Földesiné Koltai Beáta elmeséli, milyen volt karácsonykor gyereknek és anyának lenni, amikor előkerül a düh és szeretet.
Megváltozott karácsony
Szedem nem túl hosszú lábaimat anyám után, ahogy fenyőfáért sietünk kicsiny városunk szűk utcáján. Hideg szél fúj az arcomba, az ujjaim majdnem megfagynak hiába bújtattam őket kesztyűbe. Sötét felhők gyülekeznek az égen. Remélem, hogy esni is fog a hó, mert az lenne a legszebb ezen a napon. Az évnek egy olyan időszaka ez, amit mások csillogó szemmel várnak. Az én szememből már évek óta kihalt a csillogás. Csak a csillagszóró szerteszét repülő apró fénydarabkái adják az öröm látszatát. A remény azonban nem halt meg teljesen, még bízok benne, h
ogy jövőre talán jobb lesz. Hiszem, hogy van rá esély, hogy a szüleim nem karácsonykor vesznek össze. Nem akarom hallgatni a véget nem érő veszekedést, ami az étel, a fakanál vagy éppen a teríték miatt hangzik el. Ilyenkor olyan, mintha minden egyes pillanatban aknamezőn járnék. Sohasem lehet tudni, hogy mikor robban és áraszt el minket a düh lavinája. Egy ilyen napra minden vita rányomja a bélyegét. Hiába a csillogó, ezernyi, drága ajándék. Attól még nem csillapodik a szomjúság.
Eltelik húsz év és annyiban változtak a dolgok, hogy most már én vagyok az anya. Én viszem magammal a gyermekemet, hogy fát vegyünk. Én vagyok, aki problémát csinál, hogy nem jó fakanállal keveri a férjem a halászlét vagy éppen dührohamot kapok, mert a karácsonyi égősor nem úgy áll, ahogyan elterveztem. Mert tervezek, hogy minden a legjobb legyen. Olyat próbálok visszaadni, amit sohasem kaptam. Mire elérkezik az este minden készen van. Nem tökéletes, de most már úgysem számít. A fakanál is túlélte, a fa is feldíszítve áll és mi mégis együtt vagyunk. Mindenki bontja a saját kis csomagját. Kisfiam eltorzult arccal néz ránk, majd dühödten csapja a földhöz, amit kapott.
– De hiszen én nemcsak ezt akartam! Mi az, hogy csak egy ajándékot kaptam? Hol a többi és ez miért nem a legújabb, ami kellett?
– Nyugodj, meg drágám. Szeretlek.