállásod. Kérlek, tanuljunk a múltból! Kitaláltam a megengedően viselkedő, helyeslően bólogató, mindenben asszonykájának igazat adó férj prototípusát. Ezúttal Te légy az első, a modern, forradalmian új férjtípus!

Csók, a Te Drágád: Muci

piszoar_keresztes magdi
Fotó: Keresztes Magdi

Fotók: Keresztes Magdi

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Eleink a régi fényképeken

Börzsönyi Erika emlékeket idéz fel, történeteket kerít egy-egy régi fényképhez annak nézegetésekor. Az első kép Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, talán pontosan 100 éve…


Múltam nyomában

Mindig szerettem régi fényképeket nézegetni, elmerengni múltbeli – ismerős és ismeretlen – emberek képei felett, sorsokat képzelve az arcok mögé. Jelenetek, hajviseletek, szokások érhetők így tetten a közeli és távoli múltból. Családi képem nincs túl sok. Nehezen jutottam a fotók többségéhez, mert a családtól viszonylag messze éltem le életem nagy részét. Morzsánként kellett összegyűjtögetnem a kicsike gyűjteményt. Olyan is van, amit csak kölcsönkaptam, s majd archiválás után vissza kell adnom. Nekem nagyon fontosak ezek a képek. Java része saját készítésű, amatőr fotó. Rég megsárgult, kopott felvételek. Sokszor suta a beállítás, mereven, kamerára szegezett tekintettel állnak az ábrázolt emberek.

Szüleim, nagyszüleim ismerhetők fel a képeken, a későbbiekben már testvéreim és én magam is, gyermekként.

Legkedvesebb fotómat kemény kartonlapra készítették, valamikor a huszadik század elején.

Hátlapján felirat: Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, a Rákóczi út 16. szám alatt.

Évszám sajnos nincs rajta, csak kikövetkeztetni tudom keletkezési idejét. A szépen ívelt támlájú, műtermi székeken jobbról balra haladva ott ül egyenruhában anyai nagyapám, mellette nagyanyám. Mögöttük áll egy komoly nagyfiú és egy nagylány. Ő az egyetlen fiú, a sok megszületett gyermek között. Antal, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi fakultásán diplomázott 1926/27-ben (bejegyezve 066-os sorszámon). Nagymama karjával öleli magához az akkor legkisebb gyermekét, egy 4-5 éves forma kislányt: ő az édesanyám. Születési évéből következtetve a kép valamikor az első világháború éveiben készülhetett, talán 1916-ban vagy ’17-ben.

Majd négy évtizede őrzöm ezt a képet.

Nagyapa szép ember volt, a kép készültének idején harmincas éveinek végén járhatott. Nagymama apró, törékeny asszony, arcvonásain fáradtság tükröződik. A családi legendárium megőrizte a felnőttkort megérő és az elhalt gyermekek nevét. A képen nem látszik, de talán már szíve alatt hordta épp legkisebb lánygyermekét, aki évtizedekkel később az én keresztanyám lett. A gyerekek mind lányok voltak, kivéve azt az egy fiút, aki a képen is úgy áll a mama mellett, mint egy kis férfi, gondoskodó családfő. Szép, komoly gyerek.

Tudom, hogy a család a faluból Pestre ment, munkát, megélhetést keresni, és a két világháború között ott is éltek. Egy leánygimnáziumban volt nagyapa pedellus és mindenes, a mama pedig kisegítő. Takarított, cukorkát árult, mikor mit kellett.

Az utcát tudom, de a házszámot nem. Majd négy évtizede halogatom, hogy elmenjek megkeresni azt a valaha volt épületet, ahol nagyszüleim éltek, és ahol kisgyermek volt az anyám.

A képen laza testtartásban álló, jól megfésült, kiöltöztetett, kicsi lányt fürkészem. Apró kockás, csipkegalléros kis ruhája, a visszahajtott szárú, fehér zokni, kiscipője, keze, amivel a mama nyakát karolja át, régen eltűnt mindenestől a múlt ködében, a kép többi szereplőjével együtt. Ma már senki sem él közülük.

Nem kérdezhetem meg anyámtól azt, amit elmulasztottam megkérdezni, hogy milyen volt az életük akkor Pesten. Keresztény családként azon a környéken.

Anyám korcsolyázni is ott tanult meg a nagylányoktól. Mert a papa télen felöntötte sok-sok vödör vízzel az udvart, és a diáklányok ott siklottak a jégen hosszú szoknyáikban. A csöpp kislány meg figyelte őket, nagy áhítattal. Megelevenedik előttem a kép, amint a lányok kézen fogják a kölcsönkapott korcsolyájával ügyetlenül csetlő-botló gyereket. És hamarosan ő is ott siklik velük, írja a jégre a nyolcasokat meg forog! És boldog.

Talán soha többet nem volt rá módja, hogy korcsolyázzon. Abból a gimnáziumból kerültek aztán az észak-magyarországi faluba, ott nem ismert, különös hangzású szavak közé, amiket a család sajátjaként alkalmazott: córesz, tréfli, echte.

És ételek, mint a télen előszeretettel készített mákos kukorica mézzel, aminek az eredetét senki sem ismerte, de szerették, mert ritka finom csemege volt. Ahogy az évtizedek teltek, nagy halogatásomban már-már lemondtam a keresésről, szinte értelmetlennek tűnt elindulni, megnézni az épületet, mely, ki tudja, áll-e még, és ha igen, iskola van-e benne. Vajon mennyire változott meg?

Egy napon aztán, egy hosszú beszélgetés kapcsán, előkerült a fénykép és az emlékek. Beszélgetőtársam pillanatok alatt megtalálta elbeszélésem alapján az épületet, és kiderítette, hogy valóban iskola állt az adott helyen, sőt még ma is oktatási intézmény! És biztatott: keressem fel az igazgatót, bizonyára engedélyezni fogja, hogy megnézzem az épületet belülről. Hogy megálljak az udvaron, hátamat a falnak támasztva emlékezzek. Mit is várok? Megpillantani, megérezni valamit, ami a múltba visszavezet. Árnyakat látni, ha csak jelképesen is. Találkozni a múlttal a jelenben.

Még óvatos vagyok.

Hétfőn korán reggel, még a hőség beállta előtt, túl a vérvételen, elindulok, a Rózsák terétől, végig a Wesselényi utcán.

Magányos bolyongásaim hozadéka, hogy a városban már nem félek – mint kezdetben – az eltévedéstől. Némiképp kiismerem magamat az utcák hálózatában, ismerem a közlekedési eszközök járatainak egy részét, és hazatalálok többnyire mindenhonnan. Már nem érzem idegennek magam.

Nyitott szívvel indulok, engedem, hogy hasson rám a környezet minden szépsége és rútsága, ellentmondásossága. A hely szelleme.

Meglep, hogy a körutat elhagyva milyen gyorsan változik az utcák hangulata és vele az enyém is.

És egyszer csak ott állok az épület előtt, ahol több százszor elmehettem talán, úgy, hogy fogalmam sem volt róla, kislányként itt élt az anyám és a család. Wesselényi utca 44.

Ma is iskola. Tekintélyes, szép, régi épület.

Lépcsőjén a kontraszt kedvéért toprongyos hajléktalan alszik.

Körbejárom a házat, de még nem kérek bebocsátást.

Próbálom felfogni, megérteni, hogy milyennek láthatta a helyet az én kicsiny gyermek anyám.

Aki elmesélte nekem már anyaként, hogy a Margit-szigetre ők nem mehettek be, mert fizetni kellett volna érte. És az utcákat mindet a régi nevükön emlegette, élete végéig nem tanulta meg az új neveket. Neki a Majakovszkij Király volt és maradt, a Népköztársaság útja pedig Andrássy út. A Ferenciek tere sem lett Felszabadulás tér számára. Mennyit nevettünk rajta! Azt hittük, csupa butaságot mond. Mit sem tudtunk akkor az utcanevek változásáról.

Azt már nem érhette meg, amikor az utcák visszakapták régi nevüket. Még mindig a ház előtt állok, gondolataimból egy autó riasztójának hangja zökkent ki, hoz vissza a földre. Borzongató jó érzés fog el: mintha rokonlátogatóba jöttem volna. De most még nem megyek be.

Továbbindulok, a Károly körút felé.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Téli lagzi

“Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek.”

Nádudvari Anna gyerekkoráról, nagyanyjáról és a forradalmi időszakról mesél visszaemlékezésében.


Fel-felmászott a padlásra. Ott voltak a torták, melyeket már előre elhoztak ajándékba azok, akik hivatalosak voltak a lagziba. Akkoriban divat volt az égetett cukorból készült torta, mindenféle alakot formált a cukrász sötétbarnára égett, apróra vágott dióbéllel kevert cukorból: kakast, kisbáránykát, kastélyt…

Márti csak nézte a sok tortát, gyönyörködött. Enni majd csak az Ica lagzijában fognak belőle, ha meglesz. Az Ica a Fehér nagyapa legfiatalabb lánya…

Az úgy volt, hogy a nagyanya özvegyasszony volt. Sokáig. Márti igazi nagyapja, anyjának az apja balesetben halt meg a Gyöngyös melletti Farkasmályon, a kőbányában. És akkor az anyu még egészen kicsi volt, a nagyanya meg fiatalasszony volt, de nem vehette feleségül senki, mert legény nem vehetett el asszonyt, válni pedig nem szoktak.

S amikor Márti megszületett, a szülei nemsokára elmentek Pestre, ott dolgoztak, meg albérletben laktak, ők pedig a faluban maradtak kettesben a nagyanyával.

De jó volt!

Jártak mindenhová együtt. A határba, a szőlőbe, boltba, rokonokhoz, szomszédba, templomba, búcsúba.

Templomba Márti nagyon szeretett járni. Ott olyan szép volt! Minden. Legjobban mégis a templombelső mennyezetére festett képek tetszettek neki, négy nagy festmény, s mindegyik egy csodálatos jelenetet ábrázolt. Nagyanya elmagyarázta, melyik micsodát. Aztán már magától is tudta, s ahogy ültek a padban – mert neki nem kellett előreállni a padok elé, mint a többi gyereknek, ő maradhatott a nagyanya mellett –, tekergette hátra a nyakát, nézte a képeket. Az orrára biggyesztette a szemüvegét a nagyanyának. Ugyanis amikor neki nem kellett, csak letette maga elé a könyöklőre, ő meg felvette, azon kémlelt felfelé, hátha úgy jobban lát. De úgy nem látott semmit, mindegy, mégis szokása lett a játék a szemüveggel.

Akik észrevették, mit művel, mosolyogtak, s mikor már kisereglettek a templomból, egyre csak mosolyogtak rá, s mondták, hogy milyen aranyos kislány.

A nagyanya büszke volt rá.

Nem is akarta visszaadni a szülőknek.

Mikor hatéves lett, s tudták, hogy ősztől iskolába kell majd járnia, a szülei elhatározták, most már elviszik, Pesten íratják iskolába. Éppen akkor özvegyült meg a Fehér nagyapa, és el akarta venni – aztán el is vette – a nagyanyát feleségül, de a nagyanya mondta, ha az unokáját otthagyják örökre nála, nem megy férjhez. Nem hagyták nála örökre – mit tehetett? Férjhez ment.

Márti pedig Pestre került, s hamarosan megtudhatta, nem is csak az a neve, hogy Márti – Mártika –, hanem van egy hivatalos neve: Nádudvari Anna. S retteghetett volna az iskolától, mert a szomszéd nénik azt mondták: olyan csendes ez a kislány, majd biztosan meg fog bukni – de az apja csak azt felelte: ha megbukik, még egyszer járja. Így hát nem rettegett.

Kiderült, nem is lett volna rá oka, mert nem hogy nem bukott meg, hanem nagyon is jó tanuló lett. Különösen olvasni szeretett. Második osztályos korában több tanító néni is érte jött, vitték magukkal, fel az ötödik osztályosokhoz az emeletre – mert azok a nagylányok már az emeleten voltak –, kiállították a dobogóra, hogy olvasson, mutassa meg az ötödikeseknek, hogyan kell szépen olvasni.

Nem haragudtak meg érte rá, inkább elismeréssel szóltak hozzá az órák után, akiknek példát kellett mutatnia, és nevettek: tanítsd meg az Évát is olvasni! Ez az Éva a házukban lakott, és ötödikbe járt.

Majd Márti is ötödikes lett. S egy reggel, októberben, ment el az apja, illetve csak ment volna, mert megállították az utcán, hogy: hová, hová? Megy dolgozni, felelte. Most nem kell dolgozni, mert forradalom van. Hát, ha forradalom van, forradalom van. Visszafordult.

Kuksoltak otthon, iskola se volt, semmi. Éjszakára lehúzódtak az alagsori lakásokba – négy alagsori lakás volt a házban, ott, ha kinéztek az ablakon, csak a járókelők lábát látták – a szomszédokhoz. Feküdtek sorban egymás mellett a földön. Márti örült, mert nekik a legjobb barátnőjééknél jutott hely, most éjjel-nappal együtt lehettek Edittel, aki egyidős volt vele, de sajnos nem ugyanabba az osztályba osztották be őket az iskolában, ő ás volt, Edit bés.

Nem ok nélkül bújtak el, mert bárhová odalőhettek, az öccse, aki még nagyon kicsi volt, óvodás, egyszer a kapuban nézelődött, arra szaladt egy ember puskával, ráfogta a puskát, a Bognár bácsi rántotta be a kapuból, nehogy lelőjék a kisgyereket.

A férfiaknak mégis muszáj volt kimerészkedni, ennivalót hozni. Arról beszéltek az egyik élelmiszerszerző útjukról hazatérve, hogy lábuknál fogva felakasztott emberek lógnak a fákon. Suttogtak, halkan, hogy a gyerekek ne hallják, de persze mindent hallottak.

Hirtelen-váratlan, mint maga a csoda, megjelent Gyuri bátyó, Márti nagybátyja, az apja egyik öccse. Teherautósofőr volt, és azt mondta, elviszi a gyerekeket falura. Úgy is lett. Leértek szerencsésen – bár az öcsit egyszer ottfelejtették, ahol megálltak, de aztán visszafordultak érte, és megtalálták – az apjuk falujába. A Gyuri bátyó megverte az ottani nagyszülők ajtaját, a nagyapa kikiabált: ki az? Én vagyok az, Gyuri! – szólt a válasz.

Na, lett öröm!

Mártit hamarosan az anyai nagyanyjához juttatták el: ő ott szokott lenni. S a Fehér nagyapának, aki a nagyanya férje lett, neki meg nagyapja, volt három lánya. A legidősebb, a Maris, már férjnél volt, mikor az apja megnősült. Kettőt vitt nagyapa az új házasságába, a két kisebbet, a Bözsit meg az Icát. A Bözsit már nem lehetett Bözsinek szólítani, megmondta: nem Bözsi, hanem Erzsi. De meg is érdemelte, hogy ne Bözsinek, hanem Erzsinek szólítsák, mert nagyon ügyes volt. Tudott mindenféle süteményeket sütni. S még szaloncukrot is főzött. Forralt édes, ízesített masszát, kiöntötte, kinyújtotta laposra, s mikor meghűlt, kis kockákra vágta. Becsomagolták bolti papírba, s tessék, kész lett a szaloncukor!

Az Erzsi különleges volt. Az a szokás dívott: mire a lány férjhez menendő lett, megvették neki a szobabútort. Erzsi kikövetelte, hogy neki ne vegyenek szobabútort, taníttassák helyette. Be is került a tanítóképzőbe, Egerbe. Erzsi tudta, mit csinál.

Hanem Ica! Ica szerelmes volt. Járt az állami gazdaságba dolgozni – mint Erzsi is a szünideiben –, és mindig szerelmes volt. A Kiss Feri lett a vőlegénye végül. És a Kiss Ferit elvitték sorkatonának. Mikor kitört a forradalom, ő a sorkatonaságát töltötte. Semmi hír nem jött felőle. Az Ica leborult a sparhelten körbefutó rácsra, úgy zokogott, hogy jaj, a Feri, a Ferit agyonlövik, talán már agyon is lőtték! Mert semmi jelet nem adott magáról.

Egyszer csak beállított. Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek. Őket már, az Icát meg a Ferit, semmi sem választja el egymástól.

Pedig még csak nem is egy faluba valósiak voltak. Nem is csak a szomszéd faluig kellett eljutnia a lakodalmas menetnek. Hanem a harmadik faluig.

Mert azt úgy kellett: ahol a lány lakik, ott tartják meg az esküvőt. Először kikérik a háztól, majd irány a helybeli templom meg a helybeli tanácsház. Egy kis ebédet fogyasztanak el még a lányos háznál azt követően, hogy kimondták két helyen is a holtomiglan-holtodiglant, s aztán vigye el, vigye magához az újdonsült férje. Az ő házuknál mulasson a násznép reggelig.

Hát egy kicsit megszeppent násznép vonult a lovaskocsikon a harmadik faluig. Jaj, Istenem, nem lőnek-e ránk innen, vagy onnan, vagy amonnan?

De már baj nélkül megérkezve, megnyugodhattak. Mikor leültek a vacsorához, s aztán már a többedik fogást, a töltött káposztát hozták, vígan zenghetett a nóta:

Káposzta, káposzta, téli, nyári káposzta,

Édesanyám háza nálam nélkül de árva…!

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Hajszínező angyalok

Kiss Erika egy kisiskoláskori naplórészletével örvendeztet meg minket. Köszönjük!


Naplóbejegyzés 1984-ből:

„Buta fiú ez a Kovács Jani. Ma is csúfolt, meg minden nap is csúfol, hogy csíkos a hajam. Mami megvigasztalt, hogy a fiúk már csak ilyenek, de én azért sírtam, meg azóta is minden nap sírok, amikor iskolába kell menni. Ha legalább kergetne az udvaron, az jobb lenne, mert úgyis gyorsabban futok nála. De nem, ő nem kerget, csak kiabálja, hogy csíkos hajú. Nem tudom miért nem egyszínű barna a hajam, mint a legtöbb lánynak.

Mami szerint szép szőke, és azt mondta, hogy örüljek, hogy fehér-aranyszínű sávok vannak benne, mert ezeket bizony angyalok festették oda.”

Mára megbarátkoztam azzal, hogy világos tincsek vegyülnek fürtjeimbe. Ám azóta is, minden fodrászkodásnál eszembe jutnak Mamikám gondolatai: angyalok színezték a hajamat.

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Hősök emlékén fény fakad

Gősi Vali szomorú megemlékezését bocsátotta rendelkezésünkre fiáról, aki egy fuldokló segítségére sietett, s közben életét vesztette.


Ünnepek idején más az emlékezés…

… mélyebbről tör fel a szomorúság, újra és újra felszakítva az évek során lassan, észrevétlenül behegedő, ám örök nyomot hagyó sebeket. A hétköznapok pergő eseményei valamennyire elterelik a gondolatokat a mérhetetlen hiányról, eltávozott szeretteink nyomában maradó, tátongó, jeges űrről, valamivel könnyebben úrrá lehetünk a szomorúságon, ám az emlékezéshangulatú, krizantém- és gyertyaillatú napok, meghitt családi ünnepek óhatatlanul idézik immár fájó emlékké vált szeretteinket.

Sok évvel ezelőtti beszélgetés emlékfoszlányai éledtek ismét – immár örökké fájdalmas valósággá – számomra is az elmúlt napokban.

2000. július 27-e, amely a két nap múlva örökre eltávozott fiammal való utolsó telefonbeszélgetés feledhetetlenül kedves, de már soha meg nem valósuló ígérete: „hamarosan találkozunk, és rengeteget mesélek”, és a két nap múlva, július 29-én érkező, vészjósló telefonüzenet: „Zoli elmerült a tengerben, és eltűnt” – mondatok megrendítő emléke. Azután a még megrendítőbb utazás: lányom és férjem indulása – most egyetlen, közös hátizsákkal, néhány konzervvel – másnap hajnalban, valami mondhatatlan szomorúsággal – nélkülem, mert csak két hely volt aznap a hajnali repülőn – és nagyon halvány reménnyel: hátha sikerül Zolit élve megtalálni. Aztán a telefonok, a kétségbeesett reménykedés a végtelen időben – ami azóta, immár tizenhat éve alig mozdul – remény és reménytelenség váltakozása:

– Feladom – hívott a férjem, két nappal a baleset után… – Nem találják… Elfogyott az erőm.

A néma csend a vonal innenső, és ezután már a másik végén is. Aztán hamarosan az újabb telefon:

– Megtalálták. Hazaviszem, ahogy ígértem… Hazaviszem a fiunkat… de sajnos, koporsóban… – suttogta alig hallhatóan a férjem.

– Hol van most?

– Itt fekszik a parton… Holtan.

– Mondj el mindent, kérlek: mit érzel, mit gondolsz, mit mondasz most neki?

– Csak csendben simogatom, és már többször elmondtam neki: hazaviszlek, kisfiam…

– Biztosan meghalt…?

– Igen, meghalt.

Aztán egy óra múlva újabb jeges fájdalom a telefonüzenetre:

– Hol vagytok most?

– A korfui kórházban. Mentő hozta ide Zolit. Muszáj megvizsgálni, hogy kiderüljön a halál pontos oka.

– Biztosan meghalt…? – zokogtam még mindig kétségbeesett reménykedéssel.

– Biztosan. Most itt újra elbúcsúzhatunk tőle. Egy hófehér asztalon fekszik. Mintha aludna. Olyan meglepett az arca… Barna a bőre, semmi változás a testén… – látszanak a kisportolt izmai… – így az édesapa, a férjem halkan sírva…

– Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem… – suttogom, miközben úgy érzem, megszakadt a szívem. Orsi jól van? Elbúcsúzott a testvérétől?

– Igen, még a parton. A kezét simogatta, ahogy térdelt mellette, és halkan beszélt hozzá.

– Istenem… Mennyire szerették egymást… – zokogom hangosan.

– Mindig szeretni fogják egymást – jött a halk válasz. – … de most, ahogy itt simogatom… a fehér lepedőn… a feje alatt… és a fülénél … vértócsa…! Eddig miért nem vérzett?

Talán a sós víz miatt…? Két napig volt a tengerben… Telefoncsörgés szakítja félbe beszélgetésünket.

– El kell búcsúznunk. Nem lehet hamvasztani, ebben az országban nem hamvasztanak. Hazaviszem… A testét hazaviszem… Ám ahhoz, hogy ezt holnapután megtehessük… kiveszik a belső szerveket… de legalább nem szenvedett: koponyaalapi törés a halál oka – ez azonnali halált jelent… egy pillanat műve volt…

Ne sírjunk… Nagyon emberien bánnak vele… Itt vagyok. Vigyázok rá… Hazaviszem, ahogy ígértem…

Örökké szeretünk… kisfiam…

Néhány nappal később újságcikk a megyei napilap címoldalán: „Életet mentett – és belehalt.”

„A huszonhat éves, győri Gősi Zoltán emberfeletti küzdelemben mentett ki egy felelőtlen fürdőzőt a jón sziget híres Canal d’Amour oldalán. A fuldokló segítségére siető másik embernek szintén sikerült időben kimenekülnie, ám Zolit elragadta a tenger.

Így kezdődött, és tart ma, tizenhat évvel később is valami különös, fájdalmas csoda: írni kezdtem, előbb esengő leveleket – hozzá – ma már verseket is, és könnyebbé válik a lelkem, ha arra gondolok, hátha elérnek Zolihoz a sorok, hátha meghallja lelkem üzenetét…

Menekültek a „Halottnak hitt szavak”, először hozzá, azután másokhoz – mindenkihez, aki képes volt leülni mellém és családom mellé a gyászolók padjára:

Halottnak hitt szavak

Ahogy a hínár alatt
makacs kagylóban
megbújó
félénk gyöngyszemek
titkát sem tudja más,
csak a tengerek,
úgy rejti bánatom
lelkem tengermélye,
mely minden kínt
hosszan eltemet.

S a fájó,
bús titokban fogant
néma gondolat,
mielőtt végsőt hördül,
halálos kín alatt,
még megszüli kárhozott,
véres magzatát,
nem bánva már,
hogy nem érti őt
a gúnyos, rút világ.

Utolsó sóhaja alatt
zihálva megszületnek
a halottnak hitt szavak,
s féltett titkomról
feloldozást remélve,
esengve vallanak,
ahogy lassan, ernyedten
a szürke, gyűrött
papírlapra hullanak,
s bennük új életre kél
a tűnő gondolat.

Fényt csókolsz rám

Ha elvágyódom,
s nyomomban halál oson,
szivárvány-mosoly,
napsugár, nyár bókol: várj!
Lehajolsz, fényt csókolsz rám.

Hiszem, hogy Zoli örökkön világító fénye az, amely képes volt átmelegíteni újra és újra megfagyott lelkemet, ő segít, hogy őrizhetem soha el nem múló, sőt, egyre erősödő szeretettel fájdalmasan szép emlékét, szellemi hagyatékát, életének, sorsának, tettének üzenetét: a szeretet halhatatlan.

De hol vannak az angyalok?

Néha elhozza őt a fény; áll az idő mozdulatlan, a világ leírhatatlan szépségű, fényár közelít a Kapun túlról a színek csodálatos kavalkádja, ez semmihez sem fogható létállapot gyönyörű és békés, maradni akarok benne.

Földi mértékben semmi nem mérhető ebben a különös időtlenségben, ismerős fénylény közelít, megszólítom, maradjon, ő az… a szeretet, kegyelmi állapot ez, hálás vagyok érte, lassan a földi világra eszmélek újra, könnyű vagyok és boldog.

Árad a könny az arcomon, árad a szívemben, az érzés körbefon, valami hófehér ragyogás, amely csak a kiváltságosoknak a kiváltságosoktól érkezhet így, ilyen éteri szépen, talán képes vagyok átsugározni abba a távoli dimenzióba fényemet én is.

Mert szeretem holtában is, és tudom, ő is örökké viszontszeret, bár nem találom, nem tudom, hol jár, és folyton kérdezem: hol vannak az angyalok?

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Tizenkét hónap (részlet)

Jacsó Pál kénytelen-kelletlen letöltötte kötelező katonaéveit, de legalább történt vele egy-két maradandó élmény.


1.

1983 júniusát írtuk. A század kissé elnyúlva menetelt a forró, nyári napsütésben, a kanyargósra aszfaltozott erdei úton, ahová szinte merőlegesen sütött a nap. Ezek is azok közé a fájdalmasan értelmetlen, vánszorgó órák közé tartoztak, amikor sokadszorra is megerősödött bennünk, hogy ez az egész – úgy ahogy van – reménytelenül értelmetlen. Már alig két hónap, és leszerelünk, de ép ésszel még mindig felfoghatatlan, mit is keresünk itt. Elvileg ugye, a mellettem unottan gyalogló srácokkal együtt, mi lennénk a jövő értelmisége, s ha minden jól alakul, egyszer bírók, ügyvédek, mérnökök, festőművészek vagy épp színészek lesznek azokból, akiknek a menetoszlop végén kutyagolva, csak a hátát látom magam előtt. Abnormális egy rendszer az, amely értelmiségének utánpótlását képes akár nihilbe is taszítani.

Bár bevallom, az utóbbi tíz hónapban rengeteget tanultam az emberi viselkedés motivációs hátteréről, egy kezdetben idegen és barátságtalan környezetben való életben maradás technikáiból. Pedig A Legyek Urát vagy az Iskola a határonít még nem is olvastam. Az őrtoronyban akkoriban épp Bulgakovval meg Kafkával ismerkedtem. Nietzschét vagy Senecát csak azért vettem a kezembe, mert már ettől is okosabbnak éreztem magam, de bevallom, velük néhány oldalnál tovább, a mai napig nem jutottam.

A négyes őrtorony farostlemez oldalába több Nietzschétől származó idézetet is belekarcolt valaki, ami engem mély tisztelettel töltött el az előttem ott járt ismeretlen sorstársam felé. Az olvasnivalót általában éjszaka vittük ki a zubbony alatt, nappal meg a farostlemez borítás mögé rejtettük, visszanyomkodva a kilazult szögeket. A ügyeletes tisztek nyilván tudtak ezekről az egyébként fegyelemsértő szokásokról, de az őrtornyokba nagyon ritkán jöttek fel, velem legalábbis csak egyszer fordult elő, pedig egy év alatt jóval több, mint ötvenszer voltam őrszolgálatban, javarészt „jól megszolgált hétvégi pihenésként”.

A kiképzés alatt valamivel gyorsabban telt az idő. Most kényelmes tempóban haladva, tudtam a tájra is figyelni, miközben utazósebességet felvéve vonultunk a kiképzőbázis felé. Egy negyedórával ezelőtt a „Repülő balról!” vagy éppen az „Atomvillanás jobbról!” parancsszavakra kelletlenül végeztük el a többé-kevésbé begyakorolt és berögzült mozdulatsorokat, amelyeknek egyébként semmi értelmét nem láttuk, hiszen mit is tehetnénk géppisztolyokkal vagy géppuskával egy repülőgép ellen, nem is beszélve a látótávolságban észlelt atomrobbanásról. Tiszta őrület. Ezt még azok sem vehették komolyan, akik a kiképzést vezényelték, vagy a kiképzési szakkönyveket írták. Talán az egyetlen ember a földön, aki mindezt komolyan vette, az Tálasi törzsőrmester volt, akit egy évig a mi boldogításunkra rendelt ki a sors, s aki kipirult arcán fanyarkás, lenéző mosollyal és csillogóan vizslató malacszemeivel láthatóan élvezte a kiadott parancsok utáni fanyalgásunkat, tudván, hogy azokkal csak újabb és újabb bosszúságot okoz nekünk.

Tálasi főtörzs kortalan volt és amorf. Amikor pár napja a század, a nyári melegben is majdhogynem teljes menetfelszerelésben megrohamozta Rezi várát, ő kis térképtáskájával az oldalán gyöngyöző homlokkal, bár látszólag könnyedén és nagyokat lépdelve követett bennünket a csúcsig, azonban felérve szánalmasabb látványt nyújtott, mint a legrosszabb edzettségi állapotban lévő puhány a században. A civil életben figyelemre sem méltattuk volna, de itt korlátlan hatalma volt felettünk. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy nem volt sem rosszindulatú, sem durva. Talán még lelke is volt, legalábbis a maga bumfordi módján, amit néhányszor sikerült is tetten érnem. Egyszerűen ő maga volt a kiképzési kézikönyv meg a szolgálati szabályzat egyszemélyben. Azzal aludt, azzal kelt. Még a hivatásos állomány sem kedvelte emiatt, ám ő ezzel látszólag mit sem törődött.

De a rendszer nem lehetett büszke a század többi tisztjére és tiszthelyettesére sem. Törpe, vagy épp görbe hátú, már fiatalon megsavanyodott életű alkoholisták, tehetetlenségüket keménységgel palástoló hatalommániások voltak, többnyire az élet vakvágányára tolva. Mi legalább hamarosan magunk mögött hagyhatjuk ezt a 12 hónapig tartó kínlódást. De ők?

2.

Az úgynevezett hivatásos állomány, szinte semmilyen tekintéllyel nem rendelkezett előttünk, csak a felettünk lévő hatalmuk miatt volt bennünk közönnyel és rossz érzésekkel vegyes távolságtartó óvatosság. A hadsereg szellemi és jellemtörpék gyűjtőhelye volt, pontos lenyomata egy valójában életképtelen, mégis sok érdekember által életben tartott és működtetett rendszernek, aminek hatásai még manapság is érezhetők.

A táj és a ránk váró feladat sem volt ismeretlen, így ezt a napot is ugyanolyan belenyugvó megadással próbáltuk túlélni, mint a teljes, hegyi kiképzésnek nevezett időszakot, ami azonban még a század legügyesebb tagjait sem készítette fel annyira, hogy éles helyzetben esélyünk legyen az olasz vagy épp osztrák Alpok hegyivadász csapataival szemben, akiket háborús konfliktus esetén, elvileg pár nap alatt lerohantunk és megsemmisítettünk volna. Valójában a napi túlélés volt a célunk. A vietnámi függőhidat vagy a drótkötélpályát többé-kevésbé még élveztük is, a közvetlenül egy hegyi forrásból folyó, négy fok körüli fürdővizet már kevésbé, és nem is élt mindenki ezzel a lehetőséggel, bár ez sok változást Nagyatádhoz képest nem jelentett, mert ott is csak hetente egyszer volt meleg víz, a többi napon hideg vízben zuhanyoztunk, még a téli mínuszokban is. Bár erre rajtam kívül, csak keveseknek volt igénye, így esténként a 30 ágyas körletben olykor nehéz illatok keringtek. Szerencse, hogy borotválkoznom még nem kellett naponta, mert az hideg vízzel kínszenvedéssel felérő procedúra volt.

A gyakorlópálya egyébként úgy nézett ki, mint manapság egy erdei kalandpark, csak kicsit komolyabb feladatokkal, és nemigen volt lehetőségünk nevetgélni meg szelfiket készíteni sem. A két domboldal között 30 méter magasságban kifeszített drótkötélpályán átjutni már keményebb feladat volt, bár olyan gyorsan átértünk rajta, hogy felocsúdni sem volt időnk, nemhogy nézelődni.

Jól emlékszem, hogy a kötélpályán csak két tiszt mert átjönni az egész zászlóaljból. Egy tanárképzőt végzett „rigó” tiszthelyettes, akiről legkevésbé gondoltam volna, meg az ezredparancsnok, aki egy érzéketlen tuskó volt, de azt legalább következetesen művelte, s akiből régi vágású katonaként még nem veszett ki a személyes példamutatás igénye.

Miután mindkettőjüket mi fogtuk meg a lassító csigákkal, láthattam az arcukat és gesztusaikat miközben nagy sebességgel, surrogva közeledtek a kifeszített kötélpálya végéhez, amit előzetesen leteszteltünk. A kötelet is meg a kifogó csapatot is, miután legelőször egy hatalmas MAN teherautó pótkereket küldtek át rajta a túloldalról. Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor az egyre hangosabb surrogással közeledő, majd becsapódó hatalmas pótkerék, majdnem egymásnak rántott minket. Persze az ezredesnek volt fékezőcsigája is, míg az egyszerű bakáknak ilyen nem jutott, nehogy valamelyikük az ijedtségtől lefékezve lendületét, idő előtt megálljon valahol a drótkötélpálya közepén.

Miközben az ezredest kioldottuk kényelmetlen beülőjéből, odaért zászlóaljparancsnokunk is, akinek szőrős kézfejénél és orránál csak a mosdatlan szája volt nagyobb. Épp annyira néztünk át rajta, mint ő mirajtunk, bár az ebből eredő következmények nem voltak éppen kiegyenlítettnek mondhatók. Bátorsága viszont neki is annyi volt, mint a legtöbb tisztnek. Semmi. Az ezredparancsnok gúnyosan utasította, menjen csak vissza a túloldalra, és ő is a kötélpályán jöjjön át, amit újfent sikerült valahogy elbliccelnie, tovább rombolva előttünk az egyébként is rég eljátszott tekintélyét.

A katonaságnál szembesültem életemben először az általam addig nem tapasztalt kontraszelekció törvényszerűségeivel. Majdhogynem az összes tiszt és tiszthelyettes, testi vagy éppen jellembeli hiányosságai miatt – kevés kivételtől eltekintve – alkalmatlan volt vezetőnek. Ők maguk és azok is, akikkel körülvették magukat, kiváltságosok és csókosok, kivételezettek csak egy ilyen közegben lehettek, és utólag visszatekintve, szánalmasak voltak.

3.

Pedig nekünk csak annyi bűnünk volt csupán, hogy felvettek minket az ország valamelyik egyetemére: történetesen a jogi karra, netán bánya- vagy gépészmérnöknek, de voltak közöttünk majdani képző- és iparművészek meg leendő színészek is. S ez a tény már önmagában kiváltotta a tisztek meg a sorállomány többi részének spontán utálatát.

De térjünk vissza a sorba. Sértetlenül megúszva a „repülőtámadást”, majd kikászálódva az út menti bokrok közül, s valami fatális vakszerencse okán az atomvillanást is (sokadszor) túlélve, valamelyik humoránál lévő 2. szakaszbeli ökör, eleresztett egy epés megjegyzést, ami a mindenütt jelen lévő Tálasi főtörzs füléig is eljutott.

Nem is kellett több egy jó kis izzadáshoz. Kedvenc főtörzsünk kiadta a parancsot, s már kezdhettünk is beöltözködni az émelyítő szagú, hintőporral síkosított vegyvédelmi felszerelésbe, amiből csak néhányunknak jutott méretére való, hiánytalan és viszonylag komfortos darab, többségünk szedett-vetett, gyűrött, itt-ott már szakadozó, mérethibás öltözetbe kényszerült nagy küzdelem árán belebújni a kiszabott normaidőn belül, kapkodva kötözve és patentolva egymáshoz, ahol épp volt mit. A legkörülményesebb rész a surranóra való felhúzása volt. Nem is igazán szoktunk ebben a ruházatban pár 10 méternél többet gyalogolni, mert egyszerűen nem arra találták ki.

Ám „szeretett” főtörzsünk kiadta a mindenki által utált „Gázkészültség! Gáz!” parancsot is, mi pedig kényszeredetten nyúltunk az oldalunkon lifegő szimatszatyrokhoz. Vegyvédelmi felszerelésünk mérethibássága kiterjedt a gázálarcokra is. Amikor bevonuláskor felszerelésünket megkaptuk, többségünknek vagy nagyobb jutott, vagy épp szorított valahol. Volt, akinek a szűrőbetétjéből szivárgott a fekete szénpor, szinte lehetetlenné téve a kilátást. Még szerencse, hogy éles helyzetet szimuláló gyakorlaton csak egyszer használtuk.

Gázálarcban teljesen mássá vált a világ: beszűkült a látótér, az ember nehezebben vette a levegőt, bepárásodott a szemnyílás üvege, szorította az ember torkát meg az állát, felerősítette saját lélegzetünk hangját, míg a külvilág zajai alig hallhatóvá váltak. Egyszóval nem volt valami nagy élmény. Általában ez a procedúra nem is tartott tovább egy-két percnél, mert Tálasi is tisztában volt vele, nem igazán lehet tovább bírni, így miután néhány perce már mindenki egyenletesen vette a levegőt, vártuk az ilyenkor szokásos vezényszót, hogy végre levehessük kényelmetlen maszkjainkat.

De az előbbi renitens továbbra sem tett lakatot az egójára, s még a gázálarcból is kihalhatóan minősítette Tálasi szellemi képességeit, miután azonban személye a körülményekből adódóan homályban maradt, Tálasi vöröslő fejjel palástolva személyes sértettségét, más lehetőséget nem látva, kollektív fegyelmezési szándékkal elindította a menetet, mi pedig mint egy szedett-vetett népség csoszogtunk tovább, szakadt vegyvédelmi papucsokban, köpenyekben és gázálarcban izzadva a tűző napon. Nem tudom, oktattak-e a tiszthelyettesképzőn pszichológiát, velünk szemben mindenesetre csődöt mondott főtörzsünk ebbéli tudománya, annak ellenére, hogy hatékonyan próbálta megbontani dacos egységünket. Velünk szemben nem igazán működött a kollektív büntetés éket verő szándéka, miután az összetartók aránya többségben volt az önmagukat könnyen megadókkal, meg néhány kollaboráns seggnyalóval szemben, akik a kiképzési idő egy részét a zászlóaljirodában, a raktárban vagy épp a kantinban töltötték.

És akkor olyasvalami történt, amire titkon máig büszke vagyok, hogy részese lehettem: valamelyik meggondolatlan őrült azzal fejezte ki Tálasival szembeni egyébként kétségtelenül meglévő, ám az adott szituációban értelmetlenül hangsúlyozott felsőbbrendűségét, hogy belekezdett egy LGT nótába, amelyet – kinek mennyire tellett a merszéből és a tüdejéből –, egyre többen követtünk, végül az egész század – alig kilátva a bepárásodott üvegű gázmaszkokból –, artikulálatlanul énekelve csoszogott a forró aszfalton, miközben mindazok, akiket tavaly nyáron nem vettek fel egyetlen felsőoktatási intézménybe sem, tőlünk néhány kilométerre, a Balaton partján, sörrel a kezükben fűzték a csajokat a déli napsütésben…