Naszvadi József, a Proliregény szerzője mesél arról, hogy lehet kiválogatni, mi kerüljön végül az emlékirat lapjaira, illetve szerinte szükséges-e egyeztetni a benne szereplőkkel.
Hiába gondolom, hogy a Proliregény nem szokványos emlékirat, valójában mégis csak az. Igazából korrajznak szántam, csak egy kicsit személyesre sikerült. Persze attól még lehet korrajz, attól függően, ki az, aki belekerült és miért. A szövegben személyesen érintettek többsége már nem él, de a személyiségét tiszteletben kell tartani. Őszintén szólva csak arra ügyeltem, senkit ne sértsek meg sem életében, sem holtában. Egyeztetésre nem is gondoltam.
Mindenki életének legfontosabb része az első néhány évtized. Akkorra már megteremtette az egzisztenciáját, elvégezte az iskoláit, rendszerint családot is alapított. Mondhatnám, elkezdte az élet nehezebbik részét, ezért tűnik olyan “sűrűnek” az én első huszonnégy évem is. És bíztam a holnaputánban. Nekem a holnapután munkát jelentett, nehéz fizikai munkát, amiről csak annyit írtam, amennyit érdemes. Ahhoz is hosszú évtizedeknek kellett eltelni, hogy nem “csak úgy nekiültem és írtam”, hanem évekig hordtam magamban az emlékek emlékeit, amíg megszületett a szándék. A többi ott van leírva a könyvben, aminek a terjedelme írás közben eszembe sem jutott.
A teljes interjút a Könyv Guru portálon olvashatja.