Börzsönyi Erika emlékeket idéz fel, történeteket kerít egy-egy régi fényképhez annak nézegetésekor. Az első kép Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, talán pontosan 100 éve…
Múltam nyomában
Mindig szerettem régi fényképeket nézegetni, elmerengni múltbeli – ismerős és ismeretlen – emberek képei felett, sorsokat képzelve az arcok mögé. Jelenetek, hajviseletek, szokások érhetők így tetten a közeli és távoli múltból. Családi képem nincs túl sok. Nehezen jutottam a fotók többségéhez, mert a családtól viszonylag messze éltem le életem nagy részét. Morzsánként kellett összegyűjtögetnem a kicsike gyűjteményt. Olyan is van, amit csak kölcsönkaptam, s majd archiválás után vissza kell adnom. Nekem nagyon fontosak ezek a képek. Java része saját készítésű, amatőr fotó. Rég megsárgult, kopott felvételek. Sokszor suta a beállítás, mereven, kamerára szegezett tekintettel állnak az ábrázolt emberek.
Szüleim, nagyszüleim ismerhetők fel a képeken, a későbbiekben már testvéreim és én magam is, gyermekként.
Legkedvesebb fotómat kemény kartonlapra készítették, valamikor a huszadik század elején.
Hátlapján felirat: Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, a Rákóczi út 16. szám alatt.
Évszám sajnos nincs rajta, csak kikövetkeztetni tudom keletkezési idejét. A szépen ívelt támlájú, műtermi székeken jobbról balra haladva ott ül egyenruhában anyai nagyapám, mellette nagyanyám. Mögöttük áll egy komoly nagyfiú és egy nagylány. Ő az egyetlen fiú, a sok megszületett gyermek között. Antal, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi fakultásán diplomázott 1926/27-ben (bejegyezve 066-os sorszámon). Nagymama karjával öleli magához az akkor legkisebb gyermekét, egy 4-5 éves forma kislányt: ő az édesanyám. Születési évéből következtetve a kép valamikor az első világháború éveiben készülhetett, talán 1916-ban vagy ’17-ben.
Majd négy évtizede őrzöm ezt a képet.
Nagyapa szép ember volt, a kép készültének idején harmincas éveinek végén járhatott. Nagymama apró, törékeny asszony, arcvonásain fáradtság tükröződik. A családi legendárium megőrizte a felnőttkort megérő és az elhalt gyermekek nevét. A képen nem látszik, de talán már szíve alatt hordta épp legkisebb lánygyermekét, aki évtizedekkel később az én keresztanyám lett. A gyerekek mind lányok voltak, kivéve azt az egy fiút, aki a képen is úgy áll a mama mellett, mint egy kis férfi, gondoskodó családfő. Szép, komoly gyerek.
Tudom, hogy a család a faluból Pestre ment, munkát, megélhetést keresni, és a két világháború között ott is éltek. Egy leánygimnáziumban volt nagyapa pedellus és mindenes, a mama pedig kisegítő. Takarított, cukorkát árult, mikor mit kellett.
Az utcát tudom, de a házszámot nem. Majd négy évtizede halogatom, hogy elmenjek megkeresni azt a valaha volt épületet, ahol nagyszüleim éltek, és ahol kisgyermek volt az anyám.
A képen laza testtartásban álló, jól megfésült, kiöltöztetett, kicsi lányt fürkészem. Apró kockás, csipkegalléros kis ruhája, a visszahajtott szárú, fehér zokni, kiscipője, keze, amivel a mama nyakát karolja át, régen eltűnt mindenestől a múlt ködében, a kép többi szereplőjével együtt. Ma már senki sem él közülük.
Nem kérdezhetem meg anyámtól azt, amit elmulasztottam megkérdezni, hogy milyen volt az életük akkor Pesten. Keresztény családként azon a környéken.
Anyám korcsolyázni is ott tanult meg a nagylányoktól. Mert a papa télen felöntötte sok-sok vödör vízzel az udvart, és a diáklányok ott siklottak a jégen hosszú szoknyáikban. A csöpp kislány meg figyelte őket, nagy áhítattal. Megelevenedik előttem a kép, amint a lányok kézen fogják a kölcsönkapott korcsolyájával ügyetlenül csetlő-botló gyereket. És hamarosan ő is ott siklik velük, írja a jégre a nyolcasokat meg forog! És boldog.
Talán soha többet nem volt rá módja, hogy korcsolyázzon. Abból a gimnáziumból kerültek aztán az észak-magyarországi faluba, ott nem ismert, különös hangzású szavak közé, amiket a család sajátjaként alkalmazott: córesz, tréfli, echte.
És ételek, mint a télen előszeretettel készített mákos kukorica mézzel, aminek az eredetét senki sem ismerte, de szerették, mert ritka finom csemege volt. Ahogy az évtizedek teltek, nagy halogatásomban már-már lemondtam a keresésről, szinte értelmetlennek tűnt elindulni, megnézni az épületet, mely, ki tudja, áll-e még, és ha igen, iskola van-e benne. Vajon mennyire változott meg?
Egy napon aztán, egy hosszú beszélgetés kapcsán, előkerült a fénykép és az emlékek. Beszélgetőtársam pillanatok alatt megtalálta elbeszélésem alapján az épületet, és kiderítette, hogy valóban iskola állt az adott helyen, sőt még ma is oktatási intézmény! És biztatott: keressem fel az igazgatót, bizonyára engedélyezni fogja, hogy megnézzem az épületet belülről. Hogy megálljak az udvaron, hátamat a falnak támasztva emlékezzek. Mit is várok? Megpillantani, megérezni valamit, ami a múltba visszavezet. Árnyakat látni, ha csak jelképesen is. Találkozni a múlttal a jelenben.
Még óvatos vagyok.
Hétfőn korán reggel, még a hőség beállta előtt, túl a vérvételen, elindulok, a Rózsák terétől, végig a Wesselényi utcán.
Magányos bolyongásaim hozadéka, hogy a városban már nem félek – mint kezdetben – az eltévedéstől. Némiképp kiismerem magamat az utcák hálózatában, ismerem a közlekedési eszközök járatainak egy részét, és hazatalálok többnyire mindenhonnan. Már nem érzem idegennek magam.
Nyitott szívvel indulok, engedem, hogy hasson rám a környezet minden szépsége és rútsága, ellentmondásossága. A hely szelleme.
Meglep, hogy a körutat elhagyva milyen gyorsan változik az utcák hangulata és vele az enyém is.
És egyszer csak ott állok az épület előtt, ahol több százszor elmehettem talán, úgy, hogy fogalmam sem volt róla, kislányként itt élt az anyám és a család. Wesselényi utca 44.
Ma is iskola. Tekintélyes, szép, régi épület.
Lépcsőjén a kontraszt kedvéért toprongyos hajléktalan alszik.
Körbejárom a házat, de még nem kérek bebocsátást.
Próbálom felfogni, megérteni, hogy milyennek láthatta a helyet az én kicsiny gyermek anyám.
Aki elmesélte nekem már anyaként, hogy a Margit-szigetre ők nem mehettek be, mert fizetni kellett volna érte. És az utcákat mindet a régi nevükön emlegette, élete végéig nem tanulta meg az új neveket. Neki a Majakovszkij Király volt és maradt, a Népköztársaság útja pedig Andrássy út. A Ferenciek tere sem lett Felszabadulás tér számára. Mennyit nevettünk rajta! Azt hittük, csupa butaságot mond. Mit sem tudtunk akkor az utcanevek változásáról.
Azt már nem érhette meg, amikor az utcák visszakapták régi nevüket. Még mindig a ház előtt állok, gondolataimból egy autó riasztójának hangja zökkent ki, hoz vissza a földre. Borzongató jó érzés fog el: mintha rokonlátogatóba jöttem volna. De most még nem megyek be.
Továbbindulok, a Károly körút felé.