“Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek.”
Nádudvari Anna gyerekkoráról, nagyanyjáról és a forradalmi időszakról mesél visszaemlékezésében.
Fel-felmászott a padlásra. Ott voltak a torták, melyeket már előre elhoztak ajándékba azok, akik hivatalosak voltak a lagziba. Akkoriban divat volt az égetett cukorból készült torta, mindenféle alakot formált a cukrász sötétbarnára égett, apróra vágott dióbéllel kevert cukorból: kakast, kisbáránykát, kastélyt…
Márti csak nézte a sok tortát, gyönyörködött. Enni majd csak az Ica lagzijában fognak belőle, ha meglesz. Az Ica a Fehér nagyapa legfiatalabb lánya…
Az úgy volt, hogy a nagyanya özvegyasszony volt. Sokáig. Márti igazi nagyapja, anyjának az apja balesetben halt meg a Gyöngyös melletti Farkasmályon, a kőbányában. És akkor az anyu még egészen kicsi volt, a nagyanya meg fiatalasszony volt, de nem vehette feleségül senki, mert legény nem vehetett el asszonyt, válni pedig nem szoktak.
S amikor Márti megszületett, a szülei nemsokára elmentek Pestre, ott dolgoztak, meg albérletben laktak, ők pedig a faluban maradtak kettesben a nagyanyával.
De jó volt!
Jártak mindenhová együtt. A határba, a szőlőbe, boltba, rokonokhoz, szomszédba, templomba, búcsúba.
Templomba Márti nagyon szeretett járni. Ott olyan szép volt! Minden. Legjobban mégis a templombelső mennyezetére festett képek tetszettek neki, négy nagy festmény, s mindegyik egy csodálatos jelenetet ábrázolt. Nagyanya elmagyarázta, melyik micsodát. Aztán már magától is tudta, s ahogy ültek a padban – mert neki nem kellett előreállni a padok elé, mint a többi gyereknek, ő maradhatott a nagyanya mellett –, tekergette hátra a nyakát, nézte a képeket. Az orrára biggyesztette a szemüvegét a nagyanyának. Ugyanis amikor neki nem kellett, csak letette maga elé a könyöklőre, ő meg felvette, azon kémlelt felfelé, hátha úgy jobban lát. De úgy nem látott semmit, mindegy, mégis szokása lett a játék a szemüveggel.
Akik észrevették, mit művel, mosolyogtak, s mikor már kisereglettek a templomból, egyre csak mosolyogtak rá, s mondták, hogy milyen aranyos kislány.
A nagyanya büszke volt rá.
Nem is akarta visszaadni a szülőknek.
Mikor hatéves lett, s tudták, hogy ősztől iskolába kell majd járnia, a szülei elhatározták, most már elviszik, Pesten íratják iskolába. Éppen akkor özvegyült meg a Fehér nagyapa, és el akarta venni – aztán el is vette – a nagyanyát feleségül, de a nagyanya mondta, ha az unokáját otthagyják örökre nála, nem megy férjhez. Nem hagyták nála örökre – mit tehetett? Férjhez ment.
Márti pedig Pestre került, s hamarosan megtudhatta, nem is csak az a neve, hogy Márti – Mártika –, hanem van egy hivatalos neve: Nádudvari Anna. S retteghetett volna az iskolától, mert a szomszéd nénik azt mondták: olyan csendes ez a kislány, majd biztosan meg fog bukni – de az apja csak azt felelte: ha megbukik, még egyszer járja. Így hát nem rettegett.
Kiderült, nem is lett volna rá oka, mert nem hogy nem bukott meg, hanem nagyon is jó tanuló lett. Különösen olvasni szeretett. Második osztályos korában több tanító néni is érte jött, vitték magukkal, fel az ötödik osztályosokhoz az emeletre – mert azok a nagylányok már az emeleten voltak –, kiállították a dobogóra, hogy olvasson, mutassa meg az ötödikeseknek, hogyan kell szépen olvasni.
Nem haragudtak meg érte rá, inkább elismeréssel szóltak hozzá az órák után, akiknek példát kellett mutatnia, és nevettek: tanítsd meg az Évát is olvasni! Ez az Éva a házukban lakott, és ötödikbe járt.
Majd Márti is ötödikes lett. S egy reggel, októberben, ment el az apja, illetve csak ment volna, mert megállították az utcán, hogy: hová, hová? Megy dolgozni, felelte. Most nem kell dolgozni, mert forradalom van. Hát, ha forradalom van, forradalom van. Visszafordult.
Kuksoltak otthon, iskola se volt, semmi. Éjszakára lehúzódtak az alagsori lakásokba – négy alagsori lakás volt a házban, ott, ha kinéztek az ablakon, csak a járókelők lábát látták – a szomszédokhoz. Feküdtek sorban egymás mellett a földön. Márti örült, mert nekik a legjobb barátnőjééknél jutott hely, most éjjel-nappal együtt lehettek Edittel, aki egyidős volt vele, de sajnos nem ugyanabba az osztályba osztották be őket az iskolában, ő ás volt, Edit bés.
Nem ok nélkül bújtak el, mert bárhová odalőhettek, az öccse, aki még nagyon kicsi volt, óvodás, egyszer a kapuban nézelődött, arra szaladt egy ember puskával, ráfogta a puskát, a Bognár bácsi rántotta be a kapuból, nehogy lelőjék a kisgyereket.
A férfiaknak mégis muszáj volt kimerészkedni, ennivalót hozni. Arról beszéltek az egyik élelmiszerszerző útjukról hazatérve, hogy lábuknál fogva felakasztott emberek lógnak a fákon. Suttogtak, halkan, hogy a gyerekek ne hallják, de persze mindent hallottak.
Hirtelen-váratlan, mint maga a csoda, megjelent Gyuri bátyó, Márti nagybátyja, az apja egyik öccse. Teherautósofőr volt, és azt mondta, elviszi a gyerekeket falura. Úgy is lett. Leértek szerencsésen – bár az öcsit egyszer ottfelejtették, ahol megálltak, de aztán visszafordultak érte, és megtalálták – az apjuk falujába. A Gyuri bátyó megverte az ottani nagyszülők ajtaját, a nagyapa kikiabált: ki az? Én vagyok az, Gyuri! – szólt a válasz.
Na, lett öröm!
Mártit hamarosan az anyai nagyanyjához juttatták el: ő ott szokott lenni. S a Fehér nagyapának, aki a nagyanya férje lett, neki meg nagyapja, volt három lánya. A legidősebb, a Maris, már férjnél volt, mikor az apja megnősült. Kettőt vitt nagyapa az új házasságába, a két kisebbet, a Bözsit meg az Icát. A Bözsit már nem lehetett Bözsinek szólítani, megmondta: nem Bözsi, hanem Erzsi. De meg is érdemelte, hogy ne Bözsinek, hanem Erzsinek szólítsák, mert nagyon ügyes volt. Tudott mindenféle süteményeket sütni. S még szaloncukrot is főzött. Forralt édes, ízesített masszát, kiöntötte, kinyújtotta laposra, s mikor meghűlt, kis kockákra vágta. Becsomagolták bolti papírba, s tessék, kész lett a szaloncukor!
Az Erzsi különleges volt. Az a szokás dívott: mire a lány férjhez menendő lett, megvették neki a szobabútort. Erzsi kikövetelte, hogy neki ne vegyenek szobabútort, taníttassák helyette. Be is került a tanítóképzőbe, Egerbe. Erzsi tudta, mit csinál.
Hanem Ica! Ica szerelmes volt. Járt az állami gazdaságba dolgozni – mint Erzsi is a szünideiben –, és mindig szerelmes volt. A Kiss Feri lett a vőlegénye végül. És a Kiss Ferit elvitték sorkatonának. Mikor kitört a forradalom, ő a sorkatonaságát töltötte. Semmi hír nem jött felőle. Az Ica leborult a sparhelten körbefutó rácsra, úgy zokogott, hogy jaj, a Feri, a Ferit agyonlövik, talán már agyon is lőtték! Mert semmi jelet nem adott magáról.
Egyszer csak beállított. Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek. Őket már, az Icát meg a Ferit, semmi sem választja el egymástól.
Pedig még csak nem is egy faluba valósiak voltak. Nem is csak a szomszéd faluig kellett eljutnia a lakodalmas menetnek. Hanem a harmadik faluig.
Mert azt úgy kellett: ahol a lány lakik, ott tartják meg az esküvőt. Először kikérik a háztól, majd irány a helybeli templom meg a helybeli tanácsház. Egy kis ebédet fogyasztanak el még a lányos háznál azt követően, hogy kimondták két helyen is a holtomiglan-holtodiglant, s aztán vigye el, vigye magához az újdonsült férje. Az ő házuknál mulasson a násznép reggelig.
Hát egy kicsit megszeppent násznép vonult a lovaskocsikon a harmadik faluig. Jaj, Istenem, nem lőnek-e ránk innen, vagy onnan, vagy amonnan?
De már baj nélkül megérkezve, megnyugodhattak. Mikor leültek a vacsorához, s aztán már a többedik fogást, a töltött káposztát hozták, vígan zenghetett a nóta:
Káposzta, káposzta, téli, nyári káposzta,
Édesanyám háza nálam nélkül de árva…!