Csikós Józsefnét, lánykori nevén Nagy Katalint mindenki Kató néniként ismerte. Hajlott hátú, vékony, apró öregasszony volt, akit – bár meggyötört az élet –, soha egy panaszszót sem lehetett tőle hallani, egészen haláláig megőrizte derűjét és hitét. A háború alatt naplót írt a fiának, Csikós Istvánnak, akit 1944. december 11-én vittek el leventének. Ő maga férjével 1944 karácsonyán hagyta el otthonát, és kezdte meg hetekig tartó menekülését a megszállók elől ‒ erről a viszontagságos időszakról szólnak megrázó sorai.
Menekülésünk
December 24. Csendesen kezdődik a nap, csak itt-ott szakítja meg egy belövés a vasárnapi csendet. Én a kora délelőtti órákban már útra készen állok Kőbányára, hogy a következő szent karácsonyt odahaza kis otthonomban tölthessem el.
Délután 3-ig férjem szüleinél voltam, megbeszélésünkhöz híven eddig vártam, hogy férjem értem jön, de miután eddig meddő volt a várakozás, elindultam, mert régi szokásomhoz híven a szentestét kis otthonomban szeretem eltölteni.
A szomszédból áthallatszik a gyerekek öröme, többször át is jöttek értem, de szomorúságommal nem akartam ünneprontó lenni. A szentestét egyedül töltöttem, rád gondolva, kicsi fiam a messzi távolban, kérve Istent, hogy segítsen meg téged sok száz és száz magyar testvérünkkel együtt. Nem tudom, milyen volt a te szentestéd, melyet életedben először távol töltöttél tőlem, minden bizonnyal rám gondolva, aki nálad nélkül olyan elhagyatott.
Kilenc óra után megjött apu tele aggodalommal, és rá akart bírni, hogy még akkor induljunk el Budára, később látta az én nyugodtságomat, és beletörődött, hogy maradunk. Éjfél felé én lepihentem a konyhában, de apu reggelig le se hunyta a szemét. Fél 3-kor reggel felkeltett, hogy öltözzek. A belövések erősödtek, ezért el kellett mennünk. Akkor már 25-ét írtunk, de sajnos semmiféle közlekedési eszköz nem volt, így én visszamentem. Ő sírva vált meg tőlem, és erősen megígértette velem, hogy a délelőtti órákban követem. Délelőtt rövid időre megindult a HÉV, de alig érte el az óramutató a 10-et, minden elcsendesedett, az utcák elnéptelenedtek, és a harci zaj mind erősebb lett. Búsan elbúcsúztam az összes jó szomszédtól s elindultam. Nem tudtam még akkor azt, hogy hosszú időre búcsút vettem szeretett kicsi otthonomtól, melyhez minden idegszálammal az utolsókig ragaszkodtam.
Fél 1, én búsan gyalogolok Buda felé, a hangulat feszült, alig egy-két ember a járókelő, az orosz nyomás mind erősebb. 3 óra és a Radeczki elé értem, itt nagy a zűrzavar, 32 holttest fedi az udvar bejáratát, kocsik hosszú sora, minden menekülésre készen.
Sok keresés után rátaláltam apura, aki sírva könyörgött, menjek velük, mert én még mindig a maradás mellett döntöttem. Ma is fülembe csengenek zokogástól elfúló szavai: „Értsd meg, itt nem maradhatsz!” És elindult egy bús karaván ki a havas országútra. Sokáig folytak a könnyeim. Akkor még nem tudtam, hogy mire leülök e bús sorokat leírni, egyedül leszek és elhagyatott a szeretteimtől.
Nem tudom, hány óra lehetett, amikor megindult a bús menet, de sötét este borult ránk, amikor az első pihenőt tartottuk, mert kocsik és autók hosszú sora kígyózott az országúton. Újra elindult a karaván. Mi egymás mellett szorongtunk apuval a bakon dideregve, mert sajnos öltözékünk nem meneküléshez való volt. Az éjszakai órákban újból megállt a menet, és leszállva a kocsiról gyalog indultunk el, szótlanul egymás mellett sok más szomorú társunkkal, mert a szegény állatok nem bírták a rájuk rakott terhet. Egy jó órai gyaloglás után betértünk egy vendéglőbe, ahol katona katona mellett feküdt, alig volt annyi hely, hogy egymás mellett megálljunk, mégis fedél volt a fejünk felett. És itt virradt ránk 26-a, karácsony másnapja.
Apu elment a magunkkal hozott kis élelemért, ami egy kis darab szalonnából, egy fél kenyérből és egy fél rúd mákos kalácsból állott. Az éhségünk nagy volt, az élelem kevés, de azért elosztva sok embertársunkkal együtt fogyasztottuk el, és itt álltunk karácsony másnapján üres és fázós kezekkel és lábakkal.
Hatalmas német teherautók állottak az úton, és ezekre szálltunk fel. Lassan megindulva minden órában tíz lépést mentünk előre, mert az utak el voltak torlaszolva. Így múlt el felettünk karácsony másnapja, és mi még mindig itt vagyunk az esztergomi országúton. Ez a második éjszaka, amit távol töltök kicsi otthonomtól. Fázom a szabad ég alatt, egy német teherautón egymás mellett ülve sok szomorú magyar testvérünkkel. Apu minden takarót rám terít, a fogaim összeverődnek a hidegtől, apu pedig valósággal remeg, az éjszaka pedig ólomcsizmát húzott: nehezen múlik el felettünk. Senki sem alszik, és nehezen kezd világosodni, senki sem tudja, hány óra, csak azt tudjuk, hogy 27-e van és új napot kezdünk.
11 óra felé kicsit kisüt a nap. Kicsit gyötör az éhség, de inkább egy kis meleg ital után vágyom, de ez csak vágy marad. Lemászunk az autókról, hogy járkálással mozgásba hozzuk elgémberedett tagjainkat. Itt találkoztunk Szalaiékkal, én nagyon megörültem, hogy végre asszonytársaság is lesz. A tudomásunkra hozták, hogy az asszonyok és a gyerekek menjenek fel a dobogókői szállóba, és ott kapunk majd meleg ételt. Hát nem tudom, hányan voltunk, de az út felfelé csak úgy feketedett a néptől, és én már akkor aputól mindenféle batyut elvettem, és rogyadozó térdekkel vittem, mert ő alig tudott járni. Gizike a segítségemre volt, így mi egy kis társasággal körülbelül fél óra gyalogolás után odaértünk, de sajnos semmi jó nem várt ránk, csak kongó hideg termek, és ételről szó sincs, szegény katonáink pedig reggel óta harcban vannak, mert az orosz már itt van a nyomunkban. Már halottunk is van, itt földelték el az egyik erdő szélén, még fejfa se jutott szegénynek.
Itt fenn töltöttünk el körülbelül két órát, szegény apu elment, hogy majd szerez kenyeret, és amikor fölszólítottak mindenkit, hogy újból menjünk vissza a kocsikhoz, én még mindig kétségbeesve kerestem, de sajnos nyoma veszett. Egyedüli örömöm és vigaszom Szalaiék voltak, így mégsem voltam egyedül. Hosszú gyaloglás után odaértünk a mi német teherautónkhoz, és a német örömmel üdvözölt, de embertársainknál nem valami nagy fogadásban részesültünk, ami igen elszomorított, mert itt, ahol már úgy látszik, még a Jóisten is megfeledkezett rólunk, szomorú magyarokról; itt, ahol legjobban kellene az összetartás és a megértés, csak a viszálykodást tapasztalja az ember.
Alig ültünk a teherautón egy negyedóráig, mindenki fel lett szólítva, hogy szálljon le, mert innen csak gyalog mehetünk tovább. Két kenyérzsák a nyakamban, kapaszkodom a gyülekezőhelyre, s már minden batyut letettem, mert nem volt erőm tovább vinni. Már újból sötét este lett, amikor rátaláltunk egymásra, és apu az egyik kenyérzsákot újból fölvette, és itt került rám egy báránybekecs, és egy még most is meglevő férfi télikabát – ez mégis enyhített a fázásomon egy kicsit.
Az esztergomi országút pedig szomorú látványt nyújtott, a benzin patakokban folyt, itt minden volt társzekerekkel: élelem, bakancs és ruha, lovak, szekerek és rengeteg batyu és bőrönd. Aki eddig elhozta, innen már csak egy kis kézipoggyásszal indult útnak, mert innentől már csak a puszta életét menthette mindenki. Szakaszokra osztva német vezetés alatt indult el sok száz és száz magyar a havas sötét éjszakába. Amerre mentünk, az utat mindenfelé menekülésre emlékeztető holmik borították, mindenki szabadulni igyekezett felesleges dolgaitól. Mi meg egy-két darabbal gazdagítottuk a magunkét, ami egy pokrócból meg egy kabátból állott. Egy nehéz feladat várt ránk, nőkre, mert amit rendes körülmények között nem tudtunk volna megtenni, itt minden meglevő kis erőnkre szükség volt. Egész éjszaka gyalogoltunk, az orosz puskaropogás szolgáltatta hozzá az ütemet. Meredek hegyek és mély vízmosások árkain keresztül jutottunk el holtfáradtan egy zúzmarás erdő tisztására. Itt virradt ránk 28-a. Napok óta nem tudtuk az időpontot, csak annyit, hogy nappal vagy éjszaka van.
Megpihentünk, amíg a férfiak elmentek terepszemlét tartani, mert igen közel volt az orosz. Itt találkoztunk a Rudival, szegény napok óta velünk szenvedett. Én már sajnos majdnem mezítlábra kerültem: a hegyes vidék, a napok óta tartó gyaloglás levette a lábaimról vékony kis cipőimet, és itt 200 pengőért hozzájutottam egy pár 42-es bakancshoz, ami egy kicsit enyhített már agyonfázott lábaimon. Innentől kezdve kitartóan együtt maradtunk Gizikével. A férfiak felfegyverkezve mindenütt a biztonságunkra vigyáztak. Hozzájutottunk a napok óta nélkülözött vízhez, és már nemigen tudtuk, éhesek vagyunk-e, szomjasak-e vagy álmosak. Gondolataim pedig sokszor hazaszálltak, vajon mi van velük, akiktől azzal a tudattal váltam el: „Holnap visszajövök.” Hány szomorú holnap múlt el már azóta, és én még mindig a bizonytalan jövő előtt állok!
Innen délután mentünk tovább, Rudi is velünk maradt. Elérkeztünk egy veszélyes ponthoz, ahol csak egyenként juthattunk át, és sajnos az utolsó szakasz orosz kézre jutott. A szomorú menet így erősen megfogyva indult tovább a zúzmarás fák szegélyezte utakon. Ekkor már mindenki nehezen emelte lábait, és ha a menet megállt, rögtön lefeküdtünk a havas úton, és elnyomott az álmosság, alig tudott apu sokszor felrázni, de menni kellett.
Ekkor feltűnt a távolban egy orosz tank. Pillanatok alatt kétfelé vált a menet, és a kétoldalt szegélyezett erdőbe menekült mindenki, csak a fegyveres férfiak maradtak elöl, de Isten kegyelmes volt hozzánk, elkerült a veszély, és mi újból megindultunk a hegyen fel, majd újból le. A késő éjszakai órákban értünk oda, ahol már lentről hallatszott az orosz „hejde-hejde”. Nagy csendben vonultunk le a faluig, de sajnos olyan erős volt az orosz nyomás, hogy a mi katonáink kevésnek bizonyultak, és ezért vissza kellett vonulnunk a hegy tetejére. Itt a zúzmarás fák közt a havas hegy tetején pihentünk le, de a hidegtől nem bírtam elaludni. Apu talán egy picit aludt, de másnap reggel nem tudott már lábra állni, oly éhes volt. Még akadt a kenyérzsákban egy doboz konzerv és akadt egy kis gyertya is, és azon megmelegítettük, az egyik társunk adott egy szelet kenyeret, ezt erővel megetettem apuval. Ez már 29-én volt, így töltöttük el a házassági évfordulónkat sok könny és szomorúság közt. Apu sírva ette meg, mert én nem ettem belőle, de én váltig erősítettem, hogy nem vagyok éhes. Könnyei belefolytak az ételbe, és a házasságunk óta először történt meg, hogy nálam nélkül evett meg valamit, én pedig csak ittam. Egy kis pohár vízért 1 pengőt adtam, mert ekkor már a fákról a zúzmarát ettük meg és a havat, ahol tiszta volt. Reggelre hatalmas német erő jött a segítségünkre, és megtámadták a falut. Szegény Rudi itt maradt el tőlünk, puskát nyomtak a kezébe és ment a német és a magyar csapatokkal. Többé már nem láttam.
Délután már hozták fel ide a tisztásra a sebesülteket. Szegény katonák itt fekszenek köztünk segítség nélkül, és az orosz mind sűrűbben küldi ide a népek közé a csomagjait. Már nem tudjuk, hová meneküljünk, és már jön a felszabadítás, újból előttünk az út, már mindenkin valami fásultság vesz erőt, és fejhorgasztva bandukol a hazátlan szomorú csapat.
Egy kis patakhoz érve a katonák bajonéttel felverték a jeget, mindenki egy darabot vett, és ezzel enyhítettük szomjúságunkat. Hosszú menet kígyózott végig fáradtan az erdei úton, amíg ránk borult a sötétség. Hosszú gyalogolás után újból megállt a menet, és itt ránk törtek a partizánok. A mi fegyveres embereink rögtön szembeszálltak velük, mi pedig a végtelen nagy erdőségben lelapulva vártuk a menekvést, ami nemsokára bekövetkezett. Aztán másfél óra pihenés után tudtunkra adták, hogy el kell szakadnunk a férfiaktól. Én sírva néztem apura, a válás gondolata majd megőrjített, ő pedig szembeszállva mindenkivel kijelentette, hogy utolsó leheletéig együtt maradunk. És elindult a menet.
Alig egyórai gyaloglás rettenetes hegyoldalakon, ahonnan csak négykézláb jutottunk le. Az orosz erősen lőtte a terepet, a lövedékek süvítve csaptak be hol jobbról, hol balról, és a következő órában elvesztettük egymást. Még egy órával ezelőtt azt gondoltuk, belehalunk, ha válni kell, én összetett kezekkel könyörögtem, ne hagyj el minket, és most itt állunk teljesen egyedül, nem tudva, merre sodorta a sors. Mi pedig egynéhány gyáva magyarral barangolunk az éjszakában, így lett sok száz meg száz magyarból egy szomorú tíztagú csoport. Széttépett bennünket az idő, a megpróbáltatás és az orosz ágyúdörgés. Ekkor már a halál gondolatától sem irtóztam, hiszen itt állok teljesen egyedül a vaksötét éjszakában, és még azt sem tudom, kicsi fiam, merre jársz, élsz-e még.
Sok-sok bandukolás után láttunk egy kis tanyafélét, ide fordítottuk lépteinket, abban a reményben, hogy végre fedél alá jutunk. Ekkor már csak négyen voltunk: két alig 17 éves fiú, Gizike és én. Az egyik épület egy kis kastélyszerű épület volt, itt elutasítottak bennünket, ellenben feljebb ott állott egy kis ház, ide rögtön bebocsájtást nyertünk, és öt napi gyaloglás után december 30-án reggel fél 5-kor jutottunk először fedél alá. Ezen az úton ismerkedtem meg először az éhség kínzó fogalmával. Öt nap éhesen és szomjasan.
December 30. Ekkor tudtuk meg, hogy Piliscsabán vagyunk. Utunkon először akadtunk irgalmas lelkekre, akik azonnal raktak tüzet és kaptunk egy csésze meleg kávét. Utána megmosdottunk és lefeküdtünk először annyi idő óta ágyba, de sajnos nem sokáig pihentünk, mert 11 óra felé felkeltettek bennünket, mert ott volt az orosz. Nagy volt a riadalom. Minden nálunk levő kis értéket és pénzt iparkodtunk eltüntetni, és ekkor ért megint egy másik fájdalmas csapás: meg kellett válnom attól az öt darab levelezőlaptól, amit te, drága kicsi fiam, írtál. Sírva tettem a tűzre, hisz naponta elolvastam őket, s most már ez sem lesz.
De ide nem jöttek be, én pedig nem bírtam a lábaimra állni, oly gyenge voltam, és csak feküdtem vasárnap reggelig. Nem mondom, megkínáltak egy kis ennivalóval, de sajnos oly nagy volt az éhségem, hogy ez csak egy csepp volt a tengerben, de hálásak voltunk ezért is.
Innen 31-én indultunk új erővel útnak, már csak ketten. S amerre mentünk, mindenütt orosszal álltunk szembe. Róttuk az országutat, velünk szembe jöttek orosz tankok és szekerek, de senki se törődött velünk, így gyalogoltunk sok-sok kilométert. Piliscsaba, Tinnye, Leányfalu, Dorog – itt megállított egy orosz. Az idő már estefelé hajlott, és amerre eljöttünk, mindenütt üres falvak és a harc nyomai. Útközben találkoztunk egy szomorú menettel, férfiak és nők, oroszok kísérték őket, és sok olyan arcot láttunk köztük, akik még a hegyek közt velünk voltak, én pedig csak aput kerestem köztük, de hiába. Itt az orosz adott enni, és mi nem mertünk vele ellenkezni. Itt kezdődött csak az igazi kálváriánk, de nem hiába fohászkodtam annyit Istenhez, megmentett az orosz horda karmaiból, igaz, sok könny folyt addig végig hideg és fagytól kiszítt arcomon. De ma, amikor már itt ülök nyugodtan egy falusi ház asztalánál, borzadva gondolok vissza szörnyű kálváriánkra. Szörnyű Szilveszter esténk volt, emlék egy egész életre.
Este kikerültünk az utcára, újból fedél nélkül. Sírva indultunk útnak orosz kísérettel. Fogolyként átadtak egy sváb háznál, éjfélkor jöttek értünk és felvezettek egy kapitány elé, aki 1000 pengőt ajánlott fel, de cserébe ott kell töltenem az éjszakát. Összetett kezekkel könyörögtem neki, sírva borultam az asztalra, és azt hittem, nálamnál nincs szerencsétlenebb. Nem tudom, mi szállta meg, egy órai sírás után rám nézett szomorú nagy szemekkel, arcon csókolt, és azt mondta oroszul, hogy menjek, az ajtóra mutatva. Kijövet rátok gondoltam: vajon merre vagytok? Nincs senkim, ilyen szerencsétlen nincs több, mint én! Sírva értem le, és felvitték Gizikét, én pedig nyitott szemekkel feküdtem a szalmán, figyeltem a felettem hangzó zajokat, féltettem Gizikét, aki reggel 3 órakor jött le szomorúan, két hatalmas pofonnal volt gazdagabb, de különben sértetlen. Csupán egy pisztolyt szorítottak a fejéhez, és el volt szánva a halálra, de utolsó pillanatban az ő részére egy vödör bor volt a mentőangyal. Jelszavunk pedig az lett: „Inkább tisztességben elpusztulni, mint szégyenteljesen tovább élni!”
Ma pedig ennyi tapasztalat után nyugodtan szembe merek szállni olyan egyénekkel, akik esetleg az orosz kultúrát védik. Tiszt és közlegény közt nem találtam semmi különbséget, mindegyiket valami állati ösztön uralta, ami hál’ Isten úgy magyarból, mind a németből hiányzik, azaz műveltség fokán jóval alulmaradtak – ezt sok napi tapasztalat után nyugodtan leírom.
Újév napja, január 1., és mi már a kora reggeli órákban útra készen állunk. Egy-egy pohár meleg bor volt a reggeli, persze a kenyeret nem pótolta semmi, de új reménnyel eltelve útnak indultunk. Alig egy órai gyaloglás után hatalmas gépek jelentek meg felettünk. Egy fa alatt állva figyeltünk, és most először láttam bombát hullani. Hamar egy közelben lévő épület pincéjében találtunk menedéket. Szegény lakosok, sokan hajlék nélkül maradtak! Szomorúan kezdődik részükről az újév…
Amikor minden elcsendesedett, nyakunkba vettük az utat, hiszen sok-sok kilométert kellett még megtenni, amíg a kijelölt helyre érünk. Újból róttuk az országutat, szótlanul magunk mögött hagyva sok kilométert, és mindig figyeltük a kilométerköveket, hányat kell még lépnünk a következő faluig. Így jutottunk el Nyergesfaluig. A falu előtt megállított két orosz, biztosan azt kérdezték, hová megyünk, célunk mindig az előttünk levő falu volt. Ők magyaráztak valamit Budapestről, de nem értettük meg egymást, így utunkra bocsájtottak. Nemsokára elért bennünket egy személykocsi, benne ült két orosz. Az egyik kiszállva a kocsiból erővel betuszkolt bennünket, persze az ital erősen érzett rajtuk. Menekülni nem lehetett, és azzal a gondolattal, hogy a faluba érve kiszállhatunk, beültünk.
Már bejutottunk a faluba, az autó csak ment, egy kanyarnál lejutott a Duna-partra, itt egyszerre több lövés dördült el. Az orosz kiugrott és a Duna túlsó partja felé lőtt. Ekkor jött egy lövés, és éreztem, hogy eltalált. Az orosz észrevette, beugrott a kocsiba és erősen hátrálni kezdett. Talán a nyolcadik házhoz érve behajtott egy udvarba, itt az ajtók mind zárva voltak, erre az egyiket berúgta. Én kezdtem levetni a hatalmas ruhatömeget, ami rajtam volt: egy hatalmas férfikabát, az én kabátom, egy báránybekecs, és lekerült az utolsó kiskabát is, mind átlőve, csupán egyetlen, a legalsó ruha nem volt átlőve. Ugyanakkor Gizike kabátjai is át voltak lőve, de hála Istennek megmenekültünk. Sietve eltávoztunk innen, félve, hogy ez a két részeg utunkat állja. Az este pedig rohamosan közeledett, és szállás után kellett nézni, nem egy, se nem két nyelv elől.
Búsan elballagtunk, és már azt hittük, Isten szabad ege alatt töltjük el az éjszakát, amikor megnyílt előttünk egy ajtó 130 pengőért, és ezért a nagy összegért kaptunk egy kis sarkot. Én pedig alvás helyett keserves könnyeket hullattam, arra gondolva, hogy mire is jutottam. Egy sarokban ülve kell várnunk a virradatot. Nem tudom, mit vétettünk mi szegény üldözött magyarok, hogy ilyen szomorú sors várt ránk, itt állunk otthon és minden nélkül, más kegyelmére utalva, és mint a koldus, könyörgünk egy pici helyért, és oly kevés megértésre találunk.
Innen nem tudtunk továbbjutni, mert egész éjjel súlyos harcot vívott az orosz és a német, és mire 3-át írtunk, újból német katonák százai özönlötték el az utakat, és mi boldogan vettük tudomásul, hogy a német Budapest felé menetel.
A délelőtt, mikor mi is útnak indultunk, amerre a szem ellátott, az országúton tank tankot ért, és hatalmas kocsik mindennel megrakva, mi meg – habár még mindig nagy út állt előttünk – boldogan gyalogoltunk. Itt belekerültünk az összetömörült német kocsik és gyalogos katonák tömegébe, s újból megtámadtak az orosz gépek, sűrű géppuskatüzet zúdítva ránk, mi pedig a németekkel az úton hasaltunk és vártuk az indulás idejét. Az oroszok elmentek, és a németek jókat nevetve végezték tovább dolgaikat.
Errefelé rettenetes állapotban voltak a faluk, nagy csaták nyomai voltak láthatók, minden a pusztulás képét mutatta. Üzletek kirabolva, minden az utcákon hevert, elégett tankok az utak mellett, itt-ott egy-egy holttest, hullarészek, egy-egy ló és még sok minden tarkította az utat. Már jó néhány község volt a hátunk mögött, amikor Komárom előtt felvett egy német kocsi, az elhozott Komáromig, innen pedig sok más emberrel együtt egy másik megint Győrig, így csak kibírtuk ülve, bár hideg is volt. Délután beértünk Győrbe, a váróteremben alig lehetett látni a sűrű füsttől, és ember ember hátán szorongott. Nekünk is csak sok tolongás után jutott egy szék. A váróterem egy feketepiac benyomását keltette, itt mindenki vett és eladott. Hatalmas zsákokban dohány és szalma, először azt hittem, a Telekin vagyok. Elővettük egyetlen szelet kenyerünket és egy falat kis húsunkat, s jóízűen elfogyasztottuk abban a tudatban, hogy reggel úgyis hazaérünk.
Innen vonattal jutottunk tovább 6 óra 25 perckor, érintettük Kónyt. Szerettem volna felőled érdeklődni, kisfiam, de oly rongyos a ruhám, másfél hét óta szedte az ág, és sehol nem tudtuk rendbe szedni, így elhatároztam, hogy először kicsit rendbe szedem magam, és így indulok a keresésedre. Este 11-re ideértünk Eszterházára, innen nincs tovább vonat, így újból itt töltöttük az éjszakát. A váróteremben egy sarokban ülve értük meg a 4-ét.
Reggel megtudtuk, hogy csak este indul vonat, így újból gyalogszerrel indultunk tovább. Az a tudat, hogy utunk utolsó szakaszához értünk, boldogsággal töltött el, de még így is le kellett róni 25-30 kilométert. Egyik falu a másik után maradt mögöttünk, a lábaim mindig nehezebbek lettek, és már messze mögötte maradtam Gizikének, de mire megkondult a déli harangszó, elértük végcélunkat, Iván falut Sopron megyében. Itt szeretettel fogadtak engem, mint idegent. Nem tudom, meddig lesz ez az otthonom, bár minden gondolatom nálatok van.
És ma január 17-e, betöltöttem a 42. évemet. Ma történt meg először, hogy te, kisfiam, nem csókkal ébresztettél, mint eddig. Elmaradt mindhármatok jókívánsága, de én szeretettel gondolok rátok. Tudom, ma reggel, bármerre is vagytok, ti is rám gondoltok a messze távolban, bár egyikünk sem tudja, merre vetette a másikat a sorsa. Ezen néhány sort, azaz életem legszomorúbb szakaszát sok könnyhullatás közben leírva néked szántam, kicsi fiam.
Iván 1945. január 17.
Pistike elment 1944. dec. 11.
Mi eljöttünk 1944. dec. 25.
Kónyban voltam 1945. jan. 22.
Csornán voltam 1945. jan. 23.
Március 24. Ma kaptam tőled, kisfiam, levelet, de már nem tudok elmenni, mert utam el van zárva. Nagypéntek óta orosz megszállás alatt élünk, és újból elszakadtunk egymástól. Naponta sok-sok magyar katona megy el erre, és mindegyiktől kérdem, honnan jön, mert mindig várlak. Újból magamra maradtam, pedig de boldog voltam, mikor tudtam rólad. Vajon látjuk-e még egymást? Minden este imádkozom érted, hisz te vagy az én mindenem, és nélküled nincs számomra élet.
Kató néni naplóját közreadta: Marton Lívia