A memoár nem arról szól, hogy mi történt, hanem arról az emberről szól, akivel a dolgok megtörténtek – definiálta a visszaemlékezés műfaját Virginia Woolf angol írónő. Ez a gondolat aforizmaszerű összefoglalása annak, miért nem szabad összekeverni a naplót a visszaemlékezéssel, ami természetszerűleg megkísértheti azt, aki rendszeresen feljegyezte, kommentálta élete eseményeit. Ez pedig különösen akkor okozhat galibát, ha valaki úgy érzi: itt az idő megírni (és kiadni) az élettörténetét.
Íme 6 szempont, amelyek alapján könnyen megérthetjük, mi a különbség a kétféle műfaj között, és hogy, ha már az életünkről könyvet akarunk írni, akkor miért érdemes a mások számára is érdekes visszaemlékezést választani:
1. Elég híresek vagyunk?
Bármennyire is szeretünk mások életéről olvasni (vagy azért mert ismerjük őket, vagy azért, mert szeretnénk többet tudni róluk), kevés olyan híres vagy fontos ember van, akinek szélesebb közönség érdeklődne életének minden apró-cseprő eseménye iránt (ez alól többnyire híres írók, művészek a kivételek). Csak az ő esetükben érezheti az utókori olvasó úgy, hogy jelentősége van annak például, hogy egy adott napon mit ebédelt, kivel találkozott, hova utazott. Márpedig a naplók többnyire ezeket a hétköznapi (olykor természetesen nagyon is fontos) eseményeket rögzítik, jó esetben pedig belekerülnek a szerző-főszereplő aktuális reflexiói, érzései, gondolatai is.
2. Kerüljük a kronológiát, keressük inkább a meghatározó eseményeket!
A kronologikus megközelítés még akkor is jellemző erre a napló műfajára, ha nem minden esetben egymásutániságukban írjuk le az eseményeket, hanem, olykor, egy-egy hosszabb (akár csak néhány napos) időszakot összefoglalva – az érdekesség vagy a drámai hatás kedvéért – felcseréljük az időrendet. Egyebek mellett ez is az oka, hogy sokan a saját naplójukon is elunják magukat…
Ezzel szemben a visszaemlékezés nem többé-kevésbé elszigetelt, egymás után következő eseményeket mutat be, hanem megpróbálja kiemelni mindazt, ami ezeket összeköti. Más szóval megmutatja, hogy az életünk átlagosságában mi (volt) kiemelkedő és jelentőségteljes – és ezeket egyetlen történetté formálja. Elsősorban ez az oka annak, hogy a kiadók olyan sok “memoárt” dobnak vissza a szerzőknek, mivel azok nem felelnek meg ennek a feltételnek. Senki (vagy majdnem senki) sem kíváncsi ugyanis a naplónkra, sokkal inkább várják az olvasók az érdekes, izgalmas, jól szerkesztett (élet)történeteket.
3. Írjunk jelenetközpontúan!
A jó memoároknak – a naplókkal ellentétben – mindig jelenetközpontúnak kell lenni. Merthogy a műfaj megkívánja, hogy ne beszéljünk mindenről, hanem kiemeljünk fontos jeleneteket, képeket az életünkből, és megtaláljuk, megmagyarázzuk ezeknek a jelentőségét. Ezek a jól kiragadott jelenetek állnak össze sztorivá, sőt annál is többé. Hiszen a magával ragadó visszaemlékezés része az a reflexió is, ahogyan megértjük a múlt egyes töredékeinek fontosságát, értelmét a nagy egészben.
4. A pillanatnyi érzelmek helyett jöhet a “bölcs visszatekintés”!
Míg egy naplóban az éppen lezajlott események kapcsán átélt érzelmek, friss benyomások, esetleg indulatok dominálnak, addig a visszaemlékezések fontos jellemzője, hogy az egykori történésekkel kapcsolatban mindig kialakul egy “akkor” és “most” szemlélet. A szerző ugyanis immár idősebben és (remélhetőleg) bölcsebben tekint vissza az életére, a választott szempontja szerint fontos eseményekre, és azokat nem csupán elmeséli, hanem értelmezi, évtizedek távlatából, az egész élete szempontjából képes nézni őket, meglátja köztük az összefüggéseket, az irányokat, és adott esetben képes egykori önmaga hibáit is látni, szembesülni azokkal.
5. Szelektáljunk bátran!
A sikeres memoáríró nagyvonalúan felül tud emelkedni a csak számára fontos eseményeken, és képes kihagyni a naplójában ugyan hangsúlyos szerepet betöltő, de egy visszaemlékezés szempontjából felesleges, jelentőség nélküli részleteket, pillanatokat. Ha ezt mi is meg tudjuk tenni, akkor nyugodtabban tudunk majd a történet fő sodrát érintő dolgokra koncentrálni, és bátrabban merünk játszani az időrenddel is.
6. Ne becsüljük le a naplónkat!
Bár fontos hangsúlyozni, hogy a naplók többnyire nem a nyilvánosság számára készülnek (és nem csak azért, mert esetleg intim részletek, senkire sem tartozó magánközlések vannak bennük), semmiképpen sem szabad lebecsülni ezek jelentőségét. Egyrészt rendszerességre szoktatnak minket – az írás és az életünkről való gondolkodás terén is. Másrészt olyan alapanyagot biztosítanak a memoárunk számára, amit másképp aligha gyűjthetnénk be: rekonstruálhatjuk belőlük az események pontos rendjét és az egykor történtek kapcsán született érzéseinket, gondolatainkat. Márpedig az előzőek fényében könnyű belátni, hogy az igazán jól sikerült visszaemlékezésekhez kincsesbánya a napló, amelyből válogatni, építeni tudjuk a saját történetünket.
Összefoglalva: azért, mert nem publikáljuk egy az egyben a naplót, még fontos tudni, hogy nélküle nehéz igazán pontos memoárt írni.
A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.