Kategóriák
Kiadói hírek

6 szempont, amiért a memoár nem tévesztendő össze a naplóval

A memoár nem arról szól, hogy mi történt, hanem arról az emberről szól, akivel a dolgok megtörténtek – definiálta a visszaemlékezés műfaját Virginia Woolf angol írónő. Ez a gondolat aforizmaszerű összefoglalása annak, miért nem szabad összekeverni a naplót a visszaemlékezéssel, ami természetszerűleg megkísértheti azt, aki rendszeresen feljegyezte, kommentálta élete eseményeit. Ez pedig különösen akkor okozhat galibát, ha valaki úgy érzi: itt az idő megírni (és kiadni) az élettörténetét.

Íme 6 szempont, amelyek alapján könnyen megérthetjük, mi a különbség a kétféle műfaj között, és hogy, ha már az életünkről könyvet akarunk írni, akkor miért érdemes a mások számára is érdekes visszaemlékezést választani:

1. Elég híresek vagyunk?

Bármennyire is szeretünk mások életéről olvasni (vagy azért mert ismerjük őket, vagy azért, mert szeretnénk többet tudni róluk), kevés olyan híres vagy fontos ember van, akinek szélesebb közönség érdeklődne életének minden apró-cseprő eseménye iránt (ez alól többnyire híres írók, művészek a kivételek). Csak az ő esetükben érezheti az utókori olvasó úgy, hogy jelentősége van annak például, hogy egy adott napon mit ebédelt, kivel találkozott, hova utazott. Márpedig a naplók többnyire ezeket a hétköznapi (olykor természetesen nagyon is fontos) eseményeket rögzítik, jó esetben pedig belekerülnek a szerző-főszereplő aktuális reflexiói, érzései, gondolatai is.

2. Kerüljük a kronológiát, keressük inkább a meghatározó eseményeket!

A kronologikus megközelítés még akkor is jellemző erre a napló műfajára, ha nem minden esetben egymásutániságukban írjuk le az eseményeket, hanem, olykor, egy-egy hosszabb (akár csak néhány napos) időszakot összefoglalva – az érdekesség vagy a drámai hatás kedvéért – felcseréljük az időrendet. Egyebek mellett ez is az oka, hogy sokan a saját naplójukon is elunják magukat…
Ezzel szemben a visszaemlékezés nem többé-kevésbé elszigetelt, egymás után következő eseményeket mutat be, hanem megpróbálja kiemelni mindazt, ami ezeket összeköti. Más szóval megmutatja, hogy az életünk átlagosságában mi (volt) kiemelkedő és jelentőségteljes – és ezeket egyetlen történetté formálja. Elsősorban ez az oka annak, hogy a kiadók olyan sok “memoárt” dobnak vissza a szerzőknek, mivel azok nem felelnek meg ennek a feltételnek. Senki (vagy majdnem senki) sem kíváncsi ugyanis a naplónkra, sokkal inkább várják az olvasók az érdekes, izgalmas, jól szerkesztett (élet)történeteket.

3. Írjunk jelenetközpontúan!

A jó memoároknak – a naplókkal ellentétben – mindig jelenetközpontúnak kell lenni. Merthogy a műfaj megkívánja, hogy ne beszéljünk mindenről, hanem kiemeljünk fontos jeleneteket, képeket az életünkből, és megtaláljuk, megmagyarázzuk ezeknek a jelentőségét. Ezek a jól kiragadott jelenetek állnak össze sztorivá, sőt annál is többé. Hiszen a magával ragadó visszaemlékezés része az a reflexió is, ahogyan megértjük a múlt egyes töredékeinek fontosságát, értelmét a nagy egészben.

4. A pillanatnyi érzelmek helyett jöhet a “bölcs visszatekintés”!

Míg egy naplóban az éppen lezajlott események kapcsán átélt érzelmek, friss benyomások, esetleg indulatok dominálnak, addig a visszaemlékezések fontos jellemzője, hogy az egykori történésekkel kapcsolatban mindig kialakul egy “akkor” és “most” szemlélet. A szerző ugyanis immár idősebben és (remélhetőleg) bölcsebben tekint vissza az életére, a választott szempontja szerint fontos eseményekre, és azokat nem csupán elmeséli, hanem értelmezi, évtizedek távlatából, az egész élete szempontjából képes nézni őket, meglátja köztük az összefüggéseket, az irányokat, és adott esetben képes egykori önmaga hibáit is látni, szembesülni azokkal.

5. Szelektáljunk bátran!

A sikeres memoáríró nagyvonalúan felül tud emelkedni a csak számára fontos eseményeken, és képes kihagyni a naplójában ugyan hangsúlyos szerepet betöltő, de egy visszaemlékezés szempontjából felesleges, jelentőség nélküli részleteket, pillanatokat. Ha ezt mi is meg tudjuk tenni, akkor nyugodtabban tudunk majd a történet fő sodrát érintő dolgokra koncentrálni, és bátrabban merünk játszani az időrenddel is.

6. Ne becsüljük le a naplónkat!

Bár fontos hangsúlyozni, hogy a naplók többnyire nem a nyilvánosság számára készülnek (és nem csak azért, mert esetleg intim részletek, senkire sem tartozó magánközlések vannak bennük), semmiképpen sem szabad lebecsülni ezek jelentőségét. Egyrészt rendszerességre szoktatnak minket – az írás és az életünkről való gondolkodás terén is. Másrészt olyan alapanyagot biztosítanak a memoárunk számára, amit másképp aligha gyűjthetnénk be: rekonstruálhatjuk belőlük az események pontos rendjét és az egykor történtek kapcsán született érzéseinket, gondolatainkat. Márpedig az előzőek fényében könnyű belátni, hogy az igazán jól sikerült visszaemlékezésekhez kincsesbánya a napló, amelyből válogatni, építeni tudjuk a saját történetünket.
Összefoglalva: azért, mert nem publikáljuk egy az egyben a naplót, még fontos tudni, hogy nélküle nehéz igazán pontos memoárt írni.

A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Kategóriák
Kiadói hírek

7 ötlet, hogy lebilincselő útirajzot készíthessünk

Se nem útikönyv, se nem napló, se nem úti beszámoló – egy kicsit van benne mindegyikből, de mindegyiknél több. A jó úti visszaemlékezés – vagy bevett magyar elnevezésével: útirajz – ugyanis nem csupán élmények, tájak, emberek, kalandok élvezetes bemutatása, hanem elsősorban az író személyes benyomásait, hangulatait, gondolatait állítja előtérbe. Az út, ahogyan az utazóra hatott – azaz, miként változtatta meg hogyan a külső, meglátogatott táj-vidék-ország a “belső” világot.

Ha nem is könnyű a több mint 200 éves műfaj neves irodalmi előzményeinek nyomába érni, van néhány ötlet és szabály, amelyeket megfogadva mások számára is élvezetes útirajzot készíthetünk valamely, ránk nagy hatást gyakorló utazásunkról. Akár egy idei nyári élményünket akarjuk szöveggé formálni, akár egy korábbi sorsfordító utat, összefoglaljuk, mire érdemes figyelnie az úti visszaemlékezést készítőnek.

* * *

1. Miért olvasnak az emberek útirajzokat?

Mindenekelőtt nem árt végiggondolni, milyen érdeklődés hajtja reménybeli olvasóinkat. Ennek a műfajnak a közönségét alapvetően 3 szempont szokta érdekelni.
Elsősorban kíváncsiak lehetnek a szerző tapasztalataira, amelybe a bedekkerekkel ellentétben nem a borravaló mértéke vagy a meglátogatandó múzeumok listája tartozik bele, hanem az utazás során átélt személyes élmények, csalódások, örömök, meghatározó találkozások, a táj hatására született gondolatok, netán sorsfordító elhatározások.
Érdekelheti az olvasókat a meglátogatott ország vagy vidék is, ha megfelelően egzotikus, ahová ő úgysem jut el, vagy, ha ismert, de számára valami miatt fontos. Például, mert az olvasó is járt már ott (mondjuk gyerekkorában vagy egy nagy szerelme idején), és az egykor átélt kellemes, fontos élményeket szeretné újra (új szemmel) felidézni.
Továbbá kulturális szempontból is fontos lehet egy olvasó számára egy útirajz. Az emberek imádják az eredetien megírt kulináris kalandozásokat, a fesztiválokat vagy a helyi embereket bemutató memoárokat.
Amennyiben egy országról-tájról vagy egy helyi kultúráról szól alapvetően az útirajzunk, ne feledjük, hogy a szép, igényes és magukkal ragadó fotók kötelező kellékei a könyvünknek!

2. Olvassunk útirajzokat!

Talán felesleges is mondani, de azért mégsem lehet elégszer: aki írásra adja a fejét, először olvasnia kell minél többet! Ugyanez igaz az úti visszaemlékezések készítőire is. Azzal a kitétellel, hogy ők olvassanak jó útirajzokat, mert azokból tanulnak a legtöbbet.
Lehetőleg több szerzőtől vegyünk kezünkbe olvasmányokat, hogy ne egyetlen stílus befolyásoljon minket. De miközben írunk, érdemes másféle regényeket is olvasni, mert a jó szövegek segítenek frissen tartani a kreatív energiáinkat, írástechnikai ötleteinket.
Az útirajzokat pedig olvassuk tudatosan, akár készíthetünk írástechnikai jegyzeteket is közben arról, hogy mit hogyan oldott meg a szerző. Különösen is ügyeljünk arra, hogy miként építette fel a szövegét a szerző, és hogyan tartotta fenn a feszültséget a történet folyamán. Másrészt mindig érdemes végiggondolni: mi lett volna a mi saját megközelítésünk, ha ugyanazt a témát írtuk volna meg, mi miről és hogyan írtunk volna?

3. Vágjunk bele!

Ne halogassuk az írást olyan indokokkal, hogy “még gyűjtöm az anyagot”, “fel kell még építenem a szöveg szerkezetét” vagy, hogy “még nem találtam ki, hogyan kezdjem”! Ezek csak ürügyek, amelyek alapvetően hátráltatják a szöveg megírását.
A legjobb, ha minél hamarabb belekezdünk a munkába. Nem muszáj rögtön megtalálni a tökéletes kezdést, nem fontos, hogy sorrendben kövessék egymást a részletek, a fejezetek, a történetek. Nyugodtan írjuk le azt, ami az eszünkbe jut. Ez elsősorban azért fontos, mert így a lehető legfrissebben tudjuk rögzíteni a benyomásainkat, az érzéseinket, másrészt pedig gyakorlatot ad az írásban, “bemelegít”. Később aztán ráérünk majd az egyes jeleneteket, gondolatokat rendezgetni, sorrendbe rakni, illetve kiválasztani, hogy mi lesz az, amivel érdemes elkezdeni az egészet.

4. Találjuk ki az úti visszaemlékezésünk üzenetét!

A jó útirajznak mindig van valami “üzenete”, olyasmi, amit még nem írtak le arról a helyről. Ez szólhat, mondjuk, a személyes (lelki) fejlődésünkről, valami szívfacsaró történetről, ami kiváltja az olvasó szimpátiáját, egy vidám, tanulságos esetről, vagy valami kulturális jelenségről (gasztronómiai, színházi, stb.). Ennek megtalálásához érdemes betartani néhány praktikus tanácsot:
Fókuszáljunk a lényegre, mindig tartsuk szem előtt, hogy milyen üzenetet akarunk átadni, mert egy utazás részletei sokszor elvihetik az olvasó figyelmét. A lényeglátás megtartása érdekében nem árt rövid jegyzeteket készíteni, akár egyes részekhez is, hogy a fő irányt könnyebb legyen tartani.
Mindig idézzük fel magunkban, kinek is szánjuk a könyvünket, és ehhez igazítsuk a stílusunkat. Ha a családunknak írunk például, nyilván sokkal közvetlenebb hangon szólalhatunk meg, mintha szélesebb, akár nemzetközi olvasótábort feltételezünk.
Ne szégyelljünk segítséget kérni, ha fontos részletek nem jutnak eszünkbe. Ilyesmi ugyanis nagyon fontos lehet egy-egy kulcsjelenet megírásakor, és ha nem emlékszünk mindenre, netán vannak olyan útitársaink, akik más szemszögből élhették át az eseményeket, keressünk fel őket, gyűjtsük be az ő élményeiket is, hogy még teljesebb leírását adhassuk valamely fontos eseménynek.
Szakadjunk el az internettől. Higgyük el, hogy nem is olyan fontos annak a ritka madárnak a latin neve, vagy a várost alapító főúr története. Legalábbis nem a munkának ebben a szakaszában. Ezeket ráérünk a végén is ellenőrizni, megkeresni. Most csak az írásra és a tartalomra koncentráljunk, és ebben biztosan csak hátráltat, ha állandó internetkapcsolat áll a rendelkezésünkre. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy növeljük a szórakozottságunkat, tehát: kapcsoljuk ki a telefonunkat, és keressünk egy olyan házat, ahol nem kísértenek a közösségi oldalak, a keresők és a hírportálok.

5. Ügyeljünk a lendületes stílusra!

Egy útirajz olvasmányossága és szórakoztató volta korántsem a felkeresett helyszínek egzotikusságán vagy az átélt kalandok extremitásán múlik. Sokkal inkább, amin egy jó regényé is: a stílus lendületességén, az írás játékosságán, frappánsságán.
Egyszerű trükk, de beválhat, ha például – bárkinek is szánjuk a kötetünket – úgy kezdjük írni, mintha közeli hozzátartozóinknak írnánk. Ettől sokkal személyesebb, keresetlenebb, könnyedebb lehet a szövegünk.
Az sem árt, ha megpróbáljuk regényszerűen írni az útirajzot. Mert bármennyire is igaz a történet, könnyebb kiegészíteni bizonyos részleteket, egyszerűbb felidézni fontos párbeszédeket, ha nem görcsölünk azon, hogy pontosan hogy is zajlottak le az események.
Próbáljunk önfényezés helyett némi alázattal közelíteni a témánkhoz, és csipetnyi önirónia sem fog kárára válni a visszaemlékezésünknek.
Ha pedig sikerül megtalálni, hogy a napnak mely óráiban vagyunk a legtermékenyebbek, és igyekszünk ilyenkor dolgozni, az is jótékony hatással lesz a stílusunkra. Érdemes újraolvasni és összehasonlítani azokat a részeket, amelyeket fáradtan, illetve kipihenten írtunk, meglátjuk, micsoda különbség van köztük!

6. A kihagyhatatlan elemek

Ha már tisztáztuk az útirajzunk üzenetét, célközönségét, sőt már el is kezdtük írni, akkor már csak arra kell nagyon figyelni, hogy mely elemeket nem szabad kihagyni munka közben. Néhány javaslat:

A negatív élmények. Ne feledjük, nem csak a szépre kell emlékezni! A negatív vagy keserű tapasztalatokból sokszor többet tanulhatnak mások, mint a kiérlelt bölcsességeinkből, derűs benyomásainkból. Ráadásul ezektől hitelesebb, emberibb lesz az egész történet.
A helyszínek. Jóllehet nem útikönyvet írunk, azért a helyszínek nagyon fontosak. De nem önértéken, hanem azon impressziók, gondolatok által, amelyeket bennünk felidéztek. Igyekezzünk így tekinteni a bejárt vidékekre, akár egy kastélyról, akár egy szegénynegyedről legyen szó.
Útitársak. Az olvasók bizony rájuk is kíváncsiak, ha utaztak velünk. Már csak azért is, mert a velük való beszélgetések is előrébb vihettek minket, s így a történet menetét, másrészt mindig érdekes, hogy a szerző kit és miért választott útitársául. Ne fosszuk meg a közönségünket ennek részleteitől.
A helyszínen megismert emberek. Nagyon fontos, hogy ők is megjelenjenek a könyvünkben, hiszen tőlük telik meg élettel a történetünk. Olyanok ők a jó útirajznak, mint fűszer az ételnek. Egy-egy mély beszélgetés, különös sors, váratlan gesztus – mind-mind hatással lehetnek a sorsunkra, új lendületet adhatnak sztorinak, új színnel gazdagíthatják a felkeresett helyszínt.
Az utazás módja. Erről sem érdemes elfeledkezni, hiszen annyi mindennel színesíthetik a könyvet a közlekedési eszközök, az általuk átélt kalandok. Egészen más egy kerékpártúra, mint egy gyalogos zarándoklat vagy egy stoppolós utazás. Ráadásul egy csomó találkozásra is épp ezen körülmények miatt kerül sor.

7. Teszteljük kicsit a közönséget!

Lehet, hogy a családunk és a szomszédaink könnyes szemmel gratulálnak majd nekünk az elkészült útirajzunk láttán, de vajon jó ötlet-e minden úti visszaemlékezést publikálni? Nem biztos, hogy erre a kérdésre egy kinyomtatott könyv árán kellene megtudni a választ. Számos módja van ma már, hogy előzetesen felmérjük, van-e érdeklődés a személyes történetünkre. Írhatunk például blogot, mert ott a látogatók számából elég hamar tudni fogjuk, hogy sikerült-e felkelteni a megcélzott közönség érdeklődését az utazásunk iránt. De megpróbálhatunk megjelenni más, tematikus blogon, közösségi oldalon, ahol az olvasók mind utazás iránt érdeklődő emberek. Ha nekik bejön, amit írtunk, jó eséllyel működhet a kiadás is.
És akkor se  csüggedjünk, ha elsőre nem sokan vevők az útirajzunkra: lehet, hogy nem a történetben, hanem a kivitelezésben van a hiba, azon pedig egy kis újragondolással, hozzáértők megszondázásával viszonylag könnyen lehet segíteni.

A cikk a Könyv Guru portálon jelent meg korábban.

Kategóriák
Kiadói hírek

Egyes szám hányadik személyben írjak magamról?

Természetesen egyes szám elsőben – vághatjuk rá. És ha a visszaemlékezésünket írjuk? Akkor pláne!
Ez persze igaz – az esetek legnagyobb részében. De azért ne zárjuk ilyen gyorsan rövidre ezt a kérdést, mert az egyes szám első személyű látásmód mellett léteznek olyan helyzetek, olyan szándékok, amelyek – akár alkotói, akár pszichológiai szempontból – érdekesek és hasznosak lehetnek egy memoáríró számára. Ezúttal vegyük azokat az írói szituációkat számba, amikor a visszaemlékezését készítő szerzőben felmerülhet az egyes szám harmadik  személyű fogalmazás lehetősége.

Ökölszabályként tehát tökéletesen elfogadható, hogy a memoárunkat egyes szám első személyben fogalmazzuk meg.

  • Logikus ez, hiszen az elmesélt események velünk történtek, mi voltunk (és vagyunk) a főszereplői a saját életünknek.
  • De azért is kézenfekvő az E/1, mert ezzel a látószöggel tudjuk a legbensőségesebb hatást elérni. Vagyis az olvasó ebben az esetben tud a legkönnyebben belehelyezkedni a mi helyzetünkbe, ilyenkor érezheti magát az események közepében.

Elég csak elképzelni életünk egyik fontos történését, és végiggondolni (vagy akár le is írni) előbb egyes szám első, majd egyes szám harmadik személyben. Ugye milyen személytelen, regényszerű, ha az utóbbi látószöget használjuk?

Éppen ezt a távolságtartást szokták leginkább az egyes szám harmadik személyű fogalmazás “szemére vetni”,

vagyis, hogy annyira eltávolítja az eseményeket, gondolatokat, érzelmeket a szerzőtől, s így az olvasótól is, hogy azzal nemigen lehet azonosulni, minden olyan idegenszerű lesz. Nem véletlen, hogy csak elvétve találunk ilyen formában megírt visszaemlékezést, hiszen a szerző célja ebben a műfajban általában az, hogy maga mellé állítsa az olvasót, hogy az megértse a tetteit, elfogadja a szempontjait, bele tudjon helyezkedni a döntési helyzeteibe, átélje és megérintődjön az érzelmei által. A harmadik személyű fogalmazás viszont épp ez ellen a folyamat ellen hat. Kicsit olyan, mintha a szerző az olvasóval együtt kívülről nézné a saját életét, és maga sem szeretne azonosulni azzal.

Akkor mi keresnivalója is lehet az E/3-nak egy memoárban? Ha nem is ajánlható, hogy teljesen ilyen formában írjuk meg a teljes visszaemlékezésünket, nagyon érdekes és kreatív hatásokat lehet elérni egy-egy jelenet vagy történet harmadik személyű leírásában.

  • Tegyük fel például, hogy volt egy szakasza az életünknek, amelyre ma már, érettebb, deresebb fejjel nem is annyira vagyunk büszkék. Mert mondjuk olyasmiket tettünk, úgy gondolkodtunk, amiket ma már szégyellünk, vagy egyszerűen olyannyira túljutottunk azokon, hogy szinte teljesen más, új embernek érezzük magunkat. Nos, egy ilyen életszakasz bemutatásához nagyszerűen passzolhat az egyes szám harmadik személyű fogalmazásmód, amivel hangsúlyozhatjuk, mennyire távol áll már mindez tőlünk.
    Például egy buta, felelőtlen, adott esetben súlyos következményekkel járó, alkoholmámorban töltött ifjúkori éjszaka, netán egy kártékony ideológiát hirdető szervezethez való könnyelmű csatlakozás. Egy-egy ilyen botlást meg lehet próbálni távolságtartóbban megírni, éppen azért, hogy hangsúlyozzuk, mi magunk sem értjük, kik voltunk akkor, de akárkik is voltunk, ma már önmagunk számára is idegenek az akkori tetteink, gondolataink.
  • A harmadik személyű fogalmazás a “mindenhatóság” érzetét is keltheti, amellyel amolyan “Isten szeme mindent lát”-hatást válthatunk ki. Ebben az az érdekes, hogy egy rövid időre, egy érdekes jelenetnél, felülemelkedve a történteken, kilépve a szerepünkből, nyugodtan írhatunk úgy, mintha mindent tudnánk, hogy abban az adott szituációban mit érzett, mit gondolt a főszereplő (vagyis mi), és mit éreztek, gondoltak a további szereplők. A hatás egészen mágikus lehet, a szerző ilyenkor hirtelen úgy érzi magát, mint egy regényíró, hogy nincsenek korlátai.
    Ez ennek a hatásnak a jó oldala. A rossz viszont az, hogy meglehetősen magányossá teszi a szerzőt, hiszen a távolságtartás miatt nem igazán tud ilyenkor érzelmileg azonosulni a szereplőkkel. Bánjunk tehát óvatosan ezzel a látószöggel, de ha csak néhány jelenet kedvéért váltunk át rá, nagy baj nem lehet.
  • Kézenfekvő, de azért megemlítendő eset, hogy akkor is hosszabban egyes szám harmadik személyben írhatjuk a visszaemlékezésünket, amikor olyan részleteket elevenítünk fel, amelyek nem velünk történtek, például a szüleink egymásra találását vagy valamelyik ősünk említésre méltó tetteit.

* * *

Összefoglalva:
Önmagában egy teljes memoárt nem érdemes egyes szám harmadik személyben megírni, mert túlságosan személytelen hatást kelt az olvasóban, nincs igazán kivel azonosulni, holott ez lenne az egyik fő célja a műfajnak. Viszont egy-egy jelenet kedvéért a látószögváltással hangsúlyozhatjuk például a saját eltávolodásunkat valamely kevéssé dicső korszakunktól, netán egy időre, felülemelkedve az eseményeken, szereplőkön, kívülről, regényíróként láttathatunk a saját szemszögünkön kívül lévő szempontokat, gondolatokat is.
A lényeg, hogy ne éljünk vissza ezekkel a lehetőségekkel, mert mértékkel adagolva kifejezetten izgalmas stílusfordulatokkal színesíthetjük a visszaemlékezésünket, míg túlságosan belefeledkezve távolságtartó, átélhetetlen sztorivá laposodik életünk története.

A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Kategóriák
Kiadói hírek

Múlt vagy jelen? 5 ötlet memoárszerzőknek az igeidők használatához

Kézenfekvő lenne azt mondani, hogy a múlt felidézéséhez memoárunk írása közben mindenképpen múlt idejű igéket kell használni. De nem is kevesen vannak olyanok, akik jelen időben írják a visszaemlékezéseiket. Mitől függ, hogy melyik igeidőt használjuk a memoárunkban? Lehet-e keverni a kettőt, van-e szabály ezek használatára, illetve milyen hatást érhetünk el egyikkel és másikkal? A héten a jelen és a múlt idő nyomába szegődünk.

1. Legyünk következetesek!

Elvileg mindegy, hogy melyik igeidőt választjuk, a lényeg, hogy ne keverjük őket. Igaz, hogy a memoárok többsége múlt időben születik, de számtalan példa van az ellenkezőjére is, úgyhogy nem kell félnünk a jelen idő használatától sem. Az olvasót elsősorban a következetlenség zavarja. Ezért a legszerencsésebb, ha már az elején tisztázzuk magunkban, melyik igeidő tűnik kedvezőbben a visszaemlékezésünk számára, és aztán ragaszkodunk is ahhoz. Mivel a szerzők hajlamosak menet közben elsősorban a történetre, a szövegalkotásra figyelni, mindenképpen hasznos, ha a már kész anyagot ebből a szempontból is átfésüljük, mert a legjobb szándékok ellenére is becsúszhatnak tévesztések, amelyek aztán kellemetlen benyomást keltenek.

2. Bátran legyünk következetlenek!

Bármennyire is igaz az előző pont, mégsem szabad szentírásnak venni. Mi van ugyanis akkor, ha a szövegfolyam során egyszer csak felidézzük egy álmunkat, vagy egy felbukkanó régi szerelmünk kapcsán egykori szenvedélyes találkozásunkat? Ilyenkor nyugodtan válthatunk igeidőt, múltról jelenre például, ezzel is jelezve a váltást, azt, hogy itt az olvasó egy történetet talál a történetben, amely máshol-máskor játszódik, mint a fővonulat. Izgalmas hatásokat lehet elérni ezzel a technikával, mindenképpen megéri kísérletezni vele.
De vigyázzunk! Az “időbeli” ugrálás legalább olyan zavaró lehet (lásd előző pont), mint amennyire hatásos. Tehát csínján bánjunk vele, tartsuk magunkat a kiválasztott igeidőhöz, és csak indokolt esetben váltsunk, akkor is csak egy-egy külön kezelendő jelenet kedvéért.

3. Ha bizonytalanok vagyunk, próbáljuk ki mindkettőt!

Elképzelhető, hogy elsőre mindkét igeidő használata megfelelőnek tűnik számunkra és nehezen döntünk. Ilyenkor lehet hasznos venni egy konkrét jelenetet a visszaemlékezésünkből, és megírni kétféleképpen: múlt és jelen időben is. Aztán friss szemmel elolvasva már bizonyosan érezni fogjuk, melyik érint meg minket jobban, melyik “húz be” jobban a történetbe, vagyis melyik fog jobban működni az olvasó számára.

4. A jelen idő csapdája

Nem véletlenül szokták mindazonáltal ajánlani (és használni) a múlt időt, mint a memoárok természetes igeidejét. A jelen időben írt szövegek ugyanis egyfajta csapdába csalhatják a szerzőt. Egyrészt igencsak csábító így fogalmazni  a memoárunkat, mivel a jelen idejű szöveg “azonnaliságot”, közvetlenséget sugall, ráadásul dinamikusabb is, így az olvasó ott érezheti magát a történések közepében. Arról nem is beszélve, hogy ezzel sokkal erősebb érzelmi reakciókat válthatunk ki az olvasóból.
Ne feledjük azonban: ami nyereség az egyik oldalon, hátrány lehet egy másik szempontból. A jelen időben leírt történet közben a szerző kevésbé tud reflektálni arra, ami történt. A mesélő “én” ebben az esetben ugyanis elsősorban cselekvő alanyként, nem pedig narrátorként, mesélőként jelenik meg, márpedig utóbbi lenne csak képes utólagos bölcsességgel és tisztánlátással rátekinteni a saját múltjára, a tetteire.
Nem árt tehát elgondolkodni, mi a fontosabb számunkra: a memoárunk dinamikája, vagy inkább elgondolkodó-reflektáló jellege.

5. Hol lehet mégis jelenben a múlt?

Na jó, kérdezhetnénk, de ha ez mind igaz, akkor érdemes-e egyáltalán jelen időt használni a memoárunkban? Érdemes bizony, méghozzá olyan esetekben, amikor olyan drámai eseménysorról írunk, amelynek a hatása máig fogva tart minket. Például egy közeli hozzátartozó váratlan (és/vagy tragikus) haláláról írva. Akinek tragikus hirtelenséggel hunyt el valamelyik hozzátartozója (mondjuk autóbalesetet szenvedett vagy öngyilkosságot követett el a házastársa), annak aligha fog nehezére esni a jelen időt használni, hiszen hosszú hónapokig, évekig olyan frissek az ezzel kapcsolatos érzései, mintha éppen akkor történnének. A veszteség állandóan jelenvaló (már-már örökkévalónak tűnik), nem lehet tehát róla múltbeli eseményként beszélni. Ilyenkor természetes, hogy kerüljük a múlt időt.
Legalábbis, ha a történtek után viszonylag gyorsan sor kerül a memoár elkészítésére. Évtizedek elteltével az ilyen intenzív emóciók is gyengülnek, csillapodnak, így ebben az esetben a szerző már nyugodtan visszatérhet a múlthoz.

* * *

Összefoglalva:

  • A memoárok többnyire múlt időben készülnek, aminek egyrészt az az előnye, hogy az olvasóban nem kavarodnak össze a korábban és a jelenben történt események, másrészt könnyebb reflektálni az egykori történésekre.
  • A jelen idő használata is gyakori, különösen akkor, ha dinamikusabb, átélhetőbb szöveget szeretnénk készíteni, de olyan esetekben is, amikor az átélt érzelmek még különösen frissek a szerző számára. Ennek azonban az az ára, hogy kevesebb lehetőség van a “bölcs rálátásra”, a reflexióra.
  • Egyik megoldás sem előrébb való a másiknál, de bármelyiket választjuk is, következetesen tartsunk ki mellette az egész mű írása során, és csak indokolt esetekben váltsunk át (például egy jelenet kedvéért) a másikra.

A cikk korábban a Könyv Guru portálon jelent meg.

Kategóriák
Kiadói hírek Megjelenések

Interjú Naszvadi Józseffel Proliregény című könyve kapcsán

Naszvadi József, a Proliregény szerzője mesél arról, hogy lehet kiválogatni, mi kerüljön végül az emlékirat lapjaira, illetve szerinte szükséges-e egyeztetni a benne szereplőkkel.

Hiába gondolom, hogy a Proliregény nem szokványos emlékirat, valójában mégis csak az. Igazából korrajznak szántam, csak egy kicsit személyesre sikerült. Persze attól még lehet korrajz, attól függően, ki az, aki belekerült és miért. A szövegben személyesen érintettek többsége már nem él, de a személyiségét tiszteletben kell tartani. Őszintén szólva csak arra ügyeltem, senkit ne sértsek meg sem életében, sem holtában. Egyeztetésre nem is gondoltam.

Mindenki életének legfontosabb része az első néhány évtized. Akkorra már megteremtette az egzisztenciáját, elvégezte az iskoláit, rendszerint családot is alapított. Mondhatnám, elkezdte az élet nehezebbik részét, ezért tűnik olyan “sűrűnek” az én első huszonnégy évem is. És bíztam a holnaputánban. Nekem a holnapután munkát jelentett, nehéz fizikai munkát, amiről csak annyit írtam, amennyit érdemes. Ahhoz is hosszú évtizedeknek kellett eltelni, hogy nem “csak úgy nekiültem és írtam”, hanem évekig hordtam magamban az emlékek emlékeit, amíg megszületett a szándék. A többi ott van leírva a könyvben, aminek a terjedelme írás közben eszembe sem jutott.

A teljes interjút a Könyv Guru portálon olvashatja.

Kategóriák
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Megrendítő napló 1944–45 teléről

Csikós Józsefnét, lánykori nevén Nagy Katalint mindenki Kató néniként ismerte. Hajlott hátú, vékony, apró öregasszony volt, akit – bár meggyötört az élet –, soha egy panaszszót sem lehetett tőle hallani, egészen haláláig megőrizte derűjét és hitét. A háború alatt naplót írt a fiának, Csikós Istvánnak, akit 1944. december 11-én vittek el leventének. Ő maga férjével 1944 karácsonyán hagyta el otthonát, és kezdte meg hetekig tartó menekülését a megszállók elől ‒ erről a viszontagságos időszakról szólnak megrázó sorai.

 

Menekülésünk

December 24. Csendesen kezdődik a nap, csak itt-ott szakítja meg egy belövés a vasárnapi csendet. Én a kora délelőtti órákban már útra készen állok Kőbányára, hogy a következő szent karácsonyt odahaza kis otthonomban tölthessem el.

Kató néni naplója
Kató néni naplója

Délután 3-ig férjem szüleinél voltam, megbeszélésünkhöz híven eddig vártam, hogy férjem értem jön, de miután eddig meddő volt a várakozás, elindultam, mert régi szokásomhoz híven a szentestét kis otthonomban szeretem eltölteni.

A szomszédból áthallatszik a gyerekek öröme, többször át is jöttek értem, de szomorúságommal nem akartam ünneprontó lenni. A szentestét egyedül töltöttem, rád gondolva, kicsi fiam a messzi távolban, kérve Istent, hogy segítsen meg téged sok száz és száz magyar testvérünkkel együtt. Nem tudom, milyen volt a te szentestéd, melyet életedben először távol töltöttél tőlem, minden bizonnyal rám gondolva, aki nálad nélkül olyan elhagyatott.

Kilenc óra után megjött apu tele aggodalommal, és rá akart bírni, hogy még akkor induljunk el Budára, később látta az én nyugodtságomat, és beletörődött, hogy maradunk. Éjfél felé én lepihentem a konyhában, de apu reggelig le se hunyta a szemét. Fél 3-kor reggel felkeltett, hogy öltözzek. A belövések erősödtek, ezért el kellett mennünk. Akkor már 25-ét írtunk, de sajnos semmiféle közlekedési eszköz nem volt, így én visszamentem. Ő sírva vált meg tőlem, és erősen megígértette velem, hogy a délelőtti órákban követem. Délelőtt rövid időre megindult a HÉV, de alig érte el az óramutató a 10-et, minden elcsendesedett, az utcák elnéptelenedtek, és a harci zaj mind erősebb lett. Búsan elbúcsúztam az összes jó szomszédtól s elindultam. Nem tudtam még akkor azt, hogy hosszú időre búcsút vettem szeretett kicsi otthonomtól, melyhez minden idegszálammal az utolsókig ragaszkodtam.

Fél 1, én búsan gyalogolok Buda felé, a hangulat feszült, alig egy-két ember a járókelő, az orosz nyomás mind erősebb. 3 óra és a Radeczki elé értem, itt nagy a zűrzavar, 32 holttest fedi az udvar bejáratát, kocsik hosszú sora, minden menekülésre készen.

Sok keresés után rátaláltam apura, aki sírva könyörgött, menjek velük, mert én még mindig a maradás mellett döntöttem. Ma is fülembe csengenek zokogástól elfúló szavai: „Értsd meg, itt nem maradhatsz!” És elindult egy bús karaván ki a havas országútra. Sokáig folytak a könnyeim. Akkor még nem tudtam, hogy mire leülök e bús sorokat leírni, egyedül leszek és elhagyatott a szeretteimtől.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor megindult a bús menet, de sötét este borult ránk, amikor az első pihenőt tartottuk, mert kocsik és autók hosszú sora kígyózott az országúton. Újra elindult a karaván. Mi egymás mellett szorongtunk apuval a bakon dideregve, mert sajnos öltözékünk nem meneküléshez való volt. Az éjszakai órákban újból megállt a menet, és leszállva a kocsiról gyalog indultunk el, szótlanul egymás mellett sok más szomorú társunkkal, mert a szegény állatok nem bírták a rájuk rakott terhet. Egy jó órai gyaloglás után betértünk egy vendéglőbe, ahol katona katona mellett feküdt, alig volt annyi hely, hogy egymás mellett megálljunk, mégis fedél volt a fejünk felett. És itt virradt ránk 26-a, karácsony másnapja.

Apu elment a magunkkal hozott kis élelemért, ami egy kis darab szalonnából, egy fél kenyérből és egy fél rúd mákos kalácsból állott. Az éhségünk nagy volt, az élelem kevés, de azért elosztva sok embertársunkkal együtt fogyasztottuk el, és itt álltunk karácsony másnapján üres és fázós kezekkel és lábakkal.

Hatalmas német teherautók állottak az úton, és ezekre szálltunk fel. Lassan megindulva minden órában tíz lépést mentünk előre, mert az utak el voltak torlaszolva. Így múlt el felettünk karácsony másnapja, és mi még mindig itt vagyunk az esztergomi országúton. Ez a második éjszaka, amit távol töltök kicsi otthonomtól. Fázom a szabad ég alatt, egy német teherautón egymás mellett ülve sok szomorú magyar testvérünkkel. Apu minden takarót rám terít, a fogaim összeverődnek a hidegtől, apu pedig valósággal remeg, az éjszaka pedig ólomcsizmát húzott: nehezen múlik el felettünk. Senki sem alszik, és nehezen kezd világosodni, senki sem tudja, hány óra, csak azt tudjuk, hogy 27-e van és új napot kezdünk.

11 óra felé kicsit kisüt a nap. Kicsit gyötör az éhség, de inkább egy kis meleg ital után vágyom, de ez csak vágy marad. Lemászunk az autókról, hogy járkálással mozgásba hozzuk elgémberedett tagjainkat. Itt találkoztunk Szalaiékkal, én nagyon megörültem, hogy végre asszonytársaság is lesz. A tudomásunkra hozták, hogy az asszonyok és a gyerekek menjenek fel a dobogókői szállóba, és ott kapunk majd meleg ételt. Hát nem tudom, hányan voltunk, de az út felfelé csak úgy feketedett a néptől, és én már akkor aputól mindenféle batyut elvettem, és rogyadozó térdekkel vittem, mert ő alig tudott járni. Gizike a segítségemre volt, így mi egy kis társasággal körülbelül fél óra gyalogolás után odaértünk, de sajnos semmi jó nem várt ránk, csak kongó hideg termek, és ételről szó sincs, szegény katonáink pedig reggel óta harcban vannak, mert az orosz már itt van a nyomunkban. Már halottunk is van, itt földelték el az egyik erdő szélén, még fejfa se jutott szegénynek.

Itt fenn töltöttünk el körülbelül két órát, szegény apu elment, hogy majd szerez kenyeret, és amikor fölszólítottak mindenkit, hogy újból menjünk vissza a kocsikhoz, én még mindig kétségbeesve kerestem, de sajnos nyoma veszett. Egyedüli örömöm és vigaszom Szalaiék voltak, így mégsem voltam egyedül. Hosszú gyaloglás után odaértünk a mi német teherautónkhoz, és a német örömmel üdvözölt, de embertársainknál nem valami nagy fogadásban részesültünk, ami igen elszomorított, mert itt, ahol már úgy látszik, még a Jóisten is megfeledkezett rólunk, szomorú magyarokról; itt, ahol legjobban kellene az összetartás és a megértés, csak a viszálykodást tapasztalja az ember.

Alig ültünk a teherautón egy negyedóráig, mindenki fel lett szólítva, hogy szálljon le, mert innen csak gyalog mehetünk tovább. Két kenyérzsák a nyakamban, kapaszkodom a gyülekezőhelyre, s már minden batyut letettem, mert nem volt erőm tovább vinni. Már újból sötét este lett, amikor rátaláltunk egymásra, és apu az egyik kenyérzsákot újból fölvette, és itt került rám egy báránybekecs, és egy még most is meglevő férfi télikabát – ez mégis enyhített a fázásomon egy kicsit.

Az esztergomi országút pedig szomorú látványt nyújtott, a benzin patakokban folyt, itt minden volt társzekerekkel: élelem, bakancs és ruha, lovak, szekerek és rengeteg batyu és bőrönd. Aki eddig elhozta, innen már csak egy kis kézipoggyásszal indult útnak, mert innentől már csak a puszta életét menthette mindenki. Szakaszokra osztva német vezetés alatt indult el sok száz és száz magyar a havas sötét éjszakába. Amerre mentünk, az utat mindenfelé menekülésre emlékeztető holmik borították, mindenki szabadulni igyekezett felesleges dolgaitól. Mi meg egy-két darabbal gazdagítottuk a magunkét, ami egy pokrócból meg egy kabátból állott. Egy nehéz feladat várt ránk, nőkre, mert amit rendes körülmények között nem tudtunk volna megtenni, itt minden meglevő kis erőnkre szükség volt. Egész éjszaka gyalogoltunk, az orosz puskaropogás szolgáltatta hozzá az ütemet. Meredek hegyek és mély vízmosások árkain keresztül jutottunk el holtfáradtan egy zúzmarás erdő tisztására. Itt virradt ránk 28-a. Napok óta nem tudtuk az időpontot, csak annyit, hogy nappal vagy éjszaka van.

Megpihentünk, amíg a férfiak elmentek terepszemlét tartani, mert igen közel volt az orosz. Itt találkoztunk a Rudival, szegény napok óta velünk szenvedett. Én már sajnos majdnem mezítlábra kerültem: a hegyes vidék, a napok óta tartó gyaloglás levette a lábaimról vékony kis cipőimet, és itt 200 pengőért hozzájutottam egy pár 42-es bakancshoz, ami egy kicsit enyhített már agyonfázott lábaimon. Innentől kezdve kitartóan együtt maradtunk Gizikével. A férfiak felfegyverkezve mindenütt a biztonságunkra vigyáztak. Hozzájutottunk a napok óta nélkülözött vízhez, és már nemigen tudtuk, éhesek vagyunk-e, szomjasak-e vagy álmosak. Gondolataim pedig sokszor hazaszálltak, vajon mi van velük, akiktől azzal a tudattal váltam el: „Holnap visszajövök.” Hány szomorú holnap múlt el már azóta, és én még mindig a bizonytalan jövő előtt állok!

Innen délután mentünk tovább, Rudi is velünk maradt. Elérkeztünk egy veszélyes ponthoz, ahol csak egyenként juthattunk át, és sajnos az utolsó szakasz orosz kézre jutott. A szomorú menet így erősen megfogyva indult tovább a zúzmarás fák szegélyezte utakon. Ekkor már mindenki nehezen emelte lábait, és ha a menet megállt, rögtön lefeküdtünk a havas úton, és elnyomott az álmosság, alig tudott apu sokszor felrázni, de menni kellett.

Ekkor feltűnt a távolban egy orosz tank. Pillanatok alatt kétfelé vált a menet, és a kétoldalt szegélyezett erdőbe menekült mindenki, csak a fegyveres férfiak maradtak elöl, de Isten kegyelmes volt hozzánk, elkerült a veszély, és mi újból megindultunk a hegyen fel, majd újból le. A késő éjszakai órákban értünk oda, ahol már lentről hallatszott az orosz „hejde-hejde”. Nagy csendben vonultunk le a faluig, de sajnos olyan erős volt az orosz nyomás, hogy a mi katonáink kevésnek bizonyultak, és ezért vissza kellett vonulnunk a hegy tetejére. Itt a zúzmarás fák közt a havas hegy tetején pihentünk le, de a hidegtől nem bírtam elaludni. Apu talán egy picit aludt, de másnap reggel nem tudott már lábra állni, oly éhes volt. Még akadt a kenyérzsákban egy doboz konzerv és akadt egy kis gyertya is, és azon megmelegítettük, az egyik társunk adott egy szelet kenyeret, ezt erővel megetettem apuval. Ez már 29-én volt, így töltöttük el a házassági évfordulónkat sok könny és szomorúság közt. Apu sírva ette meg, mert én nem ettem belőle, de én váltig erősítettem, hogy nem vagyok éhes. Könnyei belefolytak az ételbe, és a házasságunk óta először történt meg, hogy nálam nélkül evett meg valamit, én pedig csak ittam. Egy kis pohár vízért 1 pengőt adtam, mert ekkor már a fákról a zúzmarát ettük meg és a havat, ahol tiszta volt. Reggelre hatalmas német erő jött a segítségünkre, és megtámadták a falut. Szegény Rudi itt maradt el tőlünk, puskát nyomtak a kezébe és ment a német és a magyar csapatokkal. Többé már nem láttam.

Délután már hozták fel ide a tisztásra a sebesülteket. Szegény katonák itt fekszenek köztünk segítség nélkül, és az orosz mind sűrűbben küldi ide a népek közé a csomagjait. Már nem tudjuk, hová meneküljünk, és már jön a felszabadítás, újból előttünk az út, már mindenkin valami fásultság vesz erőt, és fejhorgasztva bandukol a hazátlan szomorú csapat.

Egy kis patakhoz érve a katonák bajonéttel felverték a jeget, mindenki egy darabot vett, és ezzel enyhítettük szomjúságunkat. Hosszú menet kígyózott végig fáradtan az erdei úton, amíg ránk borult a sötétség. Hosszú gyalogolás után újból megállt a menet, és itt ránk törtek a partizánok. A mi fegyveres embereink rögtön szembeszálltak velük, mi pedig a végtelen nagy erdőségben lelapulva vártuk a menekvést, ami nemsokára bekövetkezett. Aztán másfél óra pihenés után tudtunkra adták, hogy el kell szakadnunk a férfiaktól. Én sírva néztem apura, a válás gondolata majd megőrjített, ő pedig szembeszállva mindenkivel kijelentette, hogy utolsó leheletéig együtt maradunk. És elindult a menet.

Alig egyórai gyaloglás rettenetes hegyoldalakon, ahonnan csak négykézláb jutottunk le. Az orosz erősen lőtte a terepet, a lövedékek süvítve csaptak be hol jobbról, hol balról, és a következő órában elvesztettük egymást. Még egy órával ezelőtt azt gondoltuk, belehalunk, ha válni kell, én összetett kezekkel könyörögtem, ne hagyj el minket, és most itt állunk teljesen egyedül, nem tudva, merre sodorta a sors. Mi pedig egynéhány gyáva magyarral barangolunk az éjszakában, így lett sok száz meg száz magyarból egy szomorú tíztagú csoport. Széttépett bennünket az idő, a megpróbáltatás és az orosz ágyúdörgés. Ekkor már a halál gondolatától sem irtóztam, hiszen itt állok teljesen egyedül a vaksötét éjszakában, és még azt sem tudom, kicsi fiam, merre jársz, élsz-e még.

Sok-sok bandukolás után láttunk egy kis tanyafélét, ide fordítottuk lépteinket, abban a reményben, hogy végre fedél alá jutunk. Ekkor már csak négyen voltunk: két alig 17 éves fiú, Gizike és én. Az egyik épület egy kis kastélyszerű épület volt, itt elutasítottak bennünket, ellenben feljebb ott állott egy kis ház, ide rögtön bebocsájtást nyertünk, és öt napi gyaloglás után december 30-án reggel fél 5-kor jutottunk először fedél alá. Ezen az úton ismerkedtem meg először az éhség kínzó fogalmával. Öt nap éhesen és szomjasan.

December 30. Ekkor tudtuk meg, hogy Piliscsabán vagyunk. Utunkon először akadtunk irgalmas lelkekre, akik azonnal raktak tüzet és kaptunk egy csésze meleg kávét. Utána megmosdottunk és lefeküdtünk először annyi idő óta ágyba, de sajnos nem sokáig pihentünk, mert 11 óra felé felkeltettek bennünket, mert ott volt az orosz. Nagy volt a riadalom. Minden nálunk levő kis értéket és pénzt iparkodtunk eltüntetni, és ekkor ért megint egy másik fájdalmas csapás: meg kellett válnom attól az öt darab levelezőlaptól, amit te, drága kicsi fiam, írtál. Sírva tettem a tűzre, hisz naponta elolvastam őket, s most már ez sem lesz.

De ide nem jöttek be, én pedig nem bírtam a lábaimra állni, oly gyenge voltam, és csak feküdtem vasárnap reggelig. Nem mondom, megkínáltak egy kis ennivalóval, de sajnos oly nagy volt az éhségem, hogy ez csak egy csepp volt a tengerben, de hálásak voltunk ezért is.

Innen 31-én indultunk új erővel útnak, már csak ketten. S amerre mentünk, mindenütt orosszal álltunk szembe. Róttuk az országutat, velünk szembe jöttek orosz tankok és szekerek, de senki se törődött velünk, így gyalogoltunk sok-sok kilométert. Piliscsaba, Tinnye, Leányfalu, Dorog – itt megállított egy orosz. Az idő már estefelé hajlott, és amerre eljöttünk, mindenütt üres falvak és a harc nyomai. Útközben találkoztunk egy szomorú menettel, férfiak és nők, oroszok kísérték őket, és sok olyan arcot láttunk köztük, akik még a hegyek közt velünk voltak, én pedig csak aput kerestem köztük, de hiába. Itt az orosz adott enni, és mi nem mertünk vele ellenkezni. Itt kezdődött csak az igazi kálváriánk, de nem hiába fohászkodtam annyit Istenhez, megmentett az orosz horda karmaiból, igaz, sok könny folyt addig végig hideg és fagytól kiszítt arcomon. De ma, amikor már itt ülök nyugodtan egy falusi ház asztalánál, borzadva gondolok vissza szörnyű kálváriánkra. Szörnyű Szilveszter esténk volt, emlék egy egész életre.

Este kikerültünk az utcára, újból fedél nélkül. Sírva indultunk útnak orosz kísérettel. Fogolyként átadtak egy sváb háznál, éjfélkor jöttek értünk és felvezettek egy kapitány elé, aki 1000 pengőt ajánlott fel, de cserébe ott kell töltenem az éjszakát. Összetett kezekkel könyörögtem neki, sírva borultam az asztalra, és azt hittem, nálamnál nincs szerencsétlenebb. Nem tudom, mi szállta meg, egy órai sírás után rám nézett szomorú nagy szemekkel, arcon csókolt, és azt mondta oroszul, hogy menjek, az ajtóra mutatva. Kijövet rátok gondoltam: vajon merre vagytok? Nincs senkim, ilyen szerencsétlen nincs több, mint én! Sírva értem le, és felvitték Gizikét, én pedig nyitott szemekkel feküdtem a szalmán, figyeltem a felettem hangzó zajokat, féltettem Gizikét, aki reggel 3 órakor jött le szomorúan, két hatalmas pofonnal volt gazdagabb, de különben sértetlen. Csupán egy pisztolyt szorítottak a fejéhez, és el volt szánva a halálra, de utolsó pillanatban az ő részére egy vödör bor volt a mentőangyal. Jelszavunk pedig az lett: „Inkább tisztességben elpusztulni, mint szégyenteljesen tovább élni!”

Ma pedig ennyi tapasztalat után nyugodtan szembe merek szállni olyan egyénekkel, akik esetleg az orosz kultúrát védik. Tiszt és közlegény közt nem találtam semmi különbséget, mindegyiket valami állati ösztön uralta, ami hál’ Isten úgy magyarból, mind a németből hiányzik, azaz műveltség fokán jóval alulmaradtak – ezt sok napi tapasztalat után nyugodtan leírom.

Újév napja, január 1., és mi már a kora reggeli órákban útra készen állunk. Egy-egy pohár meleg bor volt a reggeli, persze a kenyeret nem pótolta semmi, de új reménnyel eltelve útnak indultunk. Alig egy órai gyaloglás után hatalmas gépek jelentek meg felettünk. Egy fa alatt állva figyeltünk, és most először láttam bombát hullani. Hamar egy közelben lévő épület pincéjében találtunk menedéket. Szegény lakosok, sokan hajlék nélkül maradtak! Szomorúan kezdődik részükről az újév…

Amikor minden elcsendesedett, nyakunkba vettük az utat, hiszen sok-sok kilométert kellett még megtenni, amíg a kijelölt helyre érünk. Újból róttuk az országutat, szótlanul magunk mögött hagyva sok kilométert, és mindig figyeltük a kilométerköveket, hányat kell még lépnünk a következő faluig. Így jutottunk el Nyergesfaluig. A falu előtt megállított két orosz, biztosan azt kérdezték, hová megyünk, célunk mindig az előttünk levő falu volt. Ők magyaráztak valamit Budapestről, de nem értettük meg egymást, így utunkra bocsájtottak. Nemsokára elért bennünket egy személykocsi, benne ült két orosz. Az egyik kiszállva a kocsiból erővel betuszkolt bennünket, persze az ital erősen érzett rajtuk. Menekülni nem lehetett, és azzal a gondolattal, hogy a faluba érve kiszállhatunk, beültünk.

Már bejutottunk a faluba, az autó csak ment, egy kanyarnál lejutott a Duna-partra, itt egyszerre több lövés dördült el. Az orosz kiugrott és a Duna túlsó partja felé lőtt. Ekkor jött egy lövés, és éreztem, hogy eltalált. Az orosz észrevette, beugrott a kocsiba és erősen hátrálni kezdett. Talán a nyolcadik házhoz érve behajtott egy udvarba, itt az ajtók mind zárva voltak, erre az egyiket berúgta. Én kezdtem levetni a hatalmas ruhatömeget, ami rajtam volt: egy hatalmas férfikabát, az én kabátom, egy báránybekecs, és lekerült az utolsó kiskabát is, mind átlőve, csupán egyetlen, a legalsó ruha nem volt átlőve. Ugyanakkor Gizike kabátjai is át voltak lőve, de hála Istennek megmenekültünk. Sietve eltávoztunk innen, félve, hogy ez a két részeg utunkat állja. Az este pedig rohamosan közeledett, és szállás után kellett nézni, nem egy, se nem két nyelv elől.

Búsan elballagtunk, és már azt hittük, Isten szabad ege alatt töltjük el az éjszakát, amikor megnyílt előttünk egy ajtó 130 pengőért, és ezért a nagy összegért kaptunk egy kis sarkot. Én pedig alvás helyett keserves könnyeket hullattam, arra gondolva, hogy mire is jutottam. Egy sarokban ülve kell várnunk a virradatot. Nem tudom, mit vétettünk mi szegény üldözött magyarok, hogy ilyen szomorú sors várt ránk, itt állunk otthon és minden nélkül, más kegyelmére utalva, és mint a koldus, könyörgünk egy pici helyért, és oly kevés megértésre találunk.

Innen nem tudtunk továbbjutni, mert egész éjjel súlyos harcot vívott az orosz és a német, és mire 3-át írtunk, újból német katonák százai özönlötték el az utakat, és mi boldogan vettük tudomásul, hogy a német Budapest felé menetel.

A délelőtt, mikor mi is útnak indultunk, amerre a szem ellátott, az országúton tank tankot ért, és hatalmas kocsik mindennel megrakva, mi meg – habár még mindig nagy út állt előttünk – boldogan gyalogoltunk. Itt belekerültünk az összetömörült német kocsik és gyalogos katonák tömegébe, s újból megtámadtak az orosz gépek, sűrű géppuskatüzet zúdítva ránk, mi pedig a németekkel az úton hasaltunk és vártuk az indulás idejét. Az oroszok elmentek, és a németek jókat nevetve végezték tovább dolgaikat.

Errefelé rettenetes állapotban voltak a faluk, nagy csaták nyomai voltak láthatók, minden a pusztulás képét mutatta. Üzletek kirabolva, minden az utcákon hevert, elégett tankok az utak mellett, itt-ott egy-egy holttest, hullarészek, egy-egy ló és még sok minden tarkította az utat. Már jó néhány község volt a hátunk mögött, amikor Komárom előtt felvett egy német kocsi, az elhozott Komáromig, innen pedig sok más emberrel együtt egy másik megint Győrig, így csak kibírtuk ülve, bár hideg is volt. Délután beértünk Győrbe, a váróteremben alig lehetett látni a sűrű füsttől, és ember ember hátán szorongott. Nekünk is csak sok tolongás után jutott egy szék. A váróterem egy feketepiac benyomását keltette, itt mindenki vett és eladott. Hatalmas zsákokban dohány és szalma, először azt hittem, a Telekin vagyok. Elővettük egyetlen szelet kenyerünket és egy falat kis húsunkat, s jóízűen elfogyasztottuk abban a tudatban, hogy reggel úgyis hazaérünk.

Innen vonattal jutottunk tovább 6 óra 25 perckor, érintettük Kónyt. Szerettem volna felőled érdeklődni, kisfiam, de oly rongyos a ruhám, másfél hét óta szedte az ág, és sehol nem tudtuk rendbe szedni, így elhatároztam, hogy először kicsit rendbe szedem magam, és így indulok a keresésedre. Este 11-re ideértünk Eszterházára, innen nincs tovább vonat, így újból itt töltöttük az éjszakát. A váróteremben egy sarokban ülve értük meg a 4-ét.

Reggel megtudtuk, hogy csak este indul vonat, így újból gyalogszerrel indultunk tovább. Az a tudat, hogy utunk utolsó szakaszához értünk, boldogsággal töltött el, de még így is le kellett róni 25-30 kilométert. Egyik falu a másik után maradt mögöttünk, a lábaim mindig nehezebbek lettek, és már messze mögötte maradtam Gizikének, de mire megkondult a déli harangszó, elértük végcélunkat, Iván falut Sopron megyében. Itt szeretettel fogadtak engem, mint idegent. Nem tudom, meddig lesz ez az otthonom, bár minden gondolatom nálatok van.

És ma január 17-e, betöltöttem a 42. évemet. Ma történt meg először, hogy te, kisfiam, nem csókkal ébresztettél, mint eddig. Elmaradt mindhármatok jókívánsága, de én szeretettel gondolok rátok. Tudom, ma reggel, bármerre is vagytok, ti is rám gondoltok a messze távolban, bár egyikünk sem tudja, merre vetette a másikat a sorsa. Ezen néhány sort, azaz életem legszomorúbb szakaszát sok könnyhullatás közben leírva néked szántam, kicsi fiam.

Iván 1945. január 17.

Pistike elment 1944. dec. 11.

Mi eljöttünk 1944. dec. 25.

Kónyban voltam 1945. jan. 22.

Csornán voltam 1945. jan. 23.

Március 24. Ma kaptam tőled, kisfiam, levelet, de már nem tudok elmenni, mert utam el van zárva. Nagypéntek óta orosz megszállás alatt élünk, és újból elszakadtunk egymástól. Naponta sok-sok magyar katona megy el erre, és mindegyiktől kérdem, honnan jön, mert mindig várlak. Újból magamra maradtam, pedig de boldog voltam, mikor tudtam rólad. Vajon látjuk-e még egymást? Minden este imádkozom érted, hisz te vagy az én mindenem, és nélküled nincs számomra élet.

 

Kató néni naplóját közreadta: Marton Lívia

 

Kategóriák
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Eleink a régi fényképeken

Börzsönyi Erika emlékeket idéz fel, történeteket kerít egy-egy régi fényképhez annak nézegetésekor. Az első kép Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, talán pontosan 100 éve…


Múltam nyomában

Mindig szerettem régi fényképeket nézegetni, elmerengni múltbeli – ismerős és ismeretlen – emberek képei felett, sorsokat képzelve az arcok mögé. Jelenetek, hajviseletek, szokások érhetők így tetten a közeli és távoli múltból. Családi képem nincs túl sok. Nehezen jutottam a fotók többségéhez, mert a családtól viszonylag messze éltem le életem nagy részét. Morzsánként kellett összegyűjtögetnem a kicsike gyűjteményt. Olyan is van, amit csak kölcsönkaptam, s majd archiválás után vissza kell adnom. Nekem nagyon fontosak ezek a képek. Java része saját készítésű, amatőr fotó. Rég megsárgult, kopott felvételek. Sokszor suta a beállítás, mereven, kamerára szegezett tekintettel állnak az ábrázolt emberek.

Szüleim, nagyszüleim ismerhetők fel a képeken, a későbbiekben már testvéreim és én magam is, gyermekként.

Legkedvesebb fotómat kemény kartonlapra készítették, valamikor a huszadik század elején.

Hátlapján felirat: Herz Henrik fényképészeti műtermében készült, Budapesten, a Rákóczi út 16. szám alatt.

Évszám sajnos nincs rajta, csak kikövetkeztetni tudom keletkezési idejét. A szépen ívelt támlájú, műtermi székeken jobbról balra haladva ott ül egyenruhában anyai nagyapám, mellette nagyanyám. Mögöttük áll egy komoly nagyfiú és egy nagylány. Ő az egyetlen fiú, a sok megszületett gyermek között. Antal, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi fakultásán diplomázott 1926/27-ben (bejegyezve 066-os sorszámon). Nagymama karjával öleli magához az akkor legkisebb gyermekét, egy 4-5 éves forma kislányt: ő az édesanyám. Születési évéből következtetve a kép valamikor az első világháború éveiben készülhetett, talán 1916-ban vagy ’17-ben.

Majd négy évtizede őrzöm ezt a képet.

Nagyapa szép ember volt, a kép készültének idején harmincas éveinek végén járhatott. Nagymama apró, törékeny asszony, arcvonásain fáradtság tükröződik. A családi legendárium megőrizte a felnőttkort megérő és az elhalt gyermekek nevét. A képen nem látszik, de talán már szíve alatt hordta épp legkisebb lánygyermekét, aki évtizedekkel később az én keresztanyám lett. A gyerekek mind lányok voltak, kivéve azt az egy fiút, aki a képen is úgy áll a mama mellett, mint egy kis férfi, gondoskodó családfő. Szép, komoly gyerek.

Tudom, hogy a család a faluból Pestre ment, munkát, megélhetést keresni, és a két világháború között ott is éltek. Egy leánygimnáziumban volt nagyapa pedellus és mindenes, a mama pedig kisegítő. Takarított, cukorkát árult, mikor mit kellett.

Az utcát tudom, de a házszámot nem. Majd négy évtizede halogatom, hogy elmenjek megkeresni azt a valaha volt épületet, ahol nagyszüleim éltek, és ahol kisgyermek volt az anyám.

A képen laza testtartásban álló, jól megfésült, kiöltöztetett, kicsi lányt fürkészem. Apró kockás, csipkegalléros kis ruhája, a visszahajtott szárú, fehér zokni, kiscipője, keze, amivel a mama nyakát karolja át, régen eltűnt mindenestől a múlt ködében, a kép többi szereplőjével együtt. Ma már senki sem él közülük.

Nem kérdezhetem meg anyámtól azt, amit elmulasztottam megkérdezni, hogy milyen volt az életük akkor Pesten. Keresztény családként azon a környéken.

Anyám korcsolyázni is ott tanult meg a nagylányoktól. Mert a papa télen felöntötte sok-sok vödör vízzel az udvart, és a diáklányok ott siklottak a jégen hosszú szoknyáikban. A csöpp kislány meg figyelte őket, nagy áhítattal. Megelevenedik előttem a kép, amint a lányok kézen fogják a kölcsönkapott korcsolyájával ügyetlenül csetlő-botló gyereket. És hamarosan ő is ott siklik velük, írja a jégre a nyolcasokat meg forog! És boldog.

Talán soha többet nem volt rá módja, hogy korcsolyázzon. Abból a gimnáziumból kerültek aztán az észak-magyarországi faluba, ott nem ismert, különös hangzású szavak közé, amiket a család sajátjaként alkalmazott: córesz, tréfli, echte.

És ételek, mint a télen előszeretettel készített mákos kukorica mézzel, aminek az eredetét senki sem ismerte, de szerették, mert ritka finom csemege volt. Ahogy az évtizedek teltek, nagy halogatásomban már-már lemondtam a keresésről, szinte értelmetlennek tűnt elindulni, megnézni az épületet, mely, ki tudja, áll-e még, és ha igen, iskola van-e benne. Vajon mennyire változott meg?

Egy napon aztán, egy hosszú beszélgetés kapcsán, előkerült a fénykép és az emlékek. Beszélgetőtársam pillanatok alatt megtalálta elbeszélésem alapján az épületet, és kiderítette, hogy valóban iskola állt az adott helyen, sőt még ma is oktatási intézmény! És biztatott: keressem fel az igazgatót, bizonyára engedélyezni fogja, hogy megnézzem az épületet belülről. Hogy megálljak az udvaron, hátamat a falnak támasztva emlékezzek. Mit is várok? Megpillantani, megérezni valamit, ami a múltba visszavezet. Árnyakat látni, ha csak jelképesen is. Találkozni a múlttal a jelenben.

Még óvatos vagyok.

Hétfőn korán reggel, még a hőség beállta előtt, túl a vérvételen, elindulok, a Rózsák terétől, végig a Wesselényi utcán.

Magányos bolyongásaim hozadéka, hogy a városban már nem félek – mint kezdetben – az eltévedéstől. Némiképp kiismerem magamat az utcák hálózatában, ismerem a közlekedési eszközök járatainak egy részét, és hazatalálok többnyire mindenhonnan. Már nem érzem idegennek magam.

Nyitott szívvel indulok, engedem, hogy hasson rám a környezet minden szépsége és rútsága, ellentmondásossága. A hely szelleme.

Meglep, hogy a körutat elhagyva milyen gyorsan változik az utcák hangulata és vele az enyém is.

És egyszer csak ott állok az épület előtt, ahol több százszor elmehettem talán, úgy, hogy fogalmam sem volt róla, kislányként itt élt az anyám és a család. Wesselényi utca 44.

Ma is iskola. Tekintélyes, szép, régi épület.

Lépcsőjén a kontraszt kedvéért toprongyos hajléktalan alszik.

Körbejárom a házat, de még nem kérek bebocsátást.

Próbálom felfogni, megérteni, hogy milyennek láthatta a helyet az én kicsiny gyermek anyám.

Aki elmesélte nekem már anyaként, hogy a Margit-szigetre ők nem mehettek be, mert fizetni kellett volna érte. És az utcákat mindet a régi nevükön emlegette, élete végéig nem tanulta meg az új neveket. Neki a Majakovszkij Király volt és maradt, a Népköztársaság útja pedig Andrássy út. A Ferenciek tere sem lett Felszabadulás tér számára. Mennyit nevettünk rajta! Azt hittük, csupa butaságot mond. Mit sem tudtunk akkor az utcanevek változásáról.

Azt már nem érhette meg, amikor az utcák visszakapták régi nevüket. Még mindig a ház előtt állok, gondolataimból egy autó riasztójának hangja zökkent ki, hoz vissza a földre. Borzongató jó érzés fog el: mintha rokonlátogatóba jöttem volna. De most még nem megyek be.

Továbbindulok, a Károly körút felé.

Kategóriák
Sztorigyűjtő

Sztorigyűjtő ~ Plasztilin

Bende Liza gyermekkori emlékei azokról a 60 évvel ezelőtti napokról. Bár utána nem volt szabad a forradalomról beszélni, a drámai események még a gyerekekbe is beleivódtak.


A plasztilinnal hétévesen találkoztam először.

– Holnapra mindenki hozzon egy doboz plasztilint! – szólt osztálya felé fordulva a tanító néni. Én még csak próbálgattam a számomra értelmetlen főnevet, amikor Magdus, egy kotnyeles kislány már felnyújtotta a kezét.

– De mi az a plasztilin, tanító néni, kérem?

– Olyan, mint az agyag, gyúrni lehet. A vöröses, agyagos talajt mindannyian ismerjük.

Jól tudtam én is, hogy miről van szó. Láttam asszonyokat, agyagot döngölni a parasztházakban.

– A plasztilin mesterséges anyag, méghozzá színes.

– Színes? – Jelentkezés, felszólítás nélkül szökött ki belőlem a csodálkozás. Azt kérdeztem, az almám piros lesz-e, ha plasztilinból gyúrom, és a szára barna? Tudok-e zöld almalevelet formázni plasztilinból? Rózsi néni türelmesen válaszolt a kérdéseimre.

– Sajnos csak a pusztai vegyesboltban lehet kapni. Kérjétek meg a szüleiteket! Vegyenek egy-egy dobozzal nektek, hogy a holnapi rajzórán dolgozhassunk vele!

Fontolóra vettem, hogy az én sokat dolgozó anyám, apám biciklivel sem érne oda munka után. Észrevettem, hogy rövidebbek már a nappalok, október vége felé jártunk. A vegyesbolt sötétedés előtt biztosan bezár. Mit tehetnék?

Kiterítettem a Hétszínvirág című mesekönyv nagy alakú, színes lapjait az ebédlőasztalra. Izgatottan képzeltem el, milyen lehetne a plasztilin hétszínvirágom. „Szívem szirma szeretlek, szállj nyugatról keletnek! Szállj el, szállj el százfelé… s legyen úgy, mint akarom…” Megnevezzük a kívánságot, és az máris teljesül. Persze, csak a Katajev mesében, nem a valóságban. Már iskolás voltam, ezért pontosan tudtam, hogy a hétszínvirág csodatévő ereje csak a mesében érvényes. Láttam a gomolygó felhőket, mégis elindultam egyedül. A legutóbbi viharban mamit akartam megmenteni, amikor a tudta nélkül eléje szaladtam. A szél mindjárt kifordította az esernyőt a kezemből. Még nem dobtuk ki, de csüggedt, törött szárnyakkal feküdt az előszoba sarkában. Nem volt másik. A Rinya-patak hídjáig jutottam el, lemásztam egészen az átlátszó víz színéig. Szedtem pár nádszálat ott, ahol a szitakötők aranyló szárnyakkal sűrűn repdestek. Eszembe jutott, hogy a plasztilinért fizetni kell. A boltokban mindig fizetni szoktak. Nekem nem volt pénzem. Fűszállal összekötöztem a nádat. Előtte jól körbetekertem. Hallottam a motor hangját. Felmásztam a köves útra, és már megpillantottam egy motorost a jegenyefák között. Mielőtt még felismerhettem volna, hirtelen fékezett, és megállt előttem.

– Hová-hová, Eliza, egyedül? Levette a motoros szemüvegét, és láttam, hogy a boltos az. Már hazafelé tartott a motorral a faluba, pedig még nem volt este.

– A bogáti boltba megyek, mert plasztilint szeretnék hazavinni. Rajzórára kell és nagyon fontos, Sasvári Rózsi néni mondta.

– A pusztai bolt messzire van. Be is zártam. Még a redőnyt is lehúztam, hidd el!

– Kérem! – Könyörgőre fogtam a dolgot, pedig ez nem volt szokásom. Azt felelte, üljek a hátsó ülésre, és hazavisz engem is, mert a plasztilin már elfogyott, a mami nyugtalankodik miattam, ha elszöktem otthonról.

– Nem szöktem el – feleltem öntudatosan. Vonakodva felültem a motorjára mégis. A villanyt bevezették nálunk nemrég, este is nézegethettem a Hollókirályt a könyvemben. De kinn a pusztán zseblámpát használtak az emberek akkortájt sötétedés után

– Kapaszkodj erősen, indulunk! Még nem ültem motoron addig, féltem is egy kicsit, de szerencsésen megérkeztünk a házunk élősövény kerítése elé. A boltos bekísért. Szomorú voltam a kudarcom miatt, ezért nem figyeltem, hogy a felnőttek miről beszélgetnek.

Másnap mami azt mondta, hogy nem megyek iskolába, és egész nap velem marad ő is. Plasztilinra nem lesz szükség, mert az iskola nem nyitott ki. Először el sem hittem, azután találkoztunk Rózsi nénivel a Fő utcán. Próbáltam elmondani neki, hogy a plasztilin elfogyott, de nem nagyon törődött vele. Szülők a vasútállomásra siettek a nagyobb, gimnazista gyerekeik elé. Csurgón tanuló, nagy fiúk érkeztek meg a vonattal. Aznap ismét új szót tanultam, FORRADALOM.

Az iskola csak másnap nyitott ki, a tanítás reggel, közös imával kezdődött. Minden gyerek tudott imádkozni, de az iskolában nem szoktunk. Észrevettem, hogy a tábla feletti címert leakasztotta valaki, halvány folt maradt alatta a falon. Később a búzakalács-kalapácsos helyett másik, új címer került a falra. Ettől kezdve megint nem imádkoztunk, és az iskolában soha többé. A forradalomról sem beszéltünk, pedig engem érdekelt volna. Minden új szó jelentésére kíváncsi voltam.

A plasztilin azután megvigasztalt. Szovjet gyurma volt, valóban színes. Sok piros almát és sárga körtéket formáztam belőle. Meg egy pompás hétszínvirágot.


Ha könyvben szeretné elmesélni a saját vagy családja élményeit, forduljon a Személyes Történelem kiadóhoz!