Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Tizenkét hónap (részlet)

Jacsó Pál kénytelen-kelletlen letöltötte kötelező katonaéveit, de legalább történt vele egy-két maradandó élmény.


1.

1983 júniusát írtuk. A század kissé elnyúlva menetelt a forró, nyári napsütésben, a kanyargósra aszfaltozott erdei úton, ahová szinte merőlegesen sütött a nap. Ezek is azok közé a fájdalmasan értelmetlen, vánszorgó órák közé tartoztak, amikor sokadszorra is megerősödött bennünk, hogy ez az egész – úgy ahogy van – reménytelenül értelmetlen. Már alig két hónap, és leszerelünk, de ép ésszel még mindig felfoghatatlan, mit is keresünk itt. Elvileg ugye, a mellettem unottan gyalogló srácokkal együtt, mi lennénk a jövő értelmisége, s ha minden jól alakul, egyszer bírók, ügyvédek, mérnökök, festőművészek vagy épp színészek lesznek azokból, akiknek a menetoszlop végén kutyagolva, csak a hátát látom magam előtt. Abnormális egy rendszer az, amely értelmiségének utánpótlását képes akár nihilbe is taszítani.

Bár bevallom, az utóbbi tíz hónapban rengeteget tanultam az emberi viselkedés motivációs hátteréről, egy kezdetben idegen és barátságtalan környezetben való életben maradás technikáiból. Pedig A Legyek Urát vagy az Iskola a határonít még nem is olvastam. Az őrtoronyban akkoriban épp Bulgakovval meg Kafkával ismerkedtem. Nietzschét vagy Senecát csak azért vettem a kezembe, mert már ettől is okosabbnak éreztem magam, de bevallom, velük néhány oldalnál tovább, a mai napig nem jutottam.

A négyes őrtorony farostlemez oldalába több Nietzschétől származó idézetet is belekarcolt valaki, ami engem mély tisztelettel töltött el az előttem ott járt ismeretlen sorstársam felé. Az olvasnivalót általában éjszaka vittük ki a zubbony alatt, nappal meg a farostlemez borítás mögé rejtettük, visszanyomkodva a kilazult szögeket. A ügyeletes tisztek nyilván tudtak ezekről az egyébként fegyelemsértő szokásokról, de az őrtornyokba nagyon ritkán jöttek fel, velem legalábbis csak egyszer fordult elő, pedig egy év alatt jóval több, mint ötvenszer voltam őrszolgálatban, javarészt „jól megszolgált hétvégi pihenésként”.

A kiképzés alatt valamivel gyorsabban telt az idő. Most kényelmes tempóban haladva, tudtam a tájra is figyelni, miközben utazósebességet felvéve vonultunk a kiképzőbázis felé. Egy negyedórával ezelőtt a „Repülő balról!” vagy éppen az „Atomvillanás jobbról!” parancsszavakra kelletlenül végeztük el a többé-kevésbé begyakorolt és berögzült mozdulatsorokat, amelyeknek egyébként semmi értelmét nem láttuk, hiszen mit is tehetnénk géppisztolyokkal vagy géppuskával egy repülőgép ellen, nem is beszélve a látótávolságban észlelt atomrobbanásról. Tiszta őrület. Ezt még azok sem vehették komolyan, akik a kiképzést vezényelték, vagy a kiképzési szakkönyveket írták. Talán az egyetlen ember a földön, aki mindezt komolyan vette, az Tálasi törzsőrmester volt, akit egy évig a mi boldogításunkra rendelt ki a sors, s aki kipirult arcán fanyarkás, lenéző mosollyal és csillogóan vizslató malacszemeivel láthatóan élvezte a kiadott parancsok utáni fanyalgásunkat, tudván, hogy azokkal csak újabb és újabb bosszúságot okoz nekünk.

Tálasi főtörzs kortalan volt és amorf. Amikor pár napja a század, a nyári melegben is majdhogynem teljes menetfelszerelésben megrohamozta Rezi várát, ő kis térképtáskájával az oldalán gyöngyöző homlokkal, bár látszólag könnyedén és nagyokat lépdelve követett bennünket a csúcsig, azonban felérve szánalmasabb látványt nyújtott, mint a legrosszabb edzettségi állapotban lévő puhány a században. A civil életben figyelemre sem méltattuk volna, de itt korlátlan hatalma volt felettünk. Az volt a legfurcsább az egészben, hogy nem volt sem rosszindulatú, sem durva. Talán még lelke is volt, legalábbis a maga bumfordi módján, amit néhányszor sikerült is tetten érnem. Egyszerűen ő maga volt a kiképzési kézikönyv meg a szolgálati szabályzat egyszemélyben. Azzal aludt, azzal kelt. Még a hivatásos állomány sem kedvelte emiatt, ám ő ezzel látszólag mit sem törődött.

De a rendszer nem lehetett büszke a század többi tisztjére és tiszthelyettesére sem. Törpe, vagy épp görbe hátú, már fiatalon megsavanyodott életű alkoholisták, tehetetlenségüket keménységgel palástoló hatalommániások voltak, többnyire az élet vakvágányára tolva. Mi legalább hamarosan magunk mögött hagyhatjuk ezt a 12 hónapig tartó kínlódást. De ők?

2.

Az úgynevezett hivatásos állomány, szinte semmilyen tekintéllyel nem rendelkezett előttünk, csak a felettünk lévő hatalmuk miatt volt bennünk közönnyel és rossz érzésekkel vegyes távolságtartó óvatosság. A hadsereg szellemi és jellemtörpék gyűjtőhelye volt, pontos lenyomata egy valójában életképtelen, mégis sok érdekember által életben tartott és működtetett rendszernek, aminek hatásai még manapság is érezhetők.

A táj és a ránk váró feladat sem volt ismeretlen, így ezt a napot is ugyanolyan belenyugvó megadással próbáltuk túlélni, mint a teljes, hegyi kiképzésnek nevezett időszakot, ami azonban még a század legügyesebb tagjait sem készítette fel annyira, hogy éles helyzetben esélyünk legyen az olasz vagy épp osztrák Alpok hegyivadász csapataival szemben, akiket háborús konfliktus esetén, elvileg pár nap alatt lerohantunk és megsemmisítettünk volna. Valójában a napi túlélés volt a célunk. A vietnámi függőhidat vagy a drótkötélpályát többé-kevésbé még élveztük is, a közvetlenül egy hegyi forrásból folyó, négy fok körüli fürdővizet már kevésbé, és nem is élt mindenki ezzel a lehetőséggel, bár ez sok változást Nagyatádhoz képest nem jelentett, mert ott is csak hetente egyszer volt meleg víz, a többi napon hideg vízben zuhanyoztunk, még a téli mínuszokban is. Bár erre rajtam kívül, csak keveseknek volt igénye, így esténként a 30 ágyas körletben olykor nehéz illatok keringtek. Szerencse, hogy borotválkoznom még nem kellett naponta, mert az hideg vízzel kínszenvedéssel felérő procedúra volt.

A gyakorlópálya egyébként úgy nézett ki, mint manapság egy erdei kalandpark, csak kicsit komolyabb feladatokkal, és nemigen volt lehetőségünk nevetgélni meg szelfiket készíteni sem. A két domboldal között 30 méter magasságban kifeszített drótkötélpályán átjutni már keményebb feladat volt, bár olyan gyorsan átértünk rajta, hogy felocsúdni sem volt időnk, nemhogy nézelődni.

Jól emlékszem, hogy a kötélpályán csak két tiszt mert átjönni az egész zászlóaljból. Egy tanárképzőt végzett „rigó” tiszthelyettes, akiről legkevésbé gondoltam volna, meg az ezredparancsnok, aki egy érzéketlen tuskó volt, de azt legalább következetesen művelte, s akiből régi vágású katonaként még nem veszett ki a személyes példamutatás igénye.

Miután mindkettőjüket mi fogtuk meg a lassító csigákkal, láthattam az arcukat és gesztusaikat miközben nagy sebességgel, surrogva közeledtek a kifeszített kötélpálya végéhez, amit előzetesen leteszteltünk. A kötelet is meg a kifogó csapatot is, miután legelőször egy hatalmas MAN teherautó pótkereket küldtek át rajta a túloldalról. Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor az egyre hangosabb surrogással közeledő, majd becsapódó hatalmas pótkerék, majdnem egymásnak rántott minket. Persze az ezredesnek volt fékezőcsigája is, míg az egyszerű bakáknak ilyen nem jutott, nehogy valamelyikük az ijedtségtől lefékezve lendületét, idő előtt megálljon valahol a drótkötélpálya közepén.

Miközben az ezredest kioldottuk kényelmetlen beülőjéből, odaért zászlóaljparancsnokunk is, akinek szőrős kézfejénél és orránál csak a mosdatlan szája volt nagyobb. Épp annyira néztünk át rajta, mint ő mirajtunk, bár az ebből eredő következmények nem voltak éppen kiegyenlítettnek mondhatók. Bátorsága viszont neki is annyi volt, mint a legtöbb tisztnek. Semmi. Az ezredparancsnok gúnyosan utasította, menjen csak vissza a túloldalra, és ő is a kötélpályán jöjjön át, amit újfent sikerült valahogy elbliccelnie, tovább rombolva előttünk az egyébként is rég eljátszott tekintélyét.

A katonaságnál szembesültem életemben először az általam addig nem tapasztalt kontraszelekció törvényszerűségeivel. Majdhogynem az összes tiszt és tiszthelyettes, testi vagy éppen jellembeli hiányosságai miatt – kevés kivételtől eltekintve – alkalmatlan volt vezetőnek. Ők maguk és azok is, akikkel körülvették magukat, kiváltságosok és csókosok, kivételezettek csak egy ilyen közegben lehettek, és utólag visszatekintve, szánalmasak voltak.

3.

Pedig nekünk csak annyi bűnünk volt csupán, hogy felvettek minket az ország valamelyik egyetemére: történetesen a jogi karra, netán bánya- vagy gépészmérnöknek, de voltak közöttünk majdani képző- és iparművészek meg leendő színészek is. S ez a tény már önmagában kiváltotta a tisztek meg a sorállomány többi részének spontán utálatát.

De térjünk vissza a sorba. Sértetlenül megúszva a „repülőtámadást”, majd kikászálódva az út menti bokrok közül, s valami fatális vakszerencse okán az atomvillanást is (sokadszor) túlélve, valamelyik humoránál lévő 2. szakaszbeli ökör, eleresztett egy epés megjegyzést, ami a mindenütt jelen lévő Tálasi főtörzs füléig is eljutott.

Nem is kellett több egy jó kis izzadáshoz. Kedvenc főtörzsünk kiadta a parancsot, s már kezdhettünk is beöltözködni az émelyítő szagú, hintőporral síkosított vegyvédelmi felszerelésbe, amiből csak néhányunknak jutott méretére való, hiánytalan és viszonylag komfortos darab, többségünk szedett-vetett, gyűrött, itt-ott már szakadozó, mérethibás öltözetbe kényszerült nagy küzdelem árán belebújni a kiszabott normaidőn belül, kapkodva kötözve és patentolva egymáshoz, ahol épp volt mit. A legkörülményesebb rész a surranóra való felhúzása volt. Nem is igazán szoktunk ebben a ruházatban pár 10 méternél többet gyalogolni, mert egyszerűen nem arra találták ki.

Ám „szeretett” főtörzsünk kiadta a mindenki által utált „Gázkészültség! Gáz!” parancsot is, mi pedig kényszeredetten nyúltunk az oldalunkon lifegő szimatszatyrokhoz. Vegyvédelmi felszerelésünk mérethibássága kiterjedt a gázálarcokra is. Amikor bevonuláskor felszerelésünket megkaptuk, többségünknek vagy nagyobb jutott, vagy épp szorított valahol. Volt, akinek a szűrőbetétjéből szivárgott a fekete szénpor, szinte lehetetlenné téve a kilátást. Még szerencse, hogy éles helyzetet szimuláló gyakorlaton csak egyszer használtuk.

Gázálarcban teljesen mássá vált a világ: beszűkült a látótér, az ember nehezebben vette a levegőt, bepárásodott a szemnyílás üvege, szorította az ember torkát meg az állát, felerősítette saját lélegzetünk hangját, míg a külvilág zajai alig hallhatóvá váltak. Egyszóval nem volt valami nagy élmény. Általában ez a procedúra nem is tartott tovább egy-két percnél, mert Tálasi is tisztában volt vele, nem igazán lehet tovább bírni, így miután néhány perce már mindenki egyenletesen vette a levegőt, vártuk az ilyenkor szokásos vezényszót, hogy végre levehessük kényelmetlen maszkjainkat.

De az előbbi renitens továbbra sem tett lakatot az egójára, s még a gázálarcból is kihalhatóan minősítette Tálasi szellemi képességeit, miután azonban személye a körülményekből adódóan homályban maradt, Tálasi vöröslő fejjel palástolva személyes sértettségét, más lehetőséget nem látva, kollektív fegyelmezési szándékkal elindította a menetet, mi pedig mint egy szedett-vetett népség csoszogtunk tovább, szakadt vegyvédelmi papucsokban, köpenyekben és gázálarcban izzadva a tűző napon. Nem tudom, oktattak-e a tiszthelyettesképzőn pszichológiát, velünk szemben mindenesetre csődöt mondott főtörzsünk ebbéli tudománya, annak ellenére, hogy hatékonyan próbálta megbontani dacos egységünket. Velünk szemben nem igazán működött a kollektív büntetés éket verő szándéka, miután az összetartók aránya többségben volt az önmagukat könnyen megadókkal, meg néhány kollaboráns seggnyalóval szemben, akik a kiképzési idő egy részét a zászlóaljirodában, a raktárban vagy épp a kantinban töltötték.

És akkor olyasvalami történt, amire titkon máig büszke vagyok, hogy részese lehettem: valamelyik meggondolatlan őrült azzal fejezte ki Tálasival szembeni egyébként kétségtelenül meglévő, ám az adott szituációban értelmetlenül hangsúlyozott felsőbbrendűségét, hogy belekezdett egy LGT nótába, amelyet – kinek mennyire tellett a merszéből és a tüdejéből –, egyre többen követtünk, végül az egész század – alig kilátva a bepárásodott üvegű gázmaszkokból –, artikulálatlanul énekelve csoszogott a forró aszfalton, miközben mindazok, akiket tavaly nyáron nem vettek fel egyetlen felsőoktatási intézménybe sem, tőlünk néhány kilométerre, a Balaton partján, sörrel a kezükben fűzték a csajokat a déli napsütésben…

Categories
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Különös fociemlék ’66-ból

Jacsó Pál egy meglepően korai – még baráti társaságát is lenyűgöző – emléket húzott elő a tarsolyából kérésünkre.

Első nyári emlékeim

1.

1966. 07. 15. HU-Miskolc, Akác u. 28.

1966. 07. 15. GB-Liverpool /Goodison Park/

„A kertmozik pénztárosai elátkozták azt a hetet. Hétfőn (rendkívüli adásnapon) a labdarúgó-világbajnokság megnyitóját és az Anglia-Uruguay mérkőzést közvetítette a televízió, szerdán a magyar–portugált adta az Old Trafford stadionból, csütörtökön a Táncdalfesztivál második elődöntőjét az Erkel Színházból, pénteken a magyar–brazilt a Goodison Parkból.” (Hegyi Iván)

Első világosan beazonosítható gyerekkori emlékem, még kétéves koromból való. Hogy miért pont ez lett az, meg nem mondhatom, bár ötven év távlatában talán már vannak sejtéseim… Azokban az években nagyapámék mellett laktunk egy olyan udvarban, ahol rajtunk kívül még hét család élte mindennapjait kis előkertes, égre nyíló, szoba-konyhás, de takaros lakásokban. Az egész ingatlan – melyet a környéken többen egyszerűen csak „Jacsó-udvarként” emlegettek – nagyapám tulajdonában állt, amit az ötvenes években államosítottak ugyan, aztán mégis visszakapta, de ez egy másik történet. Mondjuk nagy köszönet nem volt ebben a vagyonban, miután a lakók – államilag megszabottan – olyan kevés bérleti díjat fizettek, hogy abból még pár megrepedt cserepet sem lehetett volna a háztetőn kicserélni, nemhogy felújítani. De akkor ilyen volt a világ…

Más világot éltünk a fociban is. 1966-ban még magasan jegyzett helyünk volt Európa és a világ futballjában is, ami mai szemmel nézve, éppoly valószínűtlenül távoli, mint gyermekkorunk újra felfedezésre váró álomvilága.

Tekintve, hogy az udvarban lakók mai szóhasználattal, inkább alsó-középosztálybeli családok vagy épp egyedülálló nyugdíjasok voltak, apám meg gazdálkodott is a munkája mellett, s így talán többet engedhettünk meg magunknak, az udvarban nekünk lett legelőször televíziónk, ami egyben azzal is járt, hogy olykor a szomszédok is átjöttek hozzánk, főleg ha focimeccset közvetített a tévé.

1966 nyarán az angliai foci VB volt a legnagyobb esemény, amit a világ szerencsésebb felén már színesben is közvetítettek, s ahol Magyarország, ez idáig utolsó világraszóló győzelmét aratta nemzetközi futballtornán. Nem is akármilyen siker révén, miután nagyon megvertük az 1962-ben világbajnok Brazíliát olyan játékkal, ami a Goodison-park semleges szurkolóit is – akik a meccs vége felé már Albert Flóriánt éltették – heves „Hungária-Hungária” skandálásra késztette.

Amikor pedig Mészöly Kálmán törött karját felkötve visszatért a pályára – akkoriban még nem volt cserelehetőség–, az angol szpíker is hitetlenkedett, mert ilyet még életében nem látott. De a történteket ily részletességgel, csak az internet adta információözön tobzódásában szemezgetve csemegézhettem ki, majd ötven év távlatában:

„A magyar-brazil előtt még a negyeddöntő is ábrándnak tetszett, méghozzá két, meglehetősen alapos okból. Egyrészt a válogatott, bármennyire ragyogóan játszott is, súlyos kapushibák miatt 3–1-re kikapott a portugáloktól. Másrészt következő riválisa, a brazil csapat sorozatban tizenhárom vb-mérkőzést vívott meg veretlenül – sőt a széria tizenegy győzelmet és csak két döntetlent, valamint 32–9-es gólkülönbséget tartalmazott –, s e diadalmenet közben kettőből kétszer elhódította a világbajnoki címet. Mindaddig utoljára még 1954-ben szenvedett vereséget a labdarúgás (és alighanem a sportvilág) legnagyobb tornáján; akkor, amikor Bernben a magyar együttessel találkozott…” (Hegyi Iván)

2.

A valóság szerint ötven évvel ezelőtt, egy recsegő padlójú szobában állok a kiságyban, amelynek rácsai jóval a fejem fölé magasodnak, és azon gondolkodom, mi lehet az a rejtélyes ok, ami miatt jó ideje már nem én vagyok a középpontban, hanem a szoba szemközti sarkában álló, Duna márkanéven közkedveltté vált televízió, amelynek hangszórójából Szepesi György sajátos, senkiével össze nem hasonlítható stílusú közvetítése tölti be a teret, miközben mindnyájan izgalommal vegyes várakozással nézünk a jövőbe: én a kiságy rácsaira, férfitársaim pedig a képernyőre tapadva…

A szobában már félhomály uralkodott – akkoriban még nem volt szokásban a nyári időszámítás –, miközben az ágyam mellett féltucatnyi férfi ült székeken, hokedlin vagy épp a heverőn, ki hol tudott magának helyet szorítani. Ismerős arcok voltak mind. Mosolygósak, lelkesek, s a feszült izgalmak között is boldogok. Mindegyikőjük előrehajolva figyelte a fekete-fehér (valójában szürkésfehér) képernyőt, miközben egy tagbaszakadt magyar focista futott neki a 11-eshez letett labdának és kíméletlenül bevágta a kapuba. A kis társaság hangos üvöltéssel, éljenzéssel felugrálva, ökölrázással ünnepelte a gólt: 3:1 Magyarország javára.

Sajnálatos módon Bene Feri harmadik percben lőtt korszakos gólja – amelyet megelőzően halomra döntötte a brazil védőket –, nem ragadt meg az emlékezetemben, nem úgy Farkas Jancsi csodálatos lövése, amely – miután akkoriban még nem volt lassítás –, szinte követhetetlenül vágódott a hálóba, ahogy fél fordulattal bevágta Gilmar kapujába. Majd az előbb már említett Mészöly Kálmán féle tizenegyes, melyet áhítattal vegyes feszült várakozás előzött meg a szobában, az egymás vállát és hátát csapkodó ordibálás kibuggyanása előtt. Szóval azok voltak a boldog békeidők. A futballban mindenképp.

Azzal a 11-es góllal már végképp eldőlt a mérkőzés, bár még 15 perc hátra volt, de akkor még messze voltunk az utolsó negyedórákban, utolsó percekben elvesztett meccsek sokaságától, mesze Marseille-től, és még messzebb Irapuatótól. A mérkőzés lefújását követően érezhető volt a korábban szinte tapinthatóan jelen lévő feszültség feloldódása, az együvé tartozás öröme, a kisember fekete-fehér, de mégis felhőtlenül színes lelkesedése, az oly sokak számára szürke hétköznapon. Hasonlóan elragadtatott, szívmelengető érzelmi kitörésekkel az idén nyári franciaországi Európa Bajnokság alatt megélt örömteli napokig nem is igen találkoztam. Úgy látszik, ehhez két emberöltőnek kellett eltelnie. Ezalatt az idő alatt, vajon hány tonna homokszem pereghetett egy homokórában? Annyiból talán már egy kisebb plázst is ki lehetne építeni valahol a Szinva partján…

Hamarosan azonban az udvarban is egyre többen tettek szert saját tévére, így ezek a közös programok abbamaradtak. Megmaradtak azonban a Bodnárék által, az udvar végében szervezett nyáresti szalonnasütések, bár ezeken a családból, már csak mi, gyerekek vettünk részt. Máig emlékszem a hatalmas szelet puha, fehér kenyérre csepegtetett sültszalonna fanyar illatára. Bodnár bácsi kicsorgatta belőle az utolsó cseppeket is, majd addig tartotta a tűz felett, amíg a bőre keményre nem sült és össze nem töpörödött.

Amikor pedig lement a nap, nem volt ritkaság egy-egy hatalmas szarvasbogár látványa sem, ami zúgva húzott el az udvar felett, majd megjelentek az első denevérek is, hogy levadásszák a tűz felé repülő bogarakat, miközben a felnőttek sokadszorra is azzal ijesztgettek: vigyázzunk, nehogy beleragadjon egy a hajunkba, ha véletlenül eltévesztené az irányt.

3.

Persze ezen mindig jót nevettek, mert Bodnár bácsit ez a veszély nem fenyegette, miután fénylő koponyáján még a holdvilág is megcsúszott olykor, izzadtan gyöngyöző fejbőrére simuló néhány hajszálába pedig még egy szellő sem igen volt képes belekapaszkodni, nemhogy a vaksi denevérek.

A kenyerek csurgatása közben Bodnár bácsi és Szabó bácsi házi jellegű sört ittak, másfél literes üvegből, ami állítólag csak sörgyári dolgozóknak meg persze a sörgyári dolgozók cimboráinak – tehát közvetve bárkinek – járt. Mert az apró kiváltságok világa volt ez, amitől az egyszerűek bennfentesebbnek érezhették magukat a még egyszerűbbeknél. Bár ez így van a mai napig, csak az eredendő kedvesség kopott ki mára szinte teljesen az emberekből.

De visszatérve még pár perc erejéig száz centiméter magasságba. Hogy miért maradhatott meg bennem pont annak a mérkőzésnek az élménye, sokáig nem értettem. Talán a kivételes hangulatnak, ami betöltötte a szobát, annak lehetett maradandó kisugárzása. Sokáig azonban nem is foglalkoztatott ez a kérdés.

Viszont néhány éve egy baráti társaságban, nem kevés alkohol jótékony befolyása alatt, némileg már nagy hangon és roppant okosságban, az első megélt futballélményeinkről beszélgettünk, s én ezzel az emlékemmel jöttem elő nagy büszkén, amivel – némi hitetlenkedő hőzöngést, majd „erre igyunk!” koccintást követően – szerintem el is vittem a képzeletbeli első helyet.

Kora gyermekkoromból nincs is más, ily világosan elkülöníthető emlékem, hacsak az nem, amikor a felügyeletemmel megbízott nővérem odakötözött az asztal lábához, és azzal ijesztgetett, hogy valójában ő nem is a nővérem, hanem a bőrébe bújt farkas. Mit mondjak: nem volt épp sziporkázóan eredeti, de a kívánt hatást elérte…

Akkor mégis miért pont ez? Amikor e néhány sor megírása előtt, a mérkőzéshez kapcsolódó adatokat gyűjtögetve az interneten kalandoztam, hogy ellenőrizzem homályos emlékeimet, szemem a monitor bal sarkára tévedt, ahol egy dátum volt felírva: 1966. 07. 15. Magyarország-Brazília 3–1. De hiszen ez elképesztő: az a mérkőzés és az a már-már misztikum határát súroló nyári este, épp a második születésnapomra esett. Talán ez mindent megmagyaráz…