Jacsó Pál egy meglepően korai – még baráti társaságát is lenyűgöző – emléket húzott elő a tarsolyából kérésünkre.
Első nyári emlékeim
1.
1966. 07. 15. HU-Miskolc, Akác u. 28.
1966. 07. 15. GB-Liverpool /Goodison Park/
„A kertmozik pénztárosai elátkozták azt a hetet. Hétfőn (rendkívüli adásnapon) a labdarúgó-világbajnokság megnyitóját és az Anglia-Uruguay mérkőzést közvetítette a televízió, szerdán a magyar–portugált adta az Old Trafford stadionból, csütörtökön a Táncdalfesztivál második elődöntőjét az Erkel Színházból, pénteken a magyar–brazilt a Goodison Parkból.” (Hegyi Iván)
Első világosan beazonosítható gyerekkori emlékem, még kétéves koromból való. Hogy miért pont ez lett az, meg nem mondhatom, bár ötven év távlatában talán már vannak sejtéseim… Azokban az években nagyapámék mellett laktunk egy olyan udvarban, ahol rajtunk kívül még hét család élte mindennapjait kis előkertes, égre nyíló, szoba-konyhás, de takaros lakásokban. Az egész ingatlan – melyet a környéken többen egyszerűen csak „Jacsó-udvarként” emlegettek – nagyapám tulajdonában állt, amit az ötvenes években államosítottak ugyan, aztán mégis visszakapta, de ez egy másik történet. Mondjuk nagy köszönet nem volt ebben a vagyonban, miután a lakók – államilag megszabottan – olyan kevés bérleti díjat fizettek, hogy abból még pár megrepedt cserepet sem lehetett volna a háztetőn kicserélni, nemhogy felújítani. De akkor ilyen volt a világ…
Más világot éltünk a fociban is. 1966-ban még magasan jegyzett helyünk volt Európa és a világ futballjában is, ami mai szemmel nézve, éppoly valószínűtlenül távoli, mint gyermekkorunk újra felfedezésre váró álomvilága.
Tekintve, hogy az udvarban lakók mai szóhasználattal, inkább alsó-középosztálybeli családok vagy épp egyedülálló nyugdíjasok voltak, apám meg gazdálkodott is a munkája mellett, s így talán többet engedhettünk meg magunknak, az udvarban nekünk lett legelőször televíziónk, ami egyben azzal is járt, hogy olykor a szomszédok is átjöttek hozzánk, főleg ha focimeccset közvetített a tévé.
1966 nyarán az angliai foci VB volt a legnagyobb esemény, amit a világ szerencsésebb felén már színesben is közvetítettek, s ahol Magyarország, ez idáig utolsó világraszóló győzelmét aratta nemzetközi futballtornán. Nem is akármilyen siker révén, miután nagyon megvertük az 1962-ben világbajnok Brazíliát olyan játékkal, ami a Goodison-park semleges szurkolóit is – akik a meccs vége felé már Albert Flóriánt éltették – heves „Hungária-Hungária” skandálásra késztette.
Amikor pedig Mészöly Kálmán törött karját felkötve visszatért a pályára – akkoriban még nem volt cserelehetőség–, az angol szpíker is hitetlenkedett, mert ilyet még életében nem látott. De a történteket ily részletességgel, csak az internet adta információözön tobzódásában szemezgetve csemegézhettem ki, majd ötven év távlatában:
„A magyar-brazil előtt még a negyeddöntő is ábrándnak tetszett, méghozzá két, meglehetősen alapos okból. Egyrészt a válogatott, bármennyire ragyogóan játszott is, súlyos kapushibák miatt 3–1-re kikapott a portugáloktól. Másrészt következő riválisa, a brazil csapat sorozatban tizenhárom vb-mérkőzést vívott meg veretlenül – sőt a széria tizenegy győzelmet és csak két döntetlent, valamint 32–9-es gólkülönbséget tartalmazott –, s e diadalmenet közben kettőből kétszer elhódította a világbajnoki címet. Mindaddig utoljára még 1954-ben szenvedett vereséget a labdarúgás (és alighanem a sportvilág) legnagyobb tornáján; akkor, amikor Bernben a magyar együttessel találkozott…” (Hegyi Iván)
2.
A valóság szerint ötven évvel ezelőtt, egy recsegő padlójú szobában állok a kiságyban, amelynek rácsai jóval a fejem fölé magasodnak, és azon gondolkodom, mi lehet az a rejtélyes ok, ami miatt jó ideje már nem én vagyok a középpontban, hanem a szoba szemközti sarkában álló, Duna márkanéven közkedveltté vált televízió, amelynek hangszórójából Szepesi György sajátos, senkiével össze nem hasonlítható stílusú közvetítése tölti be a teret, miközben mindnyájan izgalommal vegyes várakozással nézünk a jövőbe: én a kiságy rácsaira, férfitársaim pedig a képernyőre tapadva…
A szobában már félhomály uralkodott – akkoriban még nem volt szokásban a nyári időszámítás –, miközben az ágyam mellett féltucatnyi férfi ült székeken, hokedlin vagy épp a heverőn, ki hol tudott magának helyet szorítani. Ismerős arcok voltak mind. Mosolygósak, lelkesek, s a feszült izgalmak között is boldogok. Mindegyikőjük előrehajolva figyelte a fekete-fehér (valójában szürkésfehér) képernyőt, miközben egy tagbaszakadt magyar focista futott neki a 11-eshez letett labdának és kíméletlenül bevágta a kapuba. A kis társaság hangos üvöltéssel, éljenzéssel felugrálva, ökölrázással ünnepelte a gólt: 3:1 Magyarország javára.
Sajnálatos módon Bene Feri harmadik percben lőtt korszakos gólja – amelyet megelőzően halomra döntötte a brazil védőket –, nem ragadt meg az emlékezetemben, nem úgy Farkas Jancsi csodálatos lövése, amely – miután akkoriban még nem volt lassítás –, szinte követhetetlenül vágódott a hálóba, ahogy fél fordulattal bevágta Gilmar kapujába. Majd az előbb már említett Mészöly Kálmán féle tizenegyes, melyet áhítattal vegyes feszült várakozás előzött meg a szobában, az egymás vállát és hátát csapkodó ordibálás kibuggyanása előtt. Szóval azok voltak a boldog békeidők. A futballban mindenképp.
Azzal a 11-es góllal már végképp eldőlt a mérkőzés, bár még 15 perc hátra volt, de akkor még messze voltunk az utolsó negyedórákban, utolsó percekben elvesztett meccsek sokaságától, mesze Marseille-től, és még messzebb Irapuatótól. A mérkőzés lefújását követően érezhető volt a korábban szinte tapinthatóan jelen lévő feszültség feloldódása, az együvé tartozás öröme, a kisember fekete-fehér, de mégis felhőtlenül színes lelkesedése, az oly sokak számára szürke hétköznapon. Hasonlóan elragadtatott, szívmelengető érzelmi kitörésekkel az idén nyári franciaországi Európa Bajnokság alatt megélt örömteli napokig nem is igen találkoztam. Úgy látszik, ehhez két emberöltőnek kellett eltelnie. Ezalatt az idő alatt, vajon hány tonna homokszem pereghetett egy homokórában? Annyiból talán már egy kisebb plázst is ki lehetne építeni valahol a Szinva partján…
Hamarosan azonban az udvarban is egyre többen tettek szert saját tévére, így ezek a közös programok abbamaradtak. Megmaradtak azonban a Bodnárék által, az udvar végében szervezett nyáresti szalonnasütések, bár ezeken a családból, már csak mi, gyerekek vettünk részt. Máig emlékszem a hatalmas szelet puha, fehér kenyérre csepegtetett sültszalonna fanyar illatára. Bodnár bácsi kicsorgatta belőle az utolsó cseppeket is, majd addig tartotta a tűz felett, amíg a bőre keményre nem sült és össze nem töpörödött.
Amikor pedig lement a nap, nem volt ritkaság egy-egy hatalmas szarvasbogár látványa sem, ami zúgva húzott el az udvar felett, majd megjelentek az első denevérek is, hogy levadásszák a tűz felé repülő bogarakat, miközben a felnőttek sokadszorra is azzal ijesztgettek: vigyázzunk, nehogy beleragadjon egy a hajunkba, ha véletlenül eltévesztené az irányt.
3.
Persze ezen mindig jót nevettek, mert Bodnár bácsit ez a veszély nem fenyegette, miután fénylő koponyáján még a holdvilág is megcsúszott olykor, izzadtan gyöngyöző fejbőrére simuló néhány hajszálába pedig még egy szellő sem igen volt képes belekapaszkodni, nemhogy a vaksi denevérek.
A kenyerek csurgatása közben Bodnár bácsi és Szabó bácsi házi jellegű sört ittak, másfél literes üvegből, ami állítólag csak sörgyári dolgozóknak meg persze a sörgyári dolgozók cimboráinak – tehát közvetve bárkinek – járt. Mert az apró kiváltságok világa volt ez, amitől az egyszerűek bennfentesebbnek érezhették magukat a még egyszerűbbeknél. Bár ez így van a mai napig, csak az eredendő kedvesség kopott ki mára szinte teljesen az emberekből.
De visszatérve még pár perc erejéig száz centiméter magasságba. Hogy miért maradhatott meg bennem pont annak a mérkőzésnek az élménye, sokáig nem értettem. Talán a kivételes hangulatnak, ami betöltötte a szobát, annak lehetett maradandó kisugárzása. Sokáig azonban nem is foglalkoztatott ez a kérdés.
Viszont néhány éve egy baráti társaságban, nem kevés alkohol jótékony befolyása alatt, némileg már nagy hangon és roppant okosságban, az első megélt futballélményeinkről beszélgettünk, s én ezzel az emlékemmel jöttem elő nagy büszkén, amivel – némi hitetlenkedő hőzöngést, majd „erre igyunk!” koccintást követően – szerintem el is vittem a képzeletbeli első helyet.
Kora gyermekkoromból nincs is más, ily világosan elkülöníthető emlékem, hacsak az nem, amikor a felügyeletemmel megbízott nővérem odakötözött az asztal lábához, és azzal ijesztgetett, hogy valójában ő nem is a nővérem, hanem a bőrébe bújt farkas. Mit mondjak: nem volt épp sziporkázóan eredeti, de a kívánt hatást elérte…
Akkor mégis miért pont ez? Amikor e néhány sor megírása előtt, a mérkőzéshez kapcsolódó adatokat gyűjtögetve az interneten kalandoztam, hogy ellenőrizzem homályos emlékeimet, szemem a monitor bal sarkára tévedt, ahol egy dátum volt felírva: 1966. 07. 15. Magyarország-Brazília 3–1. De hiszen ez elképesztő: az a mérkőzés és az a már-már misztikum határát súroló nyári este, épp a második születésnapomra esett. Talán ez mindent megmagyaráz…