Kategóriák
Kiadói hírek

Interjú Csap János könyvének szerkesztőjével, Zsuppán Klaudiával

Csap János Egyszer különbet álmodtunk. A szabadságharcos életútja című könyvének szerkesztőjével, Zsuppán Klaudiával, készített interjút a Könyv Guru.

A szerkesztő részletesen beszél a kézirat történetéről és annak jelentőségéről, valamint arról is, milyen véletlenek sorozata (pl. a szerző unokájával való találkozás) tette lehetővé ennek az egyedi, rendkívüli történelmi értékekkel rendelkező könyvnek a publikálását.

Csap János, aki az 1956-os forradalmi események után emigrálni kényszerült, a szerkesztővel kanadai otthonából tudta a kapcsolatot tartani. A számára különösen fontos kézirat publikálását azonban nem élhette meg.

Zsuppán Klaudia a szerző életútjának gazdagságáról és éppen ezért a könyv szerkesztésének lezárhatatlanságáról így vall:

 “A mai napig tulajdonképpen befejezhetetlen a könyvnek a szerkesztése, hisz állandóan találok újabb adalékokat Csap János életéhez, ami újabb és újabb mozaikkocka az ő magyar történelemhez való viszonyához. Ilyen volt, amikor a híres ’56-os De Biasi-féle képanyagban rátaláltam Csap Jánosra mint főszereplőre, vagy Csap Lajos ’56-os naplójában annak a momentumnak a leírására, amikor bátyja felugrik a teherkocsira és a híres olasz fényképész lefotózza.” 

Kategóriák
Kiadói hírek Megjelenések

Csap János: Egyszer különbet álmodtunk

Májusban jelent meg a Csap János: Egyszer különbet álmodtunk. A szabadsághacos életútja című könyve, amely az 1956-os forradalom reményeivel és a disszidálás nehézségeivel egyaránt számot vet.

A könyv igazi kordokumentum, miközben rendkívül személyes visszaemlékezés: szinte egy egész életutat bemutat, melynek azonban mégis központi, identitásalakító időszaka 1956 ősze. A szabadság vágya, majd a kényszermunkatábor és végül a disszidálás traumáinak elbeszélése emberközelivé teszi az ’50-es évek sokaknak már csak történelemkönyvből ismert valóságát.

Másfelől azonban, ahogyan a könyv szerkesztője, Zsuppán Klaudia, a Könyv Gurunak adott interjúban elmondta, látható a kézirat egyedülálló történelmi jelentősége is. “Olyan ritkaságok szerepelnek benne többek között, mint az ’56-os orvos-forradalmár-mártír Tóth Ilonáról egy több oldalas visszaemlékezés-részlet a forradalom napjaiból, Nickelsburg Lászlóról értékes adalékok, a „Keleti Pályaudvar környéki vagányoknak” nevezett csoport tagjainak bensőséges leírása, vagy a II. világháború napjainak elmesélése ifjú katonaként.” 

A könyv mindazok érdeklődésére számot tarthat, akik első kézből, szemtanúi és résztvevői oldalról szeretnének az 1956-os eseményekbe és egy jellegzetes történelmi korszakba betekintést kapni.

Kategóriák
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Téli lagzi

“Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek.”

Nádudvari Anna gyerekkoráról, nagyanyjáról és a forradalmi időszakról mesél visszaemlékezésében.


Fel-felmászott a padlásra. Ott voltak a torták, melyeket már előre elhoztak ajándékba azok, akik hivatalosak voltak a lagziba. Akkoriban divat volt az égetett cukorból készült torta, mindenféle alakot formált a cukrász sötétbarnára égett, apróra vágott dióbéllel kevert cukorból: kakast, kisbáránykát, kastélyt…

Márti csak nézte a sok tortát, gyönyörködött. Enni majd csak az Ica lagzijában fognak belőle, ha meglesz. Az Ica a Fehér nagyapa legfiatalabb lánya…

Az úgy volt, hogy a nagyanya özvegyasszony volt. Sokáig. Márti igazi nagyapja, anyjának az apja balesetben halt meg a Gyöngyös melletti Farkasmályon, a kőbányában. És akkor az anyu még egészen kicsi volt, a nagyanya meg fiatalasszony volt, de nem vehette feleségül senki, mert legény nem vehetett el asszonyt, válni pedig nem szoktak.

S amikor Márti megszületett, a szülei nemsokára elmentek Pestre, ott dolgoztak, meg albérletben laktak, ők pedig a faluban maradtak kettesben a nagyanyával.

De jó volt!

Jártak mindenhová együtt. A határba, a szőlőbe, boltba, rokonokhoz, szomszédba, templomba, búcsúba.

Templomba Márti nagyon szeretett járni. Ott olyan szép volt! Minden. Legjobban mégis a templombelső mennyezetére festett képek tetszettek neki, négy nagy festmény, s mindegyik egy csodálatos jelenetet ábrázolt. Nagyanya elmagyarázta, melyik micsodát. Aztán már magától is tudta, s ahogy ültek a padban – mert neki nem kellett előreállni a padok elé, mint a többi gyereknek, ő maradhatott a nagyanya mellett –, tekergette hátra a nyakát, nézte a képeket. Az orrára biggyesztette a szemüvegét a nagyanyának. Ugyanis amikor neki nem kellett, csak letette maga elé a könyöklőre, ő meg felvette, azon kémlelt felfelé, hátha úgy jobban lát. De úgy nem látott semmit, mindegy, mégis szokása lett a játék a szemüveggel.

Akik észrevették, mit művel, mosolyogtak, s mikor már kisereglettek a templomból, egyre csak mosolyogtak rá, s mondták, hogy milyen aranyos kislány.

A nagyanya büszke volt rá.

Nem is akarta visszaadni a szülőknek.

Mikor hatéves lett, s tudták, hogy ősztől iskolába kell majd járnia, a szülei elhatározták, most már elviszik, Pesten íratják iskolába. Éppen akkor özvegyült meg a Fehér nagyapa, és el akarta venni – aztán el is vette – a nagyanyát feleségül, de a nagyanya mondta, ha az unokáját otthagyják örökre nála, nem megy férjhez. Nem hagyták nála örökre – mit tehetett? Férjhez ment.

Márti pedig Pestre került, s hamarosan megtudhatta, nem is csak az a neve, hogy Márti – Mártika –, hanem van egy hivatalos neve: Nádudvari Anna. S retteghetett volna az iskolától, mert a szomszéd nénik azt mondták: olyan csendes ez a kislány, majd biztosan meg fog bukni – de az apja csak azt felelte: ha megbukik, még egyszer járja. Így hát nem rettegett.

Kiderült, nem is lett volna rá oka, mert nem hogy nem bukott meg, hanem nagyon is jó tanuló lett. Különösen olvasni szeretett. Második osztályos korában több tanító néni is érte jött, vitték magukkal, fel az ötödik osztályosokhoz az emeletre – mert azok a nagylányok már az emeleten voltak –, kiállították a dobogóra, hogy olvasson, mutassa meg az ötödikeseknek, hogyan kell szépen olvasni.

Nem haragudtak meg érte rá, inkább elismeréssel szóltak hozzá az órák után, akiknek példát kellett mutatnia, és nevettek: tanítsd meg az Évát is olvasni! Ez az Éva a házukban lakott, és ötödikbe járt.

Majd Márti is ötödikes lett. S egy reggel, októberben, ment el az apja, illetve csak ment volna, mert megállították az utcán, hogy: hová, hová? Megy dolgozni, felelte. Most nem kell dolgozni, mert forradalom van. Hát, ha forradalom van, forradalom van. Visszafordult.

Kuksoltak otthon, iskola se volt, semmi. Éjszakára lehúzódtak az alagsori lakásokba – négy alagsori lakás volt a házban, ott, ha kinéztek az ablakon, csak a járókelők lábát látták – a szomszédokhoz. Feküdtek sorban egymás mellett a földön. Márti örült, mert nekik a legjobb barátnőjééknél jutott hely, most éjjel-nappal együtt lehettek Edittel, aki egyidős volt vele, de sajnos nem ugyanabba az osztályba osztották be őket az iskolában, ő ás volt, Edit bés.

Nem ok nélkül bújtak el, mert bárhová odalőhettek, az öccse, aki még nagyon kicsi volt, óvodás, egyszer a kapuban nézelődött, arra szaladt egy ember puskával, ráfogta a puskát, a Bognár bácsi rántotta be a kapuból, nehogy lelőjék a kisgyereket.

A férfiaknak mégis muszáj volt kimerészkedni, ennivalót hozni. Arról beszéltek az egyik élelmiszerszerző útjukról hazatérve, hogy lábuknál fogva felakasztott emberek lógnak a fákon. Suttogtak, halkan, hogy a gyerekek ne hallják, de persze mindent hallottak.

Hirtelen-váratlan, mint maga a csoda, megjelent Gyuri bátyó, Márti nagybátyja, az apja egyik öccse. Teherautósofőr volt, és azt mondta, elviszi a gyerekeket falura. Úgy is lett. Leértek szerencsésen – bár az öcsit egyszer ottfelejtették, ahol megálltak, de aztán visszafordultak érte, és megtalálták – az apjuk falujába. A Gyuri bátyó megverte az ottani nagyszülők ajtaját, a nagyapa kikiabált: ki az? Én vagyok az, Gyuri! – szólt a válasz.

Na, lett öröm!

Mártit hamarosan az anyai nagyanyjához juttatták el: ő ott szokott lenni. S a Fehér nagyapának, aki a nagyanya férje lett, neki meg nagyapja, volt három lánya. A legidősebb, a Maris, már férjnél volt, mikor az apja megnősült. Kettőt vitt nagyapa az új házasságába, a két kisebbet, a Bözsit meg az Icát. A Bözsit már nem lehetett Bözsinek szólítani, megmondta: nem Bözsi, hanem Erzsi. De meg is érdemelte, hogy ne Bözsinek, hanem Erzsinek szólítsák, mert nagyon ügyes volt. Tudott mindenféle süteményeket sütni. S még szaloncukrot is főzött. Forralt édes, ízesített masszát, kiöntötte, kinyújtotta laposra, s mikor meghűlt, kis kockákra vágta. Becsomagolták bolti papírba, s tessék, kész lett a szaloncukor!

Az Erzsi különleges volt. Az a szokás dívott: mire a lány férjhez menendő lett, megvették neki a szobabútort. Erzsi kikövetelte, hogy neki ne vegyenek szobabútort, taníttassák helyette. Be is került a tanítóképzőbe, Egerbe. Erzsi tudta, mit csinál.

Hanem Ica! Ica szerelmes volt. Járt az állami gazdaságba dolgozni – mint Erzsi is a szünideiben –, és mindig szerelmes volt. A Kiss Feri lett a vőlegénye végül. És a Kiss Ferit elvitték sorkatonának. Mikor kitört a forradalom, ő a sorkatonaságát töltötte. Semmi hír nem jött felőle. Az Ica leborult a sparhelten körbefutó rácsra, úgy zokogott, hogy jaj, a Feri, a Ferit agyonlövik, talán már agyon is lőtték! Mert semmi jelet nem adott magáról.

Egyszer csak beállított. Nem lőtték mégse agyon. Akkor már nem sokat teketóriáztak, elhatározták, amilyen hamar csak lehet, meglesz az esküvő. Ha télen, télen. Ha jönnek az oroszok, jönnek. Őket már, az Icát meg a Ferit, semmi sem választja el egymástól.

Pedig még csak nem is egy faluba valósiak voltak. Nem is csak a szomszéd faluig kellett eljutnia a lakodalmas menetnek. Hanem a harmadik faluig.

Mert azt úgy kellett: ahol a lány lakik, ott tartják meg az esküvőt. Először kikérik a háztól, majd irány a helybeli templom meg a helybeli tanácsház. Egy kis ebédet fogyasztanak el még a lányos háznál azt követően, hogy kimondták két helyen is a holtomiglan-holtodiglant, s aztán vigye el, vigye magához az újdonsült férje. Az ő házuknál mulasson a násznép reggelig.

Hát egy kicsit megszeppent násznép vonult a lovaskocsikon a harmadik faluig. Jaj, Istenem, nem lőnek-e ránk innen, vagy onnan, vagy amonnan?

De már baj nélkül megérkezve, megnyugodhattak. Mikor leültek a vacsorához, s aztán már a többedik fogást, a töltött káposztát hozták, vígan zenghetett a nóta:

Káposzta, káposzta, téli, nyári káposzta,

Édesanyám háza nálam nélkül de árva…!

Kategóriák
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Plasztilin

Bende Liza gyermekkori emlékei azokról a 60 évvel ezelőtti napokról. Bár utána nem volt szabad a forradalomról beszélni, a drámai események még a gyerekekbe is beleivódtak.


A plasztilinnal hétévesen találkoztam először.

– Holnapra mindenki hozzon egy doboz plasztilint! – szólt osztálya felé fordulva a tanító néni. Én még csak próbálgattam a számomra értelmetlen főnevet, amikor Magdus, egy kotnyeles kislány már felnyújtotta a kezét.

– De mi az a plasztilin, tanító néni, kérem?

– Olyan, mint az agyag, gyúrni lehet. A vöröses, agyagos talajt mindannyian ismerjük.

Jól tudtam én is, hogy miről van szó. Láttam asszonyokat, agyagot döngölni a parasztházakban.

– A plasztilin mesterséges anyag, méghozzá színes.

– Színes? – Jelentkezés, felszólítás nélkül szökött ki belőlem a csodálkozás. Azt kérdeztem, az almám piros lesz-e, ha plasztilinból gyúrom, és a szára barna? Tudok-e zöld almalevelet formázni plasztilinból? Rózsi néni türelmesen válaszolt a kérdéseimre.

– Sajnos csak a pusztai vegyesboltban lehet kapni. Kérjétek meg a szüleiteket! Vegyenek egy-egy dobozzal nektek, hogy a holnapi rajzórán dolgozhassunk vele!

Fontolóra vettem, hogy az én sokat dolgozó anyám, apám biciklivel sem érne oda munka után. Észrevettem, hogy rövidebbek már a nappalok, október vége felé jártunk. A vegyesbolt sötétedés előtt biztosan bezár. Mit tehetnék?

Kiterítettem a Hétszínvirág című mesekönyv nagy alakú, színes lapjait az ebédlőasztalra. Izgatottan képzeltem el, milyen lehetne a plasztilin hétszínvirágom. „Szívem szirma szeretlek, szállj nyugatról keletnek! Szállj el, szállj el százfelé… s legyen úgy, mint akarom…” Megnevezzük a kívánságot, és az máris teljesül. Persze, csak a Katajev mesében, nem a valóságban. Már iskolás voltam, ezért pontosan tudtam, hogy a hétszínvirág csodatévő ereje csak a mesében érvényes. Láttam a gomolygó felhőket, mégis elindultam egyedül. A legutóbbi viharban mamit akartam megmenteni, amikor a tudta nélkül eléje szaladtam. A szél mindjárt kifordította az esernyőt a kezemből. Még nem dobtuk ki, de csüggedt, törött szárnyakkal feküdt az előszoba sarkában. Nem volt másik. A Rinya-patak hídjáig jutottam el, lemásztam egészen az átlátszó víz színéig. Szedtem pár nádszálat ott, ahol a szitakötők aranyló szárnyakkal sűrűn repdestek. Eszembe jutott, hogy a plasztilinért fizetni kell. A boltokban mindig fizetni szoktak. Nekem nem volt pénzem. Fűszállal összekötöztem a nádat. Előtte jól körbetekertem. Hallottam a motor hangját. Felmásztam a köves útra, és már megpillantottam egy motorost a jegenyefák között. Mielőtt még felismerhettem volna, hirtelen fékezett, és megállt előttem.

– Hová-hová, Eliza, egyedül? Levette a motoros szemüvegét, és láttam, hogy a boltos az. Már hazafelé tartott a motorral a faluba, pedig még nem volt este.

– A bogáti boltba megyek, mert plasztilint szeretnék hazavinni. Rajzórára kell és nagyon fontos, Sasvári Rózsi néni mondta.

– A pusztai bolt messzire van. Be is zártam. Még a redőnyt is lehúztam, hidd el!

– Kérem! – Könyörgőre fogtam a dolgot, pedig ez nem volt szokásom. Azt felelte, üljek a hátsó ülésre, és hazavisz engem is, mert a plasztilin már elfogyott, a mami nyugtalankodik miattam, ha elszöktem otthonról.

– Nem szöktem el – feleltem öntudatosan. Vonakodva felültem a motorjára mégis. A villanyt bevezették nálunk nemrég, este is nézegethettem a Hollókirályt a könyvemben. De kinn a pusztán zseblámpát használtak az emberek akkortájt sötétedés után

– Kapaszkodj erősen, indulunk! Még nem ültem motoron addig, féltem is egy kicsit, de szerencsésen megérkeztünk a házunk élősövény kerítése elé. A boltos bekísért. Szomorú voltam a kudarcom miatt, ezért nem figyeltem, hogy a felnőttek miről beszélgetnek.

Másnap mami azt mondta, hogy nem megyek iskolába, és egész nap velem marad ő is. Plasztilinra nem lesz szükség, mert az iskola nem nyitott ki. Először el sem hittem, azután találkoztunk Rózsi nénivel a Fő utcán. Próbáltam elmondani neki, hogy a plasztilin elfogyott, de nem nagyon törődött vele. Szülők a vasútállomásra siettek a nagyobb, gimnazista gyerekeik elé. Csurgón tanuló, nagy fiúk érkeztek meg a vonattal. Aznap ismét új szót tanultam, FORRADALOM.

Az iskola csak másnap nyitott ki, a tanítás reggel, közös imával kezdődött. Minden gyerek tudott imádkozni, de az iskolában nem szoktunk. Észrevettem, hogy a tábla feletti címert leakasztotta valaki, halvány folt maradt alatta a falon. Később a búzakalács-kalapácsos helyett másik, új címer került a falra. Ettől kezdve megint nem imádkoztunk, és az iskolában soha többé. A forradalomról sem beszéltünk, pedig engem érdekelt volna. Minden új szó jelentésére kíváncsi voltam.

A plasztilin azután megvigasztalt. Szovjet gyurma volt, valóban színes. Sok piros almát és sárga körtéket formáztam belőle. Meg egy pompás hétszínvirágot.


Ha könyvben szeretné elmesélni a saját vagy családja élményeit, forduljon a Személyes Történelem kiadóhoz!