Bende Liza gyermekkori emlékei azokról a 60 évvel ezelőtti napokról. Bár utána nem volt szabad a forradalomról beszélni, a drámai események még a gyerekekbe is beleivódtak.
A plasztilinnal hétévesen találkoztam először.
– Holnapra mindenki hozzon egy doboz plasztilint! – szólt osztálya felé fordulva a tanító néni. Én még csak próbálgattam a számomra értelmetlen főnevet, amikor Magdus, egy kotnyeles kislány már felnyújtotta a kezét.
– De mi az a plasztilin, tanító néni, kérem?
– Olyan, mint az agyag, gyúrni lehet. A vöröses, agyagos talajt mindannyian ismerjük.
Jól tudtam én is, hogy miről van szó. Láttam asszonyokat, agyagot döngölni a parasztházakban.
– A plasztilin mesterséges anyag, méghozzá színes.
– Színes? – Jelentkezés, felszólítás nélkül szökött ki belőlem a csodálkozás. Azt kérdeztem, az almám piros lesz-e, ha plasztilinból gyúrom, és a szára barna? Tudok-e zöld almalevelet formázni plasztilinból? Rózsi néni türelmesen válaszolt a kérdéseimre.
– Sajnos csak a pusztai vegyesboltban lehet kapni. Kérjétek meg a szüleiteket! Vegyenek egy-egy dobozzal nektek, hogy a holnapi rajzórán dolgozhassunk vele!
Fontolóra vettem, hogy az én sokat dolgozó anyám, apám biciklivel sem érne oda munka után. Észrevettem, hogy rövidebbek már a nappalok, október vége felé jártunk. A vegyesbolt sötétedés előtt biztosan bezár. Mit tehetnék?
Kiterítettem a Hétszínvirág című mesekönyv nagy alakú, színes lapjait az ebédlőasztalra. Izgatottan képzeltem el, milyen lehetne a plasztilin hétszínvirágom. „Szívem szirma szeretlek, szállj nyugatról keletnek! Szállj el, szállj el százfelé… s legyen úgy, mint akarom…” Megnevezzük a kívánságot, és az máris teljesül. Persze, csak a Katajev mesében, nem a valóságban. Már iskolás voltam, ezért pontosan tudtam, hogy a hétszínvirág csodatévő ereje csak a mesében érvényes. Láttam a gomolygó felhőket, mégis elindultam egyedül. A legutóbbi viharban mamit akartam megmenteni, amikor a tudta nélkül eléje szaladtam. A szél mindjárt kifordította az esernyőt a kezemből. Még nem dobtuk ki, de csüggedt, törött szárnyakkal feküdt az előszoba sarkában. Nem volt másik. A Rinya-patak hídjáig jutottam el, lemásztam egészen az átlátszó víz színéig. Szedtem pár nádszálat ott, ahol a szitakötők aranyló szárnyakkal sűrűn repdestek. Eszembe jutott, hogy a plasztilinért fizetni kell. A boltokban mindig fizetni szoktak. Nekem nem volt pénzem. Fűszállal összekötöztem a nádat. Előtte jól körbetekertem. Hallottam a motor hangját. Felmásztam a köves útra, és már megpillantottam egy motorost a jegenyefák között. Mielőtt még felismerhettem volna, hirtelen fékezett, és megállt előttem.
– Hová-hová, Eliza, egyedül? Levette a motoros szemüvegét, és láttam, hogy a boltos az. Már hazafelé tartott a motorral a faluba, pedig még nem volt este.
– A bogáti boltba megyek, mert plasztilint szeretnék hazavinni. Rajzórára kell és nagyon fontos, Sasvári Rózsi néni mondta.
– A pusztai bolt messzire van. Be is zártam. Még a redőnyt is lehúztam, hidd el!
– Kérem! – Könyörgőre fogtam a dolgot, pedig ez nem volt szokásom. Azt felelte, üljek a hátsó ülésre, és hazavisz engem is, mert a plasztilin már elfogyott, a mami nyugtalankodik miattam, ha elszöktem otthonról.
– Nem szöktem el – feleltem öntudatosan. Vonakodva felültem a motorjára mégis. A villanyt bevezették nálunk nemrég, este is nézegethettem a Hollókirályt a könyvemben. De kinn a pusztán zseblámpát használtak az emberek akkortájt sötétedés után
– Kapaszkodj erősen, indulunk! Még nem ültem motoron addig, féltem is egy kicsit, de szerencsésen megérkeztünk a házunk élősövény kerítése elé. A boltos bekísért. Szomorú voltam a kudarcom miatt, ezért nem figyeltem, hogy a felnőttek miről beszélgetnek.
Másnap mami azt mondta, hogy nem megyek iskolába, és egész nap velem marad ő is. Plasztilinra nem lesz szükség, mert az iskola nem nyitott ki. Először el sem hittem, azután találkoztunk Rózsi nénivel a Fő utcán. Próbáltam elmondani neki, hogy a plasztilin elfogyott, de nem nagyon törődött vele. Szülők a vasútállomásra siettek a nagyobb, gimnazista gyerekeik elé. Csurgón tanuló, nagy fiúk érkeztek meg a vonattal. Aznap ismét új szót tanultam, FORRADALOM.
Az iskola csak másnap nyitott ki, a tanítás reggel, közös imával kezdődött. Minden gyerek tudott imádkozni, de az iskolában nem szoktunk. Észrevettem, hogy a tábla feletti címert leakasztotta valaki, halvány folt maradt alatta a falon. Később a búzakalács-kalapácsos helyett másik, új címer került a falra. Ettől kezdve megint nem imádkoztunk, és az iskolában soha többé. A forradalomról sem beszéltünk, pedig engem érdekelt volna. Minden új szó jelentésére kíváncsi voltam.
A plasztilin azután megvigasztalt. Szovjet gyurma volt, valóban színes. Sok piros almát és sárga körtéket formáztam belőle. Meg egy pompás hétszínvirágot.
Ha könyvben szeretné elmesélni a saját vagy családja élményeit, forduljon a Személyes Történelem kiadóhoz!