Gősi Vali szomorú megemlékezését bocsátotta rendelkezésünkre fiáról, aki egy fuldokló segítségére sietett, s közben életét vesztette.
Ünnepek idején más az emlékezés…
… mélyebbről tör fel a szomorúság, újra és újra felszakítva az évek során lassan, észrevétlenül behegedő, ám örök nyomot hagyó sebeket. A hétköznapok pergő eseményei valamennyire elterelik a gondolatokat a mérhetetlen hiányról, eltávozott szeretteink nyomában maradó, tátongó, jeges űrről, valamivel könnyebben úrrá lehetünk a szomorúságon, ám az emlékezéshangulatú, krizantém- és gyertyaillatú napok, meghitt családi ünnepek óhatatlanul idézik immár fájó emlékké vált szeretteinket.
Sok évvel ezelőtti beszélgetés emlékfoszlányai éledtek ismét – immár örökké fájdalmas valósággá – számomra is az elmúlt napokban.
2000. július 27-e, amely a két nap múlva örökre eltávozott fiammal való utolsó telefonbeszélgetés feledhetetlenül kedves, de már soha meg nem valósuló ígérete: „hamarosan találkozunk, és rengeteget mesélek”, és a két nap múlva, július 29-én érkező, vészjósló telefonüzenet: „Zoli elmerült a tengerben, és eltűnt” – mondatok megrendítő emléke. Azután a még megrendítőbb utazás: lányom és férjem indulása – most egyetlen, közös hátizsákkal, néhány konzervvel – másnap hajnalban, valami mondhatatlan szomorúsággal – nélkülem, mert csak két hely volt aznap a hajnali repülőn – és nagyon halvány reménnyel: hátha sikerül Zolit élve megtalálni. Aztán a telefonok, a kétségbeesett reménykedés a végtelen időben – ami azóta, immár tizenhat éve alig mozdul – remény és reménytelenség váltakozása:
– Feladom – hívott a férjem, két nappal a baleset után… – Nem találják… Elfogyott az erőm.
A néma csend a vonal innenső, és ezután már a másik végén is. Aztán hamarosan az újabb telefon:
– Megtalálták. Hazaviszem, ahogy ígértem… Hazaviszem a fiunkat… de sajnos, koporsóban… – suttogta alig hallhatóan a férjem.
– Hol van most?
– Itt fekszik a parton… Holtan.
– Mondj el mindent, kérlek: mit érzel, mit gondolsz, mit mondasz most neki?
– Csak csendben simogatom, és már többször elmondtam neki: hazaviszlek, kisfiam…
– Biztosan meghalt…?
– Igen, meghalt.
Aztán egy óra múlva újabb jeges fájdalom a telefonüzenetre:
– Hol vagytok most?
– A korfui kórházban. Mentő hozta ide Zolit. Muszáj megvizsgálni, hogy kiderüljön a halál pontos oka.
– Biztosan meghalt…? – zokogtam még mindig kétségbeesett reménykedéssel.
– Biztosan. Most itt újra elbúcsúzhatunk tőle. Egy hófehér asztalon fekszik. Mintha aludna. Olyan meglepett az arca… Barna a bőre, semmi változás a testén… – látszanak a kisportolt izmai… – így az édesapa, a férjem halkan sírva…
– Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem… – suttogom, miközben úgy érzem, megszakadt a szívem. Orsi jól van? Elbúcsúzott a testvérétől?
– Igen, még a parton. A kezét simogatta, ahogy térdelt mellette, és halkan beszélt hozzá.
– Istenem… Mennyire szerették egymást… – zokogom hangosan.
– Mindig szeretni fogják egymást – jött a halk válasz. – … de most, ahogy itt simogatom… a fehér lepedőn… a feje alatt… és a fülénél … vértócsa…! Eddig miért nem vérzett?
Talán a sós víz miatt…? Két napig volt a tengerben… Telefoncsörgés szakítja félbe beszélgetésünket.
– El kell búcsúznunk. Nem lehet hamvasztani, ebben az országban nem hamvasztanak. Hazaviszem… A testét hazaviszem… Ám ahhoz, hogy ezt holnapután megtehessük… kiveszik a belső szerveket… de legalább nem szenvedett: koponyaalapi törés a halál oka – ez azonnali halált jelent… egy pillanat műve volt…
Ne sírjunk… Nagyon emberien bánnak vele… Itt vagyok. Vigyázok rá… Hazaviszem, ahogy ígértem…
Örökké szeretünk… kisfiam…
Néhány nappal később újságcikk a megyei napilap címoldalán: „Életet mentett – és belehalt.”
„A huszonhat éves, győri Gősi Zoltán emberfeletti küzdelemben mentett ki egy felelőtlen fürdőzőt a jón sziget híres Canal d’Amour oldalán. A fuldokló segítségére siető másik embernek szintén sikerült időben kimenekülnie, ám Zolit elragadta a tenger.
Így kezdődött, és tart ma, tizenhat évvel később is valami különös, fájdalmas csoda: írni kezdtem, előbb esengő leveleket – hozzá – ma már verseket is, és könnyebbé válik a lelkem, ha arra gondolok, hátha elérnek Zolihoz a sorok, hátha meghallja lelkem üzenetét…
Menekültek a „Halottnak hitt szavak”, először hozzá, azután másokhoz – mindenkihez, aki képes volt leülni mellém és családom mellé a gyászolók padjára:
Halottnak hitt szavak
Ahogy a hínár alatt
makacs kagylóban
megbújó
félénk gyöngyszemek
titkát sem tudja más,
csak a tengerek,
úgy rejti bánatom
lelkem tengermélye,
mely minden kínt
hosszan eltemet.
S a fájó,
bús titokban fogant
néma gondolat,
mielőtt végsőt hördül,
halálos kín alatt,
még megszüli kárhozott,
véres magzatát,
nem bánva már,
hogy nem érti őt
a gúnyos, rút világ.
Utolsó sóhaja alatt
zihálva megszületnek
a halottnak hitt szavak,
s féltett titkomról
feloldozást remélve,
esengve vallanak,
ahogy lassan, ernyedten
a szürke, gyűrött
papírlapra hullanak,
s bennük új életre kél
a tűnő gondolat.
Fényt csókolsz rám
Ha elvágyódom,
s nyomomban halál oson,
szivárvány-mosoly,
napsugár, nyár bókol: várj!
Lehajolsz, fényt csókolsz rám.
Hiszem, hogy Zoli örökkön világító fénye az, amely képes volt átmelegíteni újra és újra megfagyott lelkemet, ő segít, hogy őrizhetem soha el nem múló, sőt, egyre erősödő szeretettel fájdalmasan szép emlékét, szellemi hagyatékát, életének, sorsának, tettének üzenetét: a szeretet halhatatlan.
De hol vannak az angyalok?
Néha elhozza őt a fény; áll az idő mozdulatlan, a világ leírhatatlan szépségű, fényár közelít a Kapun túlról a színek csodálatos kavalkádja, ez semmihez sem fogható létállapot gyönyörű és békés, maradni akarok benne.
Földi mértékben semmi nem mérhető ebben a különös időtlenségben, ismerős fénylény közelít, megszólítom, maradjon, ő az… a szeretet, kegyelmi állapot ez, hálás vagyok érte, lassan a földi világra eszmélek újra, könnyű vagyok és boldog.
Árad a könny az arcomon, árad a szívemben, az érzés körbefon, valami hófehér ragyogás, amely csak a kiváltságosoknak a kiváltságosoktól érkezhet így, ilyen éteri szépen, talán képes vagyok átsugározni abba a távoli dimenzióba fényemet én is.
Mert szeretem holtában is, és tudom, ő is örökké viszontszeret, bár nem találom, nem tudom, hol jár, és folyton kérdezem: hol vannak az angyalok?